Nagy Hajnal Csilla: Polipfarm

Nagy Hajnal Csilla: Polipfarm

(versregény, részlet)

 

Elviselhető halálvágy (Koni)

Egy mosoly az

aluljáróban, melyet

lesodor az érkező szerelvényt

előjelző szél, és az azt

követő nagyjából hét perces

gondolatfolyam

egy lehetséges

közös

jövőről.

 

Egy lövészárokból előrohanni,

és nem állni meg a

bal lábszárat súroló lövedék

miatt sem, és végre

végre végre valahára,

mint ahogy arra

hét éves korod óta vágysz,

hőssé

lenni.

 

Nagymamád utolsó valóságos tekintetének

kereszttüzében lángolni fel

az élet elkerülhetetlenségének

súlya

alatt.

 

Unatkozva

vakargatni a füledet

egy távoli ország

szent helyén,

és csak egy másodperccel korábban érezni meg,

és csak néhány méternek hála élni túl

a fülsüketítő

robbanást.

 

Limonádét vásárolni egy

a vártnál azért mégis hűvösebb szombaton

a szomszéd fiútól,

akihez nem a többiekétől eltérő dallamos mondatai miatt ugyan,

de se ezelőtt, se ezután

hozzászólni

nem mersz.

 

Kiugrani egy repülőből

halálfélelem nélkül, pusztán

azért, mert módod és kedved van rá és hozzá,

és bár ennek tényleg semmi de semmi de semmi

köze nincs ahhoz, ami történik, egy pillanatra mégis

átadni magad valamiféle még éppen hogy

elviselhető

halálvágynak.

 

Egy játszótér közepén boldogan

elterülni a fűben, és megérezni, hogy ez

egyszer

valamikor

újra megtörténik, amikor majd

a boldogság is egészen mást fog jelenteni

neked és a világnak,

és az a hangya, akit most is, és

majd sok-sok év múlva is érezni fogsz a

bal lábszáradon, az a hangya is egészen más

jelentőséggel bír majd.

 

A lényeg: mindig tudtad, hogy

jelentéktelen vagy.

Mindenféle előjel nélkül szeretnéd ezt most

tisztázni. Egyszerűen annyiról van szó, hogy

tudatában voltál ennek. Mint valami

szúró, de fájdalommentes érzés

a gerinced tájékán, olyan volt.

Ilyen volt az egész életed.

Összhangban éltél a körülötted lévő világ nagyságával.

De nem kölcsönösségben.

Nem kellett ráhangolódnod,

emlékeztetned magad,

vagy időnként mégis átgondolnod,

újra meg újra rádöbbenned

porszemségedre.

 

Egyszerűen:

 

így voltál.

 

Nem kiemelkedő érzékkel vetted az élet

várható vagy váratlan akadályait, de

nem is bukdácsoltál bennük.

 

És azt is tudod, mennyire átlagos a mozzanat, amely

kimozdított

(nem érezni pontosnak bár a szót)

ebből a beletörődésből:

egy lány.

 

Már egészen elfelejtetted, mire

újra szembejött veled az a mosoly.

 

És alig ismertél rá a föld fölött.

 

Valahogy máshogyan csengtek össze a fogak.

 

Neki viszont azonnal ismerős voltál valahonnan.

 

Sosem fogod megérteni,

hogyan lehetséges ez.

 

Sőt, talán épp erre hivatkozhatnál katalizátorként.

 

Erre a soha meg nem értésre.

 

Egy egészen apró nyomra, melyet

hagynod sikerült valakiben.

 

Kezet nyújtott,

elmondta a nevét,

teljesen mindegy, mindez

hol történt, valamint már

nem is emlékszel.

 

Két lehetőség volt:

ez a lány vagy egyáltalán nem jelentéktelen,

vagy a jelentőség, mint olyan, hidegen hagyja.

 

Akárhogy is, ezek után, hogy

kezet nyújtott,

elmondta a nevét,

nem tudtál ugyanúgy gondolni saját jelentéktelenségedre.

 

Sehogy sem tudtál gondolni rá.

 

Elviselhetetlenné vált.

 

Változtatni akartál rajta, de

tudtad, nem születtél ezzel a képességgel.

 

Formálnod kellett a személyedet,

személyiségedet,

de az akkora nyugalomban élt

annyira hosszú évekig,

hogy a felismerhetetlenségig formátlanodott.

 

Ez sem pontos:

sosem volt formája.

 

Mindig magabiztos voltál

a magad módján,

(hogy máshogy lehetne)

(bárhogy máshogy lehetne, éppen erről van szó)

de sosem léteztél.

 

Nem kerested a lányt, nem volt mivel keresned.

 

Hetek, hónapok teltek el így.

 

Megnyugtató mélységben, mondhatnánk.

 

De utólag nézve, nem volna miért hazudni.