Polák Péter versei

 a főút üres

 

a főút üres. csak a mi kilométeróránk

pereg, csak a mi kocsinkat húzza

magához, csak arra ugrik rá az est.

épp durranó puskák, tűzijátékok

a lámpák az útszélen. mégis hang nélkül,

bizonytalanul néznek be hozzánk,

végigfutnak rajtunk, belesimulnak a ruhád,

a bőröd gyűrődéseibe. aztán eltűnnek.

és mi leszünk, végig mi vagyunk az a sötét

aszfaltdarab, amin olyan nagyot zökkent az

autó. hátranéznék, de a visszapillantó tükör

csak meg-meglobbanó gyászlepel, eltemeti

mögöttünk a tájat, mindent ahol már jártunk.

fiastyúk

 

most már látod te is. januárban a

fagyott utak, a tegnapi lábnyomod

a sárban, a beüvegezett fák egy

rosszul sikerült havazás után. ettől

lesznek olyan élénkek az éjszakák,

lesz több a hold, mint edénybe fagyott

vízkorong.

de attól még ne hidd, hogy miénk ez a

tél. ugyanúgy otthagyna minket az

állomáson, kékülő ujjakkal egy fa tövében,

csöndben buborékolva egy tó alján, mint

bárki mást, akit nem szeretünk. de te

ne félj. márciusig az ég alatt a jeges

föld, a föld alatt egy még jegesebb ég zár

a szájába minket. márciusban aztán megolvad

a sár, eltűnik nadrágom száráról, lefolyik

a régi lábnyomod, és magára hagy minket a

fiastyúk.