Miklósi Márta: A kriminálandragógia Magyarországon a 20. század második felében

A második világháborút követő időszakban[1] Magyarországon a szovjet pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko által képviselt felfogás vált uralkodóvá.[2] Alapelvként fogadták el azt, hogy a bűncselekményt elkövető személyek különleges nevelést igényelnek, amelyet a szocialista neveléstudomány specifikus ága, a kriminálpedagógia látna el. Felfogásuk szerint a kriminálpedagógia feladata, hogy feltárja az elítéltek nevelésének törvényszerűségeit, elemezze a nevelési folyamat célkitűzéseit, tartalmát, módszereit és szervezeti formáit, adjon útmutatást a nevelési problémák helyes megoldásához.[3] A kialakítandó specifikus neveléselmélet gyakorlati megvalósításának azonban maga a gyakorlat képezte legfőbb akadályát, ugyanis az állami vezetés a börtönügy felismert szakmai fejlesztéséhez szükséges gazdasági erőforrásokat nem biztosította, így nem kezdődhetett el a személyi és tárgyi feltételek korszerűsítése.[4]

A második világháború utáni évtizedekben az ellentétes szemléleti változások, büntetőpolitikai koncepciók, szervezeti mozgások és az ország nehéz gazdasági helyzete volt meghatározó tényező a büntetés-végrehajtás fejlődésében.[5] Az 1950-es években az átpolitizált büntetéstan új tartalma a represszív prevenció lett. Az eltorzult igazságszolgáltatás az elítélteknek példátlan tömegét zúdította a börtönökre, emellett mindenkivel szemben egységes lett a büntetés-végrehajtás.[6] Az ekkor kiépült diktatórikus rendszer keretei között a büntetés-végrehajtás egyszerre volt a bűnözés elleni harc és a politikai elnyomás eszköze.[7] A sztálini büntetőpolitika a magyar börtönügy személyi és szervezeti feltételrendszerét is a saját követelményeihez igazította, így 1949-ben elvégezték a börtönök személyi állományának teljes cseréjét. Az új személyzetet nem előképzettség és szakmai rátermettség, hanem politikai megbízhatósági követelmények alapján választották ki. Ennek eredményeként a személyzet és az elítéltek politikai ellenfelekként álltak egymással szemben.[8] Az egyházak, felekezetek működése 1950-ig folyamatos volt, ekkor egy igazságügy-miniszteri körrendelet megszüntette a börtönlelkészek tevékenységét.[9]

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8