Somoskői Beáta versei

Jegyzet az esőről

 

Ahogy kopog.

Nevét elhallgatva.

 

Amikor megakad

légcsőben a levegő,

ha lábamnál érzem,

sötétben eloson.

 

Ikrek játszanak így

egyedül.

 

Szemét beköti,

míg testvére asztal alatt,

ablakmélyedésben

nevét elfojtva várja.

 

A szoba olyan biztos volt.

 

Most vesztőhelyek

rejteke.

Száz éhes gödör,

ezer kés,

millió lidérc.

 

Árnyak a hegyháton

táncoló villámokkal

szemben.

 

Emlékszem. Zuhogott,

név nélküli

dobolással az aszfalton.

 

Nappali sötét –

vissza nem követhető

kamaszkor.

Tavaszi zivatar

nyáridéző illata.

 

Mezítláb a

kéklő betonon.

Egymást kikerülni,

magunkat félig hagyni.

Arctalan tükör volt

a kátyúk minden vize.

 

 

 

 

Éjjeli opera

 

 

Ujjpercek, körmök.

Vertikális, horizontális.

 

Ragadozó is vagyok, de inkább

préda. Meghasonlok.

Ezért pusztulok

minden délután csendjében.

 

Az éjjelekről nem beszélek:

jobban sajogna

félelmem a ki nem mondottakról.

 

Vízből vagyok. Ahogy

egy alga, az élet.

 

Teremtőnk tenyerében.

Összefolynak

a plazmák. Ódai.

Mégis. Porszem. Egész atom.

 

Olykor dallamos.

Összeszorított öklű kicsiny

teremtmény. Isten kezében.