Molnár Illés versei

 

 

Történet nélküli történet

 

Bálint Endre képei alá

 

A vihar utolért, megölelt. Megdermedt lépteid alatt.

Márványtengeren jársz, lépések közé ültetsz szavakat.

Hangod magas, a visszhang gyűrűje nem süllyed el.

Valahonnan kőmadarak hullanak papír gyökerekre.

A vihar szemébe néznél, de tekinteted gubancos fonál:

a karcos hold és az eltévedt csillagok közé gabalyodva várja,

hogy egy pengékben végződő testrész megszabadítsa.

A madár röptére fordítanád fejed, de a hegyek zuhanása,

a kövek ívelése suta és üres. Sosem éri el a fészek nyugvópontját.

A partra igyekszel, de a forrás agancsos fejeket szegez az égre,

a torkolat fullánkos potrohát puha szoknya takarja.

Csak a márvány mozdulatlan hűvöse oltja a szomjad.

Majd ha leszáll a színek és a hőérzékelők vakfolt-éjszakája,

a szürke füst alól feltörhet a láva, és a benned lappangó

ősi hőmérőből új, cseppfolyós madarak röppenhetnek föl,

hogy a hulló csillagokat felcsipegessék, és a meder alatti

tinta sötétje újraszínezze az itatós lombkoronákat.

 

 

 

 

 

Fúga

 

Mesélnék neked, de olyan üres lett

reggelre a szoba, hogy a terpesztő

csendben hiába szellőztettem éjjel,

egy hang sem jön be az ablakon.

Az ajtó is felköhögte a zárból azt

a kulcscsomót, amit már régen kerestem.

 

Sétálni indultam: mikor megláttak,

gyanakodva néztek össze a fák:

mennyi ráncot növesztettem a talpam alá,

a gyökerek közé. Összegyűrt ez a kemény,

körkörös út, és a szerteágazva növő

szoros, fakó hajszálösvények.

 

Ami bennem lassan mozdul,

nem fér ki a számon, körmeim alá

rejtve hordom ki az erdőbe,

dugdosom kaparva és suttogva

a kéreg alá, hogy a nedvességgel

a rostokban szálljon a fény felé.

 

A sebesség csíkozza a tájat,

és piramissá tesz minden utcát,

teret, síkot. Bármerre is indulsz,

út csak a csúcs felé vezet,

belátás pedig csak a háromszög

súlypontjából nyílik akárhová.

 

Úgy futok, mint egy dagadó ér,

mégsem érhetek oda, ahová egy futó.

Mesélnék neked, de ebben

a nap, hold, csillagok nélküli fényben

nincsenek árnyékok. Kontrasztok nélkül

beszélni pedig- tudjuk – képtelenség.

 

 

 

 

 

Noé

 

Érzékeny lettél a fényre,

nagyítóval égeted magad,

mégis egyre kisebb maradsz.

 

Csipkésre szárad a bőröd, lassan porladsz,

de soha nem kapsz lángra, hiába dobálták

rád a sok drága, vízjeles papírlapot.

 

Fölötted nagy levegőt vesz az ég,

duzzadt a hasa, özönvízzel viselős,

és várja, hogy lesz-e, aki alááll.

 

A buszmegállóban elégni tilos.

Engeded, hogy amit belőled az izzás meghagyott,

lomhán hordja szét a város maradéka.

 

Az üres utcán kirobbanni készülő tűzcsapok,

bőrödön világító vízjel. Ne légy naiv:

errefelé sohasem lesz igazán sötét,

 

de mielőtt az első csepp útnak indul,

egy gyors mozdulattal az Úr megsimítja

a szélcsend hidegben didergő bőrét.