Somorjai Réka versei

hullámverés

 

kifacsart citrom bennem a bánat.

a szív rostjai összekuszáltan,

keserűen. innék most valamit!

tejfölfogaid még számban,

átszűrődöm beléd, s te bennem

roncsolod szöveteimet.

gyerekkézzel nyúlsz hozzám.

ruhám alatt százmillió-

éves gyűrthegyek. repedések tánca.

te mindig csodáltad a hegyeket!

de elterpeszkedsz, akár egy

csíkos nyugágyban.

hullámok játékát olvasod,

s nem a repedéseket.

 

 

 

 

felismerés

ágyadtól ágyamig

arcod fehér vonalainak görbéje mentén

naponta eltévedek.

ellenpontoz egy mozdulatlan tér,

fények és utak keresztmetszete.

 

a tegnap ismétli önmagát. a két év

szűretlenül, mint tejszín simul körénk.

újjászületések ál-ígéretei:

angyalfogak a reggeli tükörképben.

 

halhatatlan ádám és éva

hálószobánk levegőtlen paradicsomában.

az ébredésig még három perc,

majd újra üres homlokok és fogak sercegése,

koccanások. ujjak rohama a fülcimpa ellen.

rózsaszínből vörös.

maszatoljuk egymás arcát, mintha

valaki mást akarnánk mögötte találni.

 

 

 

 

fiastyúk

 

 

a fiastyúkot kerestük.

törte testünk a pázsit.

közte apró kavicsok,

alig észrevehetőek.

emlékszem, az egyik

pont ott fájt, ahol neked.

anyád szemei: a csillagok

minket lestek

az égbolt kulcslyukán.

ránkhúztad  a takarót.

éreztem, ahogy lassan

betölt mindent testszagod.

kulcslyuk lett szád,

sötétjében vacogok.

 

 

 

 

madárijesztés

befeszült lábujjak

lepedőt ráncoló tánca

egy illatos takaró

tested alatt.

jól ismerem ezt

a porcokig meleg érzést:

a hús alatt

az inak emlékeznek csupán.

nincs tompító lágyszövet,

csak meztelen

madárijesztő testem.

kerülgetik a búzatáblát

– emléked utolsó

bevetett talaját agyamban –

a fekete varjak,

fekete seregélyek százai.