Sebők György versei

Negatív

 

Most pont egyforma magasak vagyunk.

A talpamtól indultál egészen, és egyszer

messze mos majd tőlem a megnyugvás,

a pillanatban egymásra látunk, feszes nyakad,

és magas orrod nem takar.

Ha dolgozni hívnak, mindig itt talállak,

elnyújtózol munkámon, és figyelmeztetsz,

ha csodálom, kettő helyett hajtok fejet,

s akkor túl kényelmes lenézned másokat.

Mégis, meg kell, hogy bámuljalak,

hisz’ olyankor nem tehetsz mást, mint engem utánzol;

másképp minden tettem belőled fakad,

és tagjaimból nem lesz más, mint mozdulatok

végtelen mátrixa.

Kevés. A föld könnyedén hullik rajtad át,

jobb, talán, ha nem is próbálkozom

többel. Az árok előttem hátadnak támasz,

mondhatnám, sors vagy, mert nem tudsz,

csak nehezedni, de annál több semmiképp,

mit átszűrődni nem hagyok,

s ha eleget beszélek, talán szemeim is

megszokják lassan a foltot, amit alakomból

borítasz ki, sőt, hagyom, gyere, hozz magaddal

éjszakát, az én tarkóm az égé, nevemet

nem ismeri sírköves, a tiédet pedig elfelejtjük

közösen, és szétszóródik, mint minden sírásó,

amikor nincs mit eltemetni.

 

 

Kilátás

 

Egy nap felcsapok tengerésznek, igazi falábbal,

félszemű meg csámpás, és ha már sem járni,

sem látni nem fogok tudni, világos lesz:

szakmám minden fortélyát meghaladtam,

és igazán jó leszek valamiben. Végre koldulhatok,

és imádkozhatok a templom mellett, a járókelők

pedig összesúghatnak, hogy ott van az ember,

csomós izmokkal és cserepes bőrrel, aki magáévá tette

a vizeket. Kár, hogy nem fogják megérteni,

munkám értékét egyensúlyom hiányában őrzöm,

a megmaradt fogaim közötti térben, összes holmim közt,

amit valaha elhullattam.

De lesz egy láda valahol mélyen, benne

bal lábakkal és szemgolyókkal – legalul a sajátjaimmal

– tökéletes egyensúlyban, mert nem nehezedik rá

a figyelem nyomása, és mert erről a ládáról

én mesélek majd egyedül. Imáimba fűzve fog

az emberek fülébe akadni, és lesznek, akik megborulnak

tőle, gyulladt belső füllel, csámpázva jönnek majd hozzám,

de onnantól már sarlatán leszek, mert a templom mellett

ülök, követőim is akadnak szép számmal, akkor pedig

tovább már nem folytatódhat, ezért orvoshoz fordulok,

kigyógyíttatom magam meglett hősségemből, tengert álmodom

éjjelente, ahogy a kabinban imádkozom, és izzadok.

 

Generál

 

Felboncoltak egy angyalt nálunk,

s belül csupa szépet találtak,

tenyerét csapkodta a legtöbb,

hangokat adtak egy szájba óvatlanul,

ahogyan futott az él, kettéválasztva

a gyönyörű irhát, kisebb pelyhek borították

lassan a csempét, a fűrésztől rázkódott,

és reccsent a szegy, ahol csont feszült,

meglett a keresett szerv az ágymeleg izmok között.

A korpusz tűrt és csorgott belőle

a tehetetlenség, a fölösleges

erőfeszítést érezve néha felszisszent,

elnézést, kész vagyunk azonnal,

hozzátették, ez majd áldásos sokaknak,

számtalan páciens vár hasonló épségre,

számít, hogy a koszorú szép legyen.

A szünet rövid, precízen megy a kiemelés,

itt korona. Aki erre téved, így jár,

több ütemet viszont kihagyni nem szabad,

illik felvenni a ritmust az érintetteknek,

a vörösek játéka elhal a két negyed

mentén. Most már lesz, ami összefűz,

hogy egyben tartsa, ami összetartozott,

szép munka, a harmónia pedig enélkül is

meglehetett volna, de a hiány az hiány,

a kóruspróba meg nem vár, így mindenki

szabadon távozhat, ez itt végül is

egytől egyig zenész.