Novák György versei

folyosó

 

csontjain perzselő ívek áttetsző

bőr alatt összefonva. feszes folyosók

érzelmeit lepel szorítja a testhez,

a fények a réseken vérükért taposnak.

tétlen légvételeket ér a füst, illatokat

álmodnak mögé.

 

összefüggésekké

formálódó ágak, ahogy

átlényegülnek kopott idegenné.

hirtelen vakulásokba rémül,

majd az fényözön veszti el

tekintetét. látszólagos párhuzamok

teszik őket egymásévá, barna szövet

a megalkuvásokért, lüktető zörejek

altatják a gyermeket.

 

 

 

 

hirtelen

könnyes szilánkokra morzsolt

csupán az úr, fakó szövetekben

súlytalan. szenvedés lenni

teremtetttnek, fény bőrre feszül még.

ébreszt. hol érezni, tapintani hideg

falakat, ott valós.

 

dohánybarna fémek csikorgása alattad,

ridegség füstjében vörös árad ajkak közt.

mozdulatlan tagadás foszlányai.

utoljára most, csuklót szorongatva,

sóhajt a test.