Pusztay János: Tudásalapú társadalom – alulról építve

Ha a tudás hatalom, a nemtudás kizsákmányolhatóság. A tudás megszerzésének különböző szintű kereteit az állam, az egyházak, a gazdasági szféra biztosítja. A bármilyen szintű tudás megszerzése nem egyenlő az iskolába járással, bár attól általában elválaszthatatlan. A mai magyarországi népesség tekintélyesnek mondható része – a különböző fokú, mértékű iskolalátogatás ellenére – tudatlan, potenciális analfabéta. Az egyetemre, főiskolára járó tömeg egy része – magasabb szinten, a felsőoktatási intézmény szintjéhez mérve – tudatlan. Amikor mellőzik a tanulást a közoktatásban vagy a felsőoktatásban résztvevők, nem gondolnak a következményekre, a versenyképesség elvesztésére. S amikor majd beüt a baj, a maguk felelősségére nem gondolva szidják a rendszert.

Az alábbiakban néhány, a felsőoktatással, azon belül az állami intézményhálózattal kapcsolatos kérdéssel foglalkozom.

Az elmúlt mintegy fél évszázadban kiterjedt felsőoktatási hálózat épült ki. Minden megyében létrejöttek – legalább kihelyezett – főiskolai karok, főiskolák, egyetemek vagy azok karai. A szétaprózódott hálózat ésszerűsítését szolgálta volna a többszöri nekifutásra sem egyértelműen sikeres, a párhuzamosságokat megszüntetni képtelen integráció.

Sommásan megállapítható, hogy az ország demográfiai helyzetéhez képest túl sok a felsőoktatási intézmény. Ezek működése nem finanszírozható tovább. A rendszerváltás utáni időszak kormányai nem merték megtenni a felsőoktatási hálózat átalakítását, s mára a helyzet teljesen ellehetetlenült. A felsőoktatási szférát is sújtották az elvonások – gondolom, elsősorban az IMF-hitel visszafizetéséhez járult így hozzá a terület. Visszaköszönt a szocialista időből is ismert kijárási rendszer: az a víz alá nyomott intézmény, amelynek voltak hatékony kapcsolatai (miniszter, erős befolyással rendelkező országgyűlési képviselő, netán magas politikai pozíciót betöltő hallgató), az időnként néhány másodpercre kiemelhette fejét a vízből, s kaphatott – átmeneti – túlélést biztosító levegőt. Ám ez így nem mehet tovább. A rendszer gyökeres átalakításra szorul. Ma Magyarországon közel kétszer annyi felsőoktatási intézmény van – csak az állami szféráról beszélek –, mint amennyit az ország elbír (lásd egyebek között a demográfiai helyzetet).

Az átalakítás eredményeképpen lesznek nyertesek és óhatatlanul lesznek vesztesek is. Vesztes lehet egy-egy ma még működő intézmény, de vesztesek lehetnek egész országrészek is. Az új felsőoktatási hálózat kiépítésekor legalább két szempontot figyelembe kell venni: a regionalitást, valamint azt, hogyan kerülhető el a szellemi elsivatagosodás azokban a régiókban, amelyekben megszűnik a ma még meglévő-vegetáló felsőoktatási intézmény.

Ma Magyarország a felsőoktatási és a kutatói intézményhálózat szempontjából három részre szakadt ország. Budapest önálló entitás a maga kiterjedt felsőoktatási intézményhálózatával, itt működik a legtöbb kutatóintézet, s fajlagosan itt találhatók a legnagyobb arányban a tudományosan minősített szakemberek. Az ország keleti-északkeleti fele – bár elmaradva Budapesttől, mégis – e tekintetben fejlettnek mondható. Gondoljunk a szegedi és a debreceni egyetem potenciáljára, s emellett Miskolcra, illetve az olyan, szakmailag erős főiskolákra, mint Eger vagy Nyíregyháza. Emellett a nagyrégióban még további főiskolák is találhatók. Messze leszakadva következik a Dunántúl, ahol számszerűen ugyan több az egyetem(nek nevezett intézmény), mint az ország Dunától keletre eső területén, ám azok súlya messze elmarad a keleti országrészétől. Csak jelzésképpen: a Dunántúlon a felsőoktatásban dolgozó tudományosan minősítetteknek valamivel több mint a fele a Pécsi Tudományegyetemen dolgozik, ugyanakkor a Pécsett tevékenykedő tudományos minősítettek nem érik el a szegediek vagy a debreceniek 60%-át. S emellett a Dunától keletre eső nagyrégióban még ott van a dunántúli szemmel nézve jelentős Miskolci Egyetem, s az egykori dunántúli főiskoláknál (pl. a ma a Nyugat-magyarországi Egyetem szerkezetében működő Szombathely) tudományos kapacitás tekintetében erősebb Eger és Nyíregyháza. S még egy szempont: a Dunántúlon nincs egyetlen olyan fajsúlyú kutatóintézet sem, mint Szegeden a biológiai vagy Debrecenben az atommagkutató. Természetesen a Dunától keletre eső nagyrégió sem homogén, vannak fejlettebb és elmaradottabb térségei.

Számos fórumon és több írásomban is foglalkoztam ezzel az egészségtelen szerkezettel. Semmilyen szándék nem tapasztalható a helyzet megváltoztatására sem a felsőoktatás irányításáért felelős minisztériumban, sem az akadémián. Ehelyett az a bibliai mondás látszik uralkodni, miszerint „akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van”. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy éppen ebben a pontban kell a Biblia tanítását követni.

Az új felsőoktatás-politikának meg kell oldania az intézményhálózat arányos elosztásának kérdését. A Dunántúlon nagyarányú fejlesztésekre van szükség, máskülönben a gazdaságilag ma még fejlett nagyrégió – egy-két város kivételével, mint pl. Győr – óhatatlanul leszakad. A lakosság elvándorlását már ma is láthatjuk; a más régiókban tanuló tehetséges ifjú szakemberek nem térnek vissza szülővárosukba, megyéjükbe, így azok – ahogy azt megfigyelhetjük Szombathely és Vas megye példáján, ahol egy-két évtized alatt mintegy 20 ezerrel csökkent a lakosság amúgy sem magas száma – fizikailag is kiürülhetnek, de legalábbis jelentőségükből erőteljesen veszíthetnek.

A Dunántúl balszerencséje, hogy az amúgy nyugat-magyarországi származású Apponyi Albert gróf, kultuszminiszter a felsőoktatási intézményhálózat kiépítését az akkori Nagy-Magyarország keleti felében kezdte meg, s tervei szerint a Dunántúlra csak később került volna sor, ám a terv megvalósítását megakadályozta az I. világháború és az azt követő trianoni szerződés. A pécsi egyetem létrejötte a pozsonyi egyetem – időlegesnek szánt – átköltöztetésének köszönheti létét. A II. világháború utáni kommunista hatalom viszont lefejezte a pécsi egyetemet (is), egyedül a jogi kart hagyva meg, s külön egyetemként az orvosit.

Egy új felsőoktatás-politika kénytelen lesz csökkenteni a központi fenntartású egyetemek, főiskolák számát. Azonnal felmerül azonban a kérdés, mi legyen a megszüntetendő felsőoktatási intézmények székhelyén, mi legyen az elbocsátandó oktatókkal, kutatókkal. Mi lesz a következménye annak, ha egy adott településen, régióban a szellemi központként működő felsőoktatási intézmény egyszer csak megszűnik.

Az intézmények számának csökkentését szolgálta (volna) az integráció. Ésszerűnek látszott, hogy az egy városban működő önálló intézményeket egyesítsék, hiszen azok korábban nem egy esetben ugyanazon intézmény karai voltak (lásd az orvosegyetemek példáját, amelyek közül csak a budapesti őrizte meg mind a mai napig önállóságát, s nem kapcsolták vissza a budapesti tudományegyetem szerkezetébe, amelyből annak idején vétetett). A regionális összevonás teljes mértékben sehol nem vált be. Én kezdettől híve voltam s elvileg vagyok most is az integrációnak, ám látnom kell, hogy számos, elsősorban szubjektív, emberi tényező akadályozza meg annak tisztességes megvalósítását. Az integráció számszakilag ugyan az intézmények számának csökkentését eredményezte, ám a legtöbb helyen semmilyen tartalmi változás nem követte, s a korábbi önálló intézmények vezetői az integráció után is megőrizték – értelmetlenül, s esetleg átkeresztelve – tisztségüket, az integrált intézmények pedig szakmai önállóságukat, legfeljebb gazdaságilag gyöngültek meg a központ „jóvoltából”.

Oldalak: 1 2