Pauljucsák Péter versei

Ne félj

 

Az este füstüveg darabjai

szirmokként szétszórva.

 

Meztelen talppal lépked

a szél a sikátor-köveken.

 

Felfeslett öltés: patkány fut

a falak szövetén.

 

Ablakod nyirkos résébe mászunk,

ágyadig követem.

 

Sosem ébredsz fel,

mikor melléd fekszem.

 

Zúgva érkeznek

lélegzeteddel hömpölygő álmaid.

 

Patkánykarom mentén

reped a szobameleg.

 

Nem hagylak, ne félj!

Paplanod felhúzom államig.

 

 

Az üresség csarnoka

a szenvtelen folyó fölött

állsz

 

azon a hídon ami a partokat

erőszakkal távol tartja

nem pedig összeköti

 

bőröd alatt

hordalékkövekkel

és a tavasz higítószagával

 

szemeddel kettétöröd a holdat

és egy darabjával

ismeretlen alagutakat ásol

 

amíg

a görnyedő hátad

tönkremegy a lélek bányajáratában

 

miután semmit csak földet találsz

öregen

fáradtan és rokkantan

visszaköltözöl a verssorok

mesterséges biztonságába

 

és arra gondolsz

hogy még csak három

évtizede élsz

 

végül a tükörben addig

vizsgálod arcod

roncsolt architektúráját

 

amíg rád omlik az

üresség csarnoka

 

Fényvesztés

úgy szorítsd torkomra

az ég vörös szalagját

 

hogy

ajándéknak higgyem magam

 

a tér préselt

papírdobozára tűzve

 

kinek a kiégett szemét

gondolom a Nap díszének?

 

napokat

legyeket söpörsz le arcodról

 

mocskos fogaid a fák

között a fény csontja ropog

 

kibillen a vér a láthatár

ólomkanalából

 

és én még mindig alkonynak

szólítom

 

 

Váza

nyugalom

kopog az álmok héján

 

virágot ültetnek minden

feltört koponyába

 

feltámad a szél

 

marad

a monokróm háttér

szerkezeti váza

 

vázád

 

és te éjszakának becézed mert így

nem kell félned