Nagy Rita veresei

végül

fogta a csomagjait, és taxiba szállt, mi meg apámmal

ott maradtunk ketten, két külön szobában az illatával

és a kacatjaival, az összes ránk maradt ruhájával, hogy

aztán egyesével égessük el, hogy a leveleit mind felnyissuk,

és a hófehér törölközőit hamuvá mossuk, hogy esténként

véletlenül túl sokat képzelhessünk bele a semmibe,

és múlt időben kezdjünk beszélni,

mert anyám fürdés utáni szappanillatú

testére gondoltunk, amihez elalvás előtt hozzábújtunk,

az olvadt vaj színű testre, ami buján himbálózott rajta, a hatalmas melleire

és a gesztenyebarna hajára, ami hullámokban törte

meg a teret, a szemére, ami mahagóni

volt, hogy másnap ne bírjunk egymásra nézni, mert

a ráncaim alatt anyám szemei néztek vissza ránk.

 

a sziklákról meg a vízről

 

elképzelem, hogy az érkezési váróteremben állok,

egy amerikai film jut eszembe, ahogy a főszereplő

áll a tömegben, körülötte az emberek sodródnak,

mint amikor beleülsz a kádba, és ahogy előrébb

csusszansz, a víz pedig hátra, a combok a sziklák,

de a víz örökké víz marad, és azt képzelem, hogy

ő én vagyok, akit vesz a kamera, nézek fel a

kijelzőre, és látom, hogy a járatod még két órát

késik, de én nem mozdulok, néhány statiszta pedig

úgy nyomja hozzám a vállát, ahogy esténként a

mellkasod feszült rám, és pont mint te, vissza se

néznek, mennek tovább. az emberek sziklák,

de a víz örökké víz marad.

 

 

 

azért én mégiscsak

 

 

a legfrissebb cikkek szerint a kis
sárgabóbitás kakadu egyedszáma

negyvenre csökkent a természetben

ez azért mégiscsak jelent valamit

a kapcsolatunkra nézve azt is olvastam

közkedvelt faj ami képes megjegyezni

amit az emberektől hall kicsit olyan

mint a képzeletbeli gyerekünk akinek

már nevet is adtunk miközben a váróterem

sarkait számoltuk ahol két köhögésre jutott

egy halál végül mi vagyis hát csak én jöttem

a sorban és a képzeletbeli gyerekünknek

esélyt sem adva írtam alá a receptet

hogy aztán még három hétig izgulhassunk

és hogy a halála ne könnyedséggel hanem

fájdalommal töltsön el titkon reménykedtem

mert azért én mégiscsak nagyon szerettem volna