Mizsur Dániel: Egyszerű fénysáv

Egyszerű fénysáv

 

 

Ha visszagondolok, mindig az jut eszembe,

hogy késő ősszel, amikor a télre még semmi sem utalt,

a szemben lévő épület kék fénye éppen úgy esett

esti ablakunk oldalába, mintha kora délután lett volna;

mintha azt akarná valaki, és éppen senki,

– egy átlagos kisbolt neonfénye – hogy ne érezzük:

visszatéríthetetlenül múlik az idő.

 

Hívatlan játék:

előbb a délutánból csak este lesz, aztán átrendezed

a szobát (az első nyílt törések), majd függönyt veszel

az ablakba, mintha nem is érdekelne többé –

ilyenkor már hosszabb a csend két mondat,

az évek között.

 

Berendeztük életünket; én erre vágytam leginkább,

te arra, hogy legyen ehhez valaki más is. El akartam

mondani, hogy mit látok, mikor félrenézel. Azt hittem,

van még idő, hiszen én hajlandó lettem volna a játékra is.

 

Itt tarthatott volna minket, úgysem tudtuk,

csak sejtettük, melyikünk lehet a hibás.

De egy repedés annyi, mint a vádaskodás,

néma és észrevétlen;

és ha visszagondolok,

tényleg mindig az jut eszembe,

mindebből talán semmi sem volt meg abban

a késő őszi pillanatban,

csak az az egyszerű fénysáv

eltakart ablakunk oldalfalán.