Nyirán Ferenc versei

Kentaur, a tanácstalan

 

„… a szenvedés jobbá teszi az embert…”

(Raduan Nassar)

 

Világtalan bolyongása során ismeretlen erő

óvta lépteit, holott nem vágyott a gondviselés

ölelő karjára, sem ritka zuhanásai alá az

istenek terítette puha pázsit selymére, a régi

időkre vágyott, amikor úgy néztek rá a világban,

hogy attól sajnálni kezdte önmagát, mielőtt

kivonult volna magányos remetebarlangjába,

ahol favágással, faragással, élelemgyűjtéssel

töltötte napjait, szemlélődve a természetben,

s nem kalandozott a múlt maszatos emlékeiben,

de most jobb lett volna az is, ha nem kísérti

tétova lépteit az ördög pénztárosának hiúz

tekintete, üres szemgödrei mögött a koponyája

hátsó falára égve mindörökre, ha nem űznék

álmaiban is a felbérelt íjászok, csak hirtelen

halált óhajtott immár, de tudta, sarkában járnak

mind, a múlt és a jelen árnyai, észlelte az íjak

húrjának ritka pendüléseit, s várta a nyílvesszők

becsapódását, ám csak a levegőben suhanó pálcák

hangját hallotta arca mellett, miközben egy démoni

alak csörgette fémperselyét valahol a háta mögött,

ez is az ördögi terv része volt, kínjainak hosszúra

nyújtása, mígnem egy hajnalon megérezte, hogy

körbevették, oly közel, hogy lélegzetük az arcába

csapott, végre, sóhajtotta, s pár pillanattal később

eszmélt rá, hogy váratlanul elhallgatott a

fémpersely csörömpölése…

 

Kentaur, az elmenő

 

„Ahová könnye hullott, nem nőtt többé fűszál.”

(John Updike: A kentaur)

 

az ördögi terv dugába dőlt, de nem rajta

múlt az események váratlan fordulatokkal

dúsított sora, az igazat megvallva maga

sem tudta, miért alakult úgy, hogy szinte

egy csapásra megváltozott minden, megváltódott

ő is, eltűntek a néma íjászok, megszűnt az

ördög pénztárosának perselycsörgetése,

eltűnt a tó, el a fáktól rejtett barlangja, a

sziklák szabdalta hegyorom, ahonnan oly

sok éven át csattogott le patáival a kék

tóhoz, eltűntek a színek, előbb a kék és

a zöld, majd fokozatosan a többi is, bár

neki egy ideje mindegy volt, úgysem látott,

eltűnt egész addigi élete, múltja és jelene, csak

valami fényes boldogság ömlött el rajta,

s üres szemgödreiből édes könny patakzott,

mert rájött, hogy végre meghalt.