Nyári Tamás: Tanácsi és üzemi kultúrotthonok és kultúrtermek az ötvenes években

Tanácsi és üzemi kultúrotthonok és kultúrtermek az ötvenes években

 

 

A közösségi művelődés, vagyis az iskolán kívüli művelődés és oktatás régi és gazdag hagyományokra tekint vissza Magyarországon. A dualizmus korában elsősorban polgári és munkás önképző egyletek és klubok, művészeti egyesületek, polgári- és munkáskaszinók, továbbá dalkörök, nőegyletek, ifjúsági- és olvasókörök jelentették a közösségi művelődés színtereit. A városokon kívül falvakban is sorra jöttek létre olvasókörök. Ezek szervezésében az állam kevésbé vett részt, bár több politikus, köztük Eötvös József és Türr István szorgalmazták a népnevelési és népművelési egyletek létrehozását. A századfordulótól kezdve nőtt az állami szerepvállalás, elsősorban a falvak körében, ellensúlyozandó az egyre erősödő agrárszocialista befolyást. Jelentős volt továbbá a szociáldemokrata mozgalom, illetve az egyházak népművelő egyleteinek tevékenysége.[1]

Az első világháború után virágzásnak indult az iskolán kívüli művelődés. A meglevő egyletek, olvasókörök mellett az állami szerepvállalás is megnőtt. A Klebelsberg-féle kultuszkormányzat fontos szerepet szánt az iskolán kívüli nevelésnek, ezért felkarolta a népházak építésének a tervét, amelyek közül 1938-ig 1580 épült szerte az országban.[2] A kormány mellett jelentős volt a KALOT, a munkásotthonok, és más kulturális szervezetek népművelő tevékenysége.[3]

1945 után a népművelés a szabad szakszervezetek kezébe ment át. A népművelést szabadművelődéssé keresztelték át, majd a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 12 100/1945. számú rendelete életre hívta az Országos Szabadművelődési Tanácsot, amely az iskolán kívüli művelődésnek lett a legfőbb szerve. A 720/1946. ME számú rendelet, illetve a kiegészítéseként kiadott 240/1946. ME rendelet az országot szabadművelődési kerületekre osztotta.[4]

 

A proletárdiktatúra, mint totális diktatúra jellemző vonása, hogy nem elégszik meg a politikai hatalom centralizálásával, hanem azzal együtt a teljes gazdaságot és társadalmat uralma alá akarja hajtani. Ennek egyik eszköze a kultúra pluralizmusának megszüntetése, és állami irányítás alá vétele, a hatalmon levő állampárt ideológiájának a terjesztése céljából. A végső cél a társadalom kommunista eszmétől befolyásolt tanítása, lényegében átnevelése.[5] Ennek érdekében történt meg az oktatás és a kultúra, ezen belül 1948-tól kezdve, a közösségi művelődés államosítása.

A Magyar Dolgozók Pártja már az 1948. júniusi egyesülési kongresszuson világossá tette, hogy saját kezébe kívánja venni az iskolán kívüli művelődést, amit addig szabadművelődésnek neveztek. A párthatározat kimondta: „az iskolán kívüli népoktatás és népművelés messzemenő állami támogatását, szaktanfolyamok, kultúrhetek, népkönyvtárak, téli és esti iskolák, előadássorozatok, munkásakadémiák, parasztfőiskolák stb. szervezését, szakszervezetek és más társadalmi tömegszervezetek oktató munkájának felkarolását.”[6] A kultúra többi területéhez hasonlóan az MDP Agitációs- és Propaganda Osztályára várt ez a feladat. Még ebben az évben feloszlatták az Országos Szabadművelődési Tanácsot, államosították az egész rendszerét, és – jelezve az új idők kezdetét – magát a szabadművelődés szót is kivették a kommunikációból, és áttértek a népművelés fogalmára. 1949-től kezdve az iskolán kívüli művelődés irányítása a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztériumból kivált, Révai József vezette Népművelési Minisztérium feladata lett.[7] Az új minisztérium hatáskörébe tartozott a kultúra, és az iskolán kívüli nevelés minden eleme: irodalom, zene, képzőművészet, színház, sajtó, rádió; és szintén irányítása alatt állt a népművelés két fontos eleme: a könyvtárhálózat és a kultúrotthon-hálózat. Ideológiai értelemben mindez a népé volt, ezért nevezték népművelésnek.[8]

 

A népművelés lényeges infrastrukturális eszköze a kultúrotthon-hálózat volt. Maga az intézmény nem kommunista találmány, ahogy az előbbiekben említettük, a népház-hálózat a kultúrotthonok előzményének tekinthető. Bár ezek döntő többsége megszűnt, részben a kereteire és részben megmaradt mintegy száz intézményre alapozva, de szovjet mintát követve, a pártállam olyan intézményhálózatot kívánt kiépíteni, amely maradéktalanul kiszolgálja a kultúrforradalom céljait, eljuttatja a propagandát és a kultúragitációt a tömegekhez.[9] Az ilyen intézménynek mindenekelőtt egyirányú csatornaként kellett működnie. Vagyis a párt központi akaratát kellett eljuttatnia a tömegekhez. Ezt a fent meghatározott akaratot kellett helyi szinten aktualizálni, majd több módon a társadalom tagjaihoz továbbítani. A központi kultúrpropaganda egyfajta helyi megbízottjaként kellett működnie, vagyis az intézménynek szigorúan központosított hierarchikus rendszerben kellett helyet foglalnia. A fő feladat a hatalmi érdek maradéktalan érvényesítése volt, ezzel is magyarázható, hogy az első években nem elsősorban a szaktudás, mint inkább a politikai megbízhatóság volt a szempont a kultúrotthon-vezetők kiválasztásánál.

A kultúrotthonnak emellett többfunkciósnak kellett lennie. Összefüggésben a feladatok összetettségével, képesnek kellett lennie megszervezni és lebonyolítani tudományos és politikai előadásokat és tanfolyamokat. Helyet és eszközöket kellett biztosítani a szakköröknek, helyet adni művészi előadásoknak, mint színházi előadás, ének- vagy zenekari koncert, továbbá helyiségeket biztosítani képzőművészeti és történeti-politikai kiállításoknak. Rendelkeznie kellett könyvtárral. Mivel mindehhez viszonylag kevés anyagi forrást kaptak, ezért italméréssel egybekötött táncos rendezvényeket kellett rendezniük.[10]

Az első kultúrotthont 1949. november 27-én avatták fel Békésen.[11] Egy korabeli forrás szerint az intézmény „megnyitásával vált programmá a kulturális forradalom helyi bázisainak, a művelődési otthonok hálózatának kiépítése.”[12] A szervezés kezdetén a pénzügyi elképzelés az volt, hogy a születendő intézményeket elsősorban társadalmi hozzájárulással kell felépíteni.[13] Ezzel párhuzamosan folyt – még a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium 1948-ban elrendelt – adatgyűjtése a kultúrházak állapotáról, amelyet 1950-ben újabb felmérés követett. Ekkor a használható helyiségeket és befogadóképességüket mérték fel.[14]

A forráshiány következtében lassan haladt a hálózat kiépülése, ezért 1950. június 21-én az MDP Titkársága határozatot hozott,[15] amelynek nyomán megszületett a minisztertanács 136/1951. (VII. 4.) MT. számú rendelete. Ennek nyomán a kultúrotthon alapítások tervszerűvé váltak, és megindult az intézményhálózat gyors ütemű bővülése.[16] A kultúrotthonok számának alakulásáról eltérő adatok találhatók a szakirodalomban. Ennek oka, hogy a korabeli felmérések, úgy tűnik, nem voltak mindig pontosak.[17] Abban azonban mindegyik feldolgozás egyetért, és a forrásaik is alátámasztják, hogy a Rákosi-korszakban a kultúrotthonok száma 1950-hez képest több mint négyszeresére emelkedett.

Az említett 136/1951. (VII. 4.) MT. számú rendelet, amelynek végrehajtásáról a népművelési miniszter 1/1952. (I. 25.) NpM. számú rendelete gondoskodott, szabályozta az intézmények jogállását. Fenntartó szempontjából a rendelet elkülönített tanácsi, illetve üzemi, szakszervezeti kultúrotthonokat. Egyes kultúrotthonok azonban kérhették –a fenntartójukon keresztül – a népművelési minisztertől, hogy önálló gazdálkodási szervvé nyilvánítsák őket. Kultúrotthon csak megfelelő helyiséggel és felszereléssel ellátva működhetett. Kultúrotthon céljára új épületet vagy épületrészt építeni kizárólag a területileg illetékes megyei tanács és az illetékes népművelési osztály által jóváhagyott tervek alapján lehetett, és e tervek alapján lehetett hozzá állami forrásokhoz jutni. A tanácsi kultúrotthonok munkatervét és programját a fenntartónak kellett ellenőriznie és jóváhagynia. Üzemi kultúrotthon esetében a vállalat szakszervezeti bizottsága, a szakszervezeti kultúrotthonok esetében pedig a szakszervezeti illetékes szerv tette ugyanezt. A rendelet előírta a negyedévenkénti ellenőrzést a fenntartó részéről. A kultúrotthon költségvetésének a fenntartó költségvetésében kellett, hogy megjelennie.[18] Az üzemi és szakszervezeti intézmények helyzetét az 1954-ben kiadott központilag elrendelt szervezeti és működési szabályzat próbálta rendezni, amely megkülönböztetett kultúrházat, kultúrotthont és kultúrtermet.[19] A kultúrotthonok szakmai irányítója a 9/1951. (I. 6.) MT. számú rendelettel létrehozott Népművészeti (1957-től Népművelési[20]) Intézet lett.

1951 októberében rendezték meg a Kultúrotthonok Igazgatóinak Országos Értekezletét, amely az intézmények fő feladatává az agitációt és a tömegpolitikai tevékenységet tette. Kimondták, hogy a kultúrotthonoknak fokozottabban szerepet kell vállalni a békéért folyó küzdelemben. Ez a békepropaganda szorosan összefüggött az ötéves terv fokozottabb népszerűsítésével. Fejleszteni kellett a termelési propagandát, elősegíteni a munkafegyelem megszilárdulását. Az állampolgári tudatot el kellett mélyíteni. Ismeretterjesztő előadásokkal népszerűsíteni kellett a termelőszövetkezeteket, megismertetni a dolgozókkal a Szovjetuniót. Tovább kellett fejleszteni a természettudományos ismeretterjesztő munkát. Javítani kellett a kultúrotthon-vezetők munkáját, a programoknak ki kellett elégítenie a dolgozók művelődési és szórakozási igényeit, továbbá ismeretterjesztő köröket kellett szervezni számukra.[21] Ugyanakkor ebben nem merült ki a kultúrotthonok és vezetőik tevékenysége. Tímár Irma, a Pécs Városi Tanács Népművelési Osztályának vezetője, a Végrehajtó Bizottság előtt 1955-ben a következőket mondta: „Kultúrotthonaink akkor töltik be feladataikat, ha dolgozóink második otthonává válnak. A tavalyi Magyar Szovjet Barátsági Hónap alkalmával városunkban járt Leszjuk elvtárs[22] a kultúrotthonok hármas feladatáról beszélt, melynek megvalósítása minden kultúrotthon-vezető feladata. E hármas feladat az eszmei-politikai nevelés, a dolgozók nemes szórakoztatásának biztosítása és a termelés elősegítése.”[23] E hármas feladat lényegében megegyezett a tanácsok népművelési feladataival.[24]

Az ismeretterjesztés legfontosabbnak tartott elemei az előadások és előadás sorozatok voltak. Ezek tematikáját a Népművelési Minisztérium határozta meg az MDP által meghatározott elvek mentén. 1953-ig nem vették figyelembe az életkori, területi és egyéb társadalmi eltéréseket, 1953-tól azonban nagyobb szabadságot adtak a népművelés helyi szerveinek. Az új művelődéspolitika azt is leszögezte, hogy nem szabad kötelező előadást előírni.[25] 1955-től, a resztalinizáció időszakában ez utóbbit inkább az ismeretterjesztő munka elhanyagolásának tekintették. Tímár Irma 1955. április 8-án beszámolójában így beszélt erről a VB ülésén: „Üzemeink a kormányprogram helytelen értelmezése következtében elhanyagolták az ismeretterjesztést. Azon jelszó alatt, hogy biztosítani kell a dolgozók szabadidejét, senki nem szervezte sok helyen a hallgatóságot. A munkaidő lejártával mindenki sietett haza. »Ledolgoztam a 8 órámat, megjár a szabadidő« jelszó alatt nem hallgatták meg az előadást. Ez a helytelen nézet aztán visszahat a termelésre is. A szakma alapos elsajátításához, a többtermeléshez, a szocializmus építéséhez művelt emberek sokasága kell, ezt pedig csak tanulással, előadások hallgatásával lehet elérni.”[26]

Az elméleti megalapozás gyakorlati megvalósítása a szakkörökben történt. Legalábbis az elképzelések szerint. Ugyanakkor országos és helyi szinten is megfigyelhető, hogy a jelentések időnként keveset beszélnek a szakkörökről, sokszor problémákat említenek. Mindez arra utal, hogy a szakkörök inkább egy-egy kampányfeladat idejére aktivizálták magukat, működésük valójában – kevés kivételtől eltekintve – esetleges volt.[27]

A „nemes szórakozás biztosítása” a kultúrotthonok második feladata volt. Úgy gondolták, hogy egyes művészeti csoportok „helyes” szerepeltetése jelenti ezt. Ezért létrehozták ezeket a csoportokat, nem önkéntes alapon, működésükre jellemző volt a szakköri életben is megfigyelhető jelenség. Tímár Irma így beszélt erről 1955-ös beszámolójában: „Előfordult, hogy a legkülönbözőbb erkölcsi és más prédikációkkal szervezték a csoportokba a fiatalokat. Az öntevékeny művészeti élet ezáltal számtalan esetben valódi öntevékenység helyett számonkért »társadalmi« munkává vált. Hetenként újabb és újabb produkciókat követeltek tőle, a művészeti munka legnagyobb kárára. Az öntevékenység, a valódi öntevékenység a kezdeményezés meg sem tudott születni az együttesben, mert az együttes nem dönthetett saját sorsa felett. Kultúrversenyek, családi estek, évfordulók alkalmával lázas készülődéssel, sietséggel próbálnak a csoportok. Ez a lázas sürgölődés azt a látszatot kelti, mintha a munka haladna.”[28] A kultúrotthon látogatói teljesen mást gondoltak szórakozás alatt. A beszámolókból kiderül, hogy sakk, biliárd, tánc és sporttevékenység vonzotta őket leginkább.[29]

Az eszmei-politikai neveléstől és az „igényes” szórakozás megvalósításától együtt remélték a termelékenység növelését. Azonban úgy tűnik, hogy ennek konkrét módjairól nekik sem volt fogalmuk. A többször idézett jelentés is csak általánosságban beszél: „Kultúrmunkánk nem lehet öncélú, feladata, hogy minden erejével segítse a gazdasági feladatok valóra váltását. Kultúrotthonaink csak akkor töltik be feladataikat, ha minden tevékenységükkel, közvetlenül és közvetve segítik a termelékenység emelését, a szocializmus építését” [30]

 

A kultúrotthonok hálózata és a népművelés intézményrendszere – utóbb a közművelődés fogalmával párosulva – az 1989-es rendszerváltozásig a magyar művelődéspolitika meghatározó jelentőségű ágazatának számított.[31]

 

Jegyzetek

[1] Kovalcsik József: A kultúra csarnokai. A közösségi művelődés színterei – utópiák, mozgalmak, társadalomszervezés: a művelődési otthonok kialakulása. Editio Plurilingua, Budapest, 2003. 394–424. o.

[2] Uo. 554–569. o., továbbá: Romsics Ignác Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 359. o.

[3] Kovalcsik József, i. m. 467, 495–504, 507–537. o.

[4] Vö.: Mai magyar művelődéspolitika. Elvek, tervek, eredmények, Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, Budapest, 1946.

[5] Romsics Ignác, i. m. 177. o.

[6] A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt határozatai 1944–1948. Szerk.: Rákosi Sándor – Szabó Bálint. Kossuth Könyvkiadó 1967. 601. o.

[7] Vö.: Bolvári-Takács Gábor: Révai József és a Népművelési Minisztérium létrehozása = Zempléni Múzsa, 2002. 4. szám, 14–26. o.

[8] Halász Csilla: A nép művelése. Agitáció és propaganda a népművelésben a Rákosi-rendszer idején. MNL Pest Megyei Levéltára, Budapest, 2013. 16. o.

[9] Romsics Ignác, i. m. 177. o.

[10] Koncz Gábor: Komplex elemzés a művelődési otthonokról (1945–1985), avagy „…a jó gyakorlat törvényre emelését gyorsítsuk meg…” (részlet) In: A szabadművelődéstől a közösségi művelődésig. Szerk.: Beke Pál – Deme Tamás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 43. o.

[11] Uo. 44. o.; valamint Halász Csilla, i. m. 17. o. Egy másik forrás 1949 nyarára tette a békési kultúrotthon megnyitását: Hencz Aurél: A művelődési intézmények és a művelődésigazgatás fejlődése 1945–1961. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1962. 152. o.

[12] Hencz Aurél, i. m. 152. o.

[13] Koncz Gábor, i. m. 44. o.

[14] Halász Csilla, i. m. 18. o.

[15] Vö.: Az MDP Központi Vezetősége, Politikai Bizottsága és Titkársága üléseinek napirendi jegyzékei, I. kötet. 1948–1953. Összeállította: T. Varga György. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2005. 105. o.

[16] Koncz Gábor, i. m. 44. o.; Halász Csilla, i. m. 18. o.

[17] Koncz Gábor egy 1952-es összeírásra hivatkozva 2002 kultúrotthont említ (i. m. 45. o.). Ugyanerre az évre vonatkozóan Halász Csilla 1633 intézményről tesz említést (i. m. 19. o.). Forrása: Magyarország művelődési viszonyai 1945–1958. Szerk.: Erdész Tiborné. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1960. 306. o. Ez utóbbi adatsor szerint 1956-re sem érte el a kultúrotthonok száma a kétezret, de Romsics Ignác szerint 1953–54-re már meghaladta (i. m. 374. o.).

[18] Hencz Aurél, i. m. 152–154. o.

[19] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár 276/89. f. MDP Agitációs és Propaganda Osztály iratai (1951–1956) 367. őe. A szakszervezeti és üzemi kultúrházak, kultúrotthonok és kultúrtermek működési szabályzata

[20] Vö.: 18/1957. (M.K.2.) MM. számú utasítás = Művelődésügyi Közlöny, 1957. 2. szám, március 1.

[21] A kultúrotthonok igazgatóinak országos értekezlete 1951. okt. 13–14. Budapest, 1952. 46–48. o.

[22] A kultúrotthon-főosztály vezetője a Szovjetunió kulturális minisztériumában.

[23] Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltár (a továbbiakban: MNL-BML) XXIII/102. Pécs Megyei Jogú Város Tanácsa Végrehajtó Bizottságának (a továbbiakban: PMJVTVB) iratai. a) Ülésjegyzőkönyvek. 1955.04.08-i ülés jegyzőkönyve. Beszámoló a város területén folyó kulturális munkáról, különös tekintettel a kultúrotthonok működésére.

[24] Hencz Aurél, i. m. 148. o. Hencz forrása: Bognár György: A tanácsok népművelési munkájáról. = Állam és Igazgatás, 1955. 5. szám, 263. o.

[25] Halász Csilla, i. m. 22. és 38–39. o.

[26] MNL-BML XXIII/102. PMJVTVB iratai. a) Ülésjegyzőkönyvek. 1955.04.08-i ülés jegyzőkönyve. Beszámoló…, i. m.

[27] Halász Csilla, i. m. 44. o.

[28] MNL-BML XXIII/102. PMJVTVB iratai. a) Ülésjegyzőkönyvek. 1955.04.08-i ülés jegyzőkönyve. Beszámoló…, i. m.

[29] Pécsett erről tanúskodnak a Doktor Sándor és a József Attila Kultúrotthon fennmaradt havi beszámolói. MNL-BML XXIII/113. PMJVTVB Művelődési Szakigazgatási Szervének iratai. c) Népművelési Osztály iratai

[30] MNL-BML XXIII/102. PMJVTVB iratai. a) Ülésjegyzőkönyvek. 1955.04.08-i ülés jegyzőkönyve. Beszámoló…, i. m.

[31] A tanulmány további részei a pécsi kultúrotthonok működését tárgyalják, levéltári források alapján. A teljes szöveg a TIT Stúdió Egyesület honlapján olvasható (www.tit.hu).