Pauljucsák Péter versei

Fauve

 

Organikus, megrágott a város,

mintha ismeretlen roncsolás

transzformálta volna.

Széttépett színek mindenhol.

Nem tudom, mi köpte ki magából

az estét, de le kell, hogy menjek

egy alagsori kocsmába kiválasztani

a zenegépből azt a dalt,

amitől mindenki feláll és arccal

a fal felé fordul.

Valamihez biztosan hűtlen lehettem,

mert bármerre bolyongok,

az árnyékok vérző fejű, megkövezett

asszonyokként követnek csadorban,

valamit elporlaszthattam,

mert egy krematórium

méltóságteljes derűjével dúdolnak

fölöttem a háztömbök.

Talán azzal, hogy egyszerűen

a szépet akartam meglátni benned,

emészthetetlen, vakító színekké

redukáltalak.

Arra viszont sosem gondoltam,

hogy ha elmész, én fogok majd

egy perspektíva nélküli

Matisse festményben élni,

ami kiégeti a szemet.

 

 

 

 

Álca

 

A zebrán áthaladva kerültem a közelébe.

Forgalomirányító rendőrnek öltözött,

aki szolgálati fegyverével hadonászik.

Felismertem a földöntúli fényről a szemében,

és hogy önmagához intézte imáit.

A káosz szimfóniáját komponálta a kereszteződésből,

láthatóan idegösszeroppanást mímelve

a hőségrekordot döntő délutánon.

Csak én merészkedtem mellé,

az utcát fellobbantotta a pánik fejvesztett láza.

A nap mindannyiunkat belülről perzselte.

Elaggott tekintet horpadt fiatal arcába,

mögötte mégis angyali derengés,

félrebeszélt, de vissza-visszatért egy válókeresethez,

három kisgyerekhez és egy injektorhibás

dízel autóhoz, aminek magas a résolaj vesztesége.

Ahogy megérintettem a vállát,

tekintete kitisztult, a levegőben kalimpáló pisztoly

megnyugodott a mellkasomon.

Ki tudja meddig, csak néztük egymást.

Körülöttünk négyzetméternyi időtlen vákuum a

sikoltozásban.

Életemben először hálát éreztem, és hogy

valamiért ki kell gombolnom az egyenruhámat,

ujjaimat meglazítani a markolaton.

A dörrenés hangja egy régi kipufogóra hasonlított,

és erről eszembe jutott, hogy még

beszélni akartam neki a házasságomról,

és egy dízel autóról, ami sehogy sem akar beindulni.

 

 

 

 

1440 perccel éjfél után

 

Mikor nem figyelek eléggé, és mégis elnyom az álom,

fehér hajú, rémült alteregó tapad a retinámra,

tegnap ki akarta kaparni a bőre alatt tekergő férgeket,

túl gyorsak voltak, ha sikerült is egyet

földhöz vágnia, a lábszáron rögtön visszamászott,

kapkodni kezdte ismeretlen betegségtől hulló fogait,

keresztülestek áttetsző tenyerén, rá a cipőkre,

tapinthatatlan, lidérces jelenlét vette üldözőbe,

nagy nehezen egy felborult kuka mögé rejtőzött,

meglátta, hogy éppen mögötte tornyosul, felordított,

próbált elrohanni a pudinggá vált aszfaltban

egy szétfolyó, nevetséges happy end felé,

hirtelen kopár, viharos sziklaperemen állt,

forogva-pörögve zuhanni kezdett a kanyonba,

a hányinger tetőfokán padlóhoz csapódott egy

éjszakai vidámpark tükörútvesztőjében,

évekig, évekig bolyongott a csarnokokon át,

hosszúra nőtt körmeivel félőrülten kifeszített

egy csillogó panelt a falakból, keresztülmászott,

fel a végtelenné szűkült lépcsősoron a derengő pontig,

félve kilesett a rés mögül, nagyon lassan,

nyikorogva kitárta belülről a szekrényem ajtaját,

percnyi merev csend után arcomra szorította a párnát,

hiába kapálóztam, betuszkolt a fekete lyukba,

lelökött egészen a tükörszobák labirintusáig,

lenyelte a rám zárt szekrény kulcsát,

a takarónk alá feküdt, és átkarolta derekad.