Striker Sándor: Kulturális meghatározottság és gömb-gondolkodás

Az egyén világa, az aszimmetrikus agy polaritása

 

„Az erkölcsi elv” című doktori disszertációm[1] és az annak alapján Az ember tragédiája rekonstrukciója címmel kiadott könyv kultúraelméleti tétele az volt, hogy be vagyunk zárva kulturális hagyományainkba – s e tételt, mint az mára már kiderült, a könyv recepciója is bebizonyította. A könyv záró fejezetében kísérletet tettem Madách Tragédiájának és Multatuli Max Havelaarjának[2] összehasonlítására.[3] Ennek egyik tétele az, hogy a Tragédia holland, illetve a Max Havelaar magyar recepciója jelentéktelen volt – bár a Tragédiát német után másodikként hollandra fordították le még a 19. században, és a Max Havelaart három különböző fordításban adták ki magyarul a 20. században.[4] A két mű kölcsönösen süket fülekre talált a másik kultúrában. Ezt tanulmányomban a kulturális kontextusok szűrő-hatásával indokoltam: bizonyos dolgokat nem akar egy kultúra meghallani, mert nem illeszkedik hagyomány- és vágy-struktúrájába.

Tanulmányom kizárólag Madách-recepciót kapott. Egyetlen reflexió sem született, amelyben érdemében foglalkoztak volna a Max Havelaarral, egyedül Németh G. Béla tett említést a könyv utolsó fejezetéről, esetlegesnek vélve az összevetést.[5] Senki nem foglalkozott magával a felvetéssel, hogy az egyik nemzet emblematikus szerzője és annak emblematikus műve miért marad visszhang nélkül a másik nemzet olvasótáborában, és viszont – még olyan esetben is, amikor (mint azt bizonyítani kívántam) tartalmát tekintve a két mű ugyanazt az üzenetet kívánta eljuttatni olvasóihoz. Azaz Madách és Multatuli csak a maguk hazájában lehettek próféták.

A kultúra tehát immunrendszer is, elhárítja a tőle idegennek vélt gondolati paradigmákat. Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor felhívják a figyelmet a kultúra immunrendszer-jellegű interpretálásának veszélyeire,[6] azonban álláspontom szerint még ha a tudományos diskurzusban valóban kerülendő is a túlzott biologizálás, mégis használható az analóg immunrendszer-fogalom mint a kultúrák egyik működési aspektusa. Az evolúció-biológus Jared Diamond beszámol kultúrák pusztulásáról, részletesen tárgyalva azok saját, olykor egymásra ható okait.[7] A társadalomtudományok, mint a kulturális antropológia vagy a komparatív kultúraelmélet, nem klasszifikálnak „egészséges” és „beteg” társadalom megkülönböztetéseket, hiszen mint a történeti partikularitást képviselő iskola hangsúlyozza, minden fennmaradni képes kultúra egyenértékű – ugyanakkor megkerülhetetlenül vizsgálandók és kutatandók a kultúrák egymás közötti szűrőrendszerei, amelyre a fenti példával is utalunk. Ezek azok a hagyományok (szellemi feltételes reflexek), amelyeket átörökítünk, megőrzünk és vigyázunk, s történetileg és a mindennapi gyakorlatban is megtapasztalható jelenlétük. Így a memetika elmélete szerint ezek azok a mémek, kulturális minták, amelyek kitöltik agyunkat, s amelyek segítségével feldolgozzuk és értelmezzük a világot. Maga Az ember tragédiája is egy ilyen mém a magyar kultúrában, egy minta. Kulturális minta, viselkedésminta. A Max Havelaarban leírt történet és viselkedésminta pedig egy holland mém, ami a hollandok számára vált köznyelvvé.

Az érdekes ebben az, hogy úgy érezhetjük: Az ember tragédiája írósors is, egy prófétai írósors. A krisztusi sors voltaképpen az, hogy valaki feltámad az emberiségért, s így váltja meg azt. A Tragédiában leírt ádámi viselkedés pedig az, hogy ő öngyilkos lenne az emberiségért, hogy ne történjen meg az emberiség története, megmentve mintegy az emberiséget előre – mert a jövőt, ha megtörténik, kudarcnak érzi. Ez kierkegaard-i magatartás, megelőlegezi az ún. ’Szilénosz igazsága’ Nietzsche által is idézett kierkegaard-i gondolatot, amely szerint „legjobb meg sem születni, nem lenni, semmivé válni. A második legjobb pedig: mielőbb meghalni”.[8] Érdemes megjegyezni, hogy egy, a Tragédiáról szóló beszélgetésünkben Németh G. Béla – amikor 1991-ben éppenséggel egy holland irodalmárt, Hanneke Eggelst vittem hozzá az Egyetemi Könyvtárba – maga is érvényes kapcsolódási pontnak tartotta Kierkegaard-t Madách viszonylatában. Ezen pre-egzisztencialista vonal ismeretes a Tragédia-szakirodalomban. Ám folytathatnánk a nietzschei „emberfeletti ember” fonalával is, hiszen Madách éppen azt várja el hősétől, azaz önmagától és az embertől, hogy folytonosan haladja meg önmagát, önnön érdekeit. Ez egy prófétai magatartás igénye. Azt is mondhatnánk, hogy ez ősi zsidó prófétai magatartás, amely itt egyesül egy magyar kulturális mémmel: a kiválasztott nép prófétájának mémje Nagyboldogasszony és később Mária országának mémjével, amely szerencsés és működőképes univerzáliává alakul Az ember tragédiájában számunkra. Ezért lett ennyire elfogadott mű a Tragédia az elnyomott magyar valóságon, magyar kultúrán belül – a különböző, akár erős keresztény vagy keresztyén meggyőződésű, de az ezen kontextustól teljesen független nemzeti érzelmű és kötődésű magyaroknak, de a zsidó származású magyaroknak is.

Mi a helyzet a Max Havelaarral? A Max Havelaar egy bankár-kereskedő eszményt hirdető nép[9] nagy műve, ezt természetesen ki is figurázva, amikor címében és kávékereskedő főhős- ellenpontozó szereplőjével a gyarmati világról és kereskedelmi aukciókról szól, ahogy sztereotipikusan – amint Allport legendás könyvében hivatkozik Bettelheim és Janowitz kutatására[10] – ez zsidósnak tartott magatartás is. Ez esetben a racionális kereskedői magatartás, amely jól párosult a hollandok felfogásával, ráadásul beépült ebbe a cselekvésbe a bolygó hollandi legendáriuma – ha úgy tetszik mémje – amelynek kézenfekvő párja az ugyanannyira bolygó zsidó viselkedés-minta. A kettő egyesül a Max Havelaarban, szembesítve egyéb értékekkel, s ezért lett kultikus, önvizsgálatra késztető nemzeti mű a holland kultúrában.

A két magatartás ugyanannak a választóvonalnak az egyik, illetve másik oldalát mutatja be, amely tényleges törésvonal a kultúra és a civilizáció kifejezések között és mögött van. Mi húzódik meg a háttérben? A holland mű a civilizációt ragadja meg, az ember civilizációs oldalát, azaz hogy hogyan lehetne – egyébként gyarmatosító elnyomóként – korrekt módon, jog szerint pénzt csinálni. Korrekt módon, jog szerint gyarmatosítani – e mű tehát a civilizáció mintabeszéde. A magyar mű, Az ember tragédiája pedig a kultúra, a kultusz mintabeszéde, hogy hogyan lehet elvont módon, jutalmat nem remélve, eszmei módon erkölcsi cselekvések alapján élni, elvont célok érdekében – hiszen ahogy azt Immánuel Kant 1787-ben is hangsúlyozta: az erkölcs a tudással ellentétben nem folytonosan gyarapodó tényező, mivel az erkölcs a kultúra szférájához tartozó kategória.[11]

Akkor most azt mondjuk, hogy ez ősi emberi kettősség? Hogy kétféle ember van, az egyik a kereskedő, a másik a próféta? Mert mind a kettő igaz. De azt kell mondjuk, hogy érdekes módon e kettősség megtapasztalható a Bibliában. Az Ótestamentumban ez még csak a kamatszedés tiltására vonatkozott. A krisztusi fellépés, az Újszövetség azonban már antagonisztikus, határozott és végleges szembefordulás a kereskedő léttel,[12] a Mammonnal.[13] Voltaképpen az emberi kettősségből, a gyakorlatiasságból és az eszmeiségből az Újtestamentum története és mintája az, amikor megtagadja önmagának egy részét az ember. Le akar számolni a gyakorlatias – materiális, tehát a testi – evilági, pénz és élvezethajhászó létével, és azt mondja, hogy mi emberek az isteni szférához tartozunk, ki kell űzni a kufárokat a templomból, meg kell szabadulnia az emberiségnek az anyagi léttől, s kizárólag az Istennek való lét a helyes lét az ember számára. A teve a tű fokán hamarabb, mint gazdag ember a Mennyek országába. Meg kell tehát haladni a kufár tulajdonságot, Jézus halála és feltámadása tehát egy önleszámolás, megszabadulás egy nem kívánatos énünktől, ettől az egész kettősségtől.

Mire következtethetünk ebből? Nyilvánvaló, hogy ez nem pusztán zsidó történet. Arra utal, hogy az embernek, az emberiségnek általában kettős természete, kettős énje van – egy anyagi-érzéki és egy szellemi. Az egyén („egy én”) latin elnevezése szó szerint is kifejezi ezt a tragikus kettősséget: „individuum”, azaz oszthatatlan kettő minden ember. De vajon miért? Feltételezhető, hogy e belső küzdelem egyike, és csak egyike az ember belső, önellentmondásokat felfedezni vélő küzdelmeinek. Elindíthatónak tartunk egy olyan gondolati fonalat, amely szerint a magyarázat egyik kulcsa az emberi agy két, specializálódott féltekéje. „Az első, az 50-es évektől használt módszer a féltekék külön-külön vizsgálatára a két féltekét összekötő 200 millió idegrost (kérgestest) sebészi átvágása. Hogy miért kell átvágni a kérgestestet? A műtéti beavatkozás természetesen nem kísérleti alanyokon történt, a műtét életmentő, akkor alkalmazzák, amikor valakinek már rendkívül gyakori, s egyéb eljárással nem csillapítható epileptikus rohamai voltak. Ilyenkor az epileptikus rohamnál, ami általában a halántéki kéregben a leggyakoribb, a roham átterjed a másik oldalra is (“tükörfókusz”), és a két fókusz egymást tovább erősítve életveszéllyé alakulhat. Ilyen esetben az az egyik megoldás, hogy megszüntetik a két félteke egymás-serkentését, és ennek a legegyszerűbb módja, hogy átvágják a kérgestestet. Az illetőn ilyenkor egyébként általában nem is lehet észrevenni, hogy két független féltekéje lett. Néha azonban igen – akkor, amikor bizonyos dolgokat kellene cselekednie. Például furcsa tapasztalat volt, hogy egy műtött páciens, aki a feleségével eredetileg jó viszonyban volt, de valamiért nagyon dühös lett rá, és bal kézzel (balkezes volt) pofon akarta csapni. Jobb keze azonban lefogta a balt. Az ilyen adatokból is kiderült, hogy az egyénnek eredetileg kétféle akarata van. Az egyik akarat a jobb féltekében az ösztönös tenni vágyás, a másik pedig a bal féltekében a kontroll, ami logikusan, tudatosan ellenőrzi a cselekvést. Ilyen és ehhez hasonló vizsgálatokból nagyon sok minden kiderült.”[14]

Úgy tűnik tehát, hogy kétféleképpen dolgozzuk fel a világot, az egyik féltekénk szerint és a másik féltekénk szerint. Igen ám, de az élőlények között miért nincs ez meg másutt is? Nos azért, mert az ember állt két lábra.

Az állatok, amelyek négy lábon jártak, még tér-élményben éltek. Nem kétfelé osztották a világot, mert négyféle mozgásuk volt. A madaraknak ott volt a tér, a légtér, a halaknak és egyéb úszó állatoknak az ugyancsak háromdimenziós víz. Az ember az egyetlen olyan lény, amely, ha úgy tetszik saját akaratából, szakított ezzel, és elkezdett síkban mozogni. Két lábon mozog, és ennek megfelelően koncipiálja a világot. Ne felejtsük el, hogy a szárazföldi állatok négy, hat, nyolc vagy (a kukacok, férgek esetében) még több lábon, vagy teljes testükkel (kígyók, csigák, giliszták) mozognak. Térérzékelésüket a legtöbb esetben csaknem 360o látószöget befogó, a fej két oldalán elhelyezkedő, vagy összetett vagy több mint két szemből álló, s ha előrenéző, akkor teljes mértékben körbe forgatható fejen elhelyezkedő látószervek segítik. Ugyanígy segíti az állatok térérzékelését a hátraforgatható fül (macskafélék) és a speciális érzékszervek (ultrahang – denevérek, hullám-érzékelés – vízi állatok, szaglás – rovarok és ragadozók), amelyekhez bizonyára megfelelő információ-feldolgozó agy vagy agy-előzmény áll rendelkezésükre. Nem túlzás azt állítani, hogy az ember alakította ki a síkokra bontott térelképzelést, amelynek három síkbeli megragadása a jobb-bal, az előre-hátra és a föl-le. A gyalog, eleve két lábon mozgó ember nemigen tudott összetett térbeli mozgásokat végezni a repülni és alámerülni képes légi- és vízi berendezések feltalálása előtti hosszú évezredekben.

A valóban térben mozgó állatok tájékozódását – ma már tudjuk – a Föld mágneses terének érzékelése is segíti. Noha ez jelenleg inkább a madarak esetében közismert, bizonyára nem zárható ki ezen érzékelésből a tengerben vándorlásokra képes emlősök és halak populációja sem. Az ember ezzel szemben saját magához képest tűzte ki viszonyítási pontjait. S mint ahogy azt számtalan gondolkodó leírta, bizony önmagát képzelte a világ középpontjának.[15] A saját magához képest kijelölt jobb és bal imaginárius világa pedig igencsak rányomta bélyegét az embertörténetre. A szubjektív térkijelölés a nézőpont azonosságát követeli meg, így függőséget és relativizmust – egyetértést vagy konfliktust – indukál. Megjelenik a „tőlem jobbra” – „tőlem balra” polaritás, amelynek meglepő jelentéstartalma az, hogy míg a Föld polaritásában az azt érzékelő állatok benne éltek s mozogtak, addig az ember, minden egyes individuum a saját szubjektív polaritásának megfelelően határozta meg a világot. A nyelvészetben Saussure,[16] a kulturális antropológiában a strukturalista Claude Levi-Strauss bináris oppozíciós mentális struktúráira,[17] a pszichológiában Kurt Lewin mezőelméletére kell e helyütt utalnunk.[18] Meg kell jegyeznünk, hogy az ember nemcsak a teret igazította szubjektumához, de a térben általa kialakított világot is szubjektiválta. Az általa berendezett térben bevezette a „rend” és „rendetlenség” dichotómiáját, amely az ember megjelenése előtt ugyancsak nem létezett.

Nem tárgyalva külön a jobbkezesség kialakulásáról szóló elméleteket,[19] ki kell jelentenünk, hogy ez a szubjektív felosztása a természeti térnek igen hamar értékkategóriák bevezetésébe torkollt. Ennek közhelyes tanúbizonysága a szókészlet alakulása: a latin laevus egyszerre jelenti a balt, bal oldalit és a bolondot, butát, esztelent, röviden balgát. A görög pai (παι) egyszerre gyermek, baj – bal jelentésű.[20] A magyar balszerencse, balsors és általában a balogság félig tréfás, félig komoly létérzését szintén nem szükséges, úgy véljük részleteiben tárgyalni. A modern nyelvek a „jobb” szót legalább ilyen kedvező kontextusba helyezték, az angol „right” méltó párja saját magyar „jobb” idiómánknak.

A meghasonlás már e korai szakaszban megjelent tehát az emberiség történetében és létérzékelésében. Hiszen az egyén jobb és bal testi elemekkel egyszerre rendelkezett, s feltehetően a két lábon járásos, két kézzel működő világpercepció jócskán hozzájárulhatott az emberi agy aszimmetrikussá válásához.[21] Fel kell tennünk azt is, hogy a két lábra állás folyamata során, majd kialakulását követően a két mellső végtag felszabadult az eszközhasználatra (talán viszonosan tovább erősítve a két lábon járás kényszerét). Az eszközhasználat viszont specializálta a két kezet: már az eszköz megmunkálásakor is kell egy tartó és egy alakító kéz. Ez a differenciálódás jól megfigyelhető a harci-vadászati tevékenységekben: a pajzsot tartó és kardot forgató, vagy a zablát tartó és kardot-dárdát használó kéz, az íjat és a nyilat tartó kezek stb. Az agy féltekéi más-más feladatot kaptak.

Visszatérve a térre: a kanti és a neokantiánus filozófia értékelméleti irányzata nem fordított ugyan számottevő figyelmet a tér ilyen szubjektív felosztására, és az ebből felépülő minőség-meghatározó kategóriák létrejöttére, ám megnevezte azt a három plusz egy kategóriát, amelyet az ember a maga alkotta világában vett használatba az igaz, a jó, a szép és a mindezeket (egyedül az isteni szférában) összegző szent kategóriáit. S ezen a ponton vissza tudunk immár kanyarodni kiindulópontunkhoz, Az ember tragédiája és a Max Havelaar belső és egymás közötti konfliktus-világaihoz. Az aszimmetrikus féltekék egyike – a tevékeny jobb kézhez kapcsolódó bal oldali – a materiális, intézős, kommunikatív énünk, míg a passzívabb bal kézhez kötődő (talán több szabadságot kapó) jobb félteke pedig a kreatív, itt fészkel a „képzelőerő, kreativitás, muzikalitás”.[22] Meglepő, de az én-tudat csak az egyik, a bal féltekében található, a megosztottság tehát igencsak markáns az emberi agyban. Nincs tehát középút – vagylagosságot diktál agyműködésünk: vagy a materiális vagy profetikus létmód áll előttünk?

Mi a titka annak, hogy a távol-keleti filozófiák, mint például a taoizmus és a zen-buddhizmus korántsem poláris szembeállásként fogták fel az ember tulajdonságait, sőt a természet, a külvilág sem alkotott elkülönült entitást a szubjektumhoz képest világ-koncipiálásukban? A Jin és Jang világának egymásba illeszkedő és egymást tartalmazó világfelfogása miért ott, s nem mifelénk honosodott meg?

Mielőtt e kérdés vonalán továbblépnénk, hozzá kell tennünk az ÓtestamentumÚjtestamentum váltás, a kereszténység kialakulásának történetéhez egy másik fejleményt is. Megkezdett utunkon tovább haladva immár logikusnak tűnik, hogy a profetikus mém kizárólagosságát hirdető kereszténység nem lehetett hosszú távon fenntartható. A szegénység, immateriális lét és önfeláldozás hitelveire épülő és építő egyház egy évezred alatt Európa egyik, vagy talán ténylegesen legerősebb világi és anyagi hatalmává vált. E hatalom önfenntartásának határait érte el az 1500-as évekre, miközben Észak- és Nyugat-Európában az ugyancsak közismert változások hatására (Amerika felfedezése, a könyvnyomtatás elterjedése, az új kereskedelmi útvonalak kialakulása miatt a Hanza-városok felvirágzása, s összességében a polgárság kialakulása és megerősödése) új, jobban működő világfelfogás-minták elfogadására és elfogadtatására volt szükség. A Föld laposból gömbölyűvé vált, az ember kitörni vágyott a síkból, szélességi és hosszúsági fokok meghatározására volt szükség. A tér, a világ is mozgásba lendült: a Föld és a bolygók keringése, a csillagok állása vált a hajózó ember térmeghatározó, objektív eszközrendszerévé.

A reformáció a földre hozta vissza az ember életprogramjának tartalmát és célját. A kultuszból átvezette az emberiséget a földi lét elrendezésébe, a civilizációba. Működésbe lépett az aktivitásra képes jobb kéz, mindaddig soha nem tapasztalt erőre kapott a kézművesség, szerephez jutott az algebratikus bal félteke és a már említett én-tudat bizony elindult emancipatorikus útján a felvilágosodás felé. A profetikus magatartás helyébe a pénz-számoló németalföldi polgár mintája lépett, új kulturális mémek foglalták el Európa levelező- és könyvolvasóinak világát. A polgárnak e világon kellett hasznosítania a talentumát, s e polgár, a cívis, lépésről-lépésre haladva kodifikálta jogait, elismerve kötelességeit is, amelyeket – a kötelességeket, de a jogokat is – apránként mindenkire ki kívánt terjeszteni. A megváltást váró, passzív lét számukra nem volt immár elfogadható.

Vissza kell azonban tekintenünk kissé, hogy megérthessük, miért is jött létre eredendően ez a profetikus magatartás, hiszen az antik (görög-római) világban bizony ismeretlen volt. Annál is inkább meg kell értenünk, mivel a Tragédiában felbukkanni látszik ismét.

Úgy véljük, éppen a Tragédia segít minket a visszamenőleges magyarázat megtalálásában. A profetikus magatartás kialakulásához a kiúttalanság, a reménytelenség, a saját sorsot irányítani képtelenség életérzete – egyszóval a huzamos és végeláthatatlannak tűnő elnyomatás világképe hozhatta létre a zsidóság rabság- és szenvedéstörténetében, prófétákat és Messiást váró hitvilágot és világlátást alakítva ki. A Mohács utáni magyar évszázadok végeérhetetlen, nemzedékről-nemzedékre átörökített, hasonló elnyomatás-, nemzettudat- és hazafiság-mémjei. A magyar kultúrában is szükségből erénnyé csiholódott az elnyomatás világa – nemes erkölcsi eszményekké és elvekké szublimálódott a gyakorlati cselekvésképtelenség földi valósága. A sanyarú valónak fittyet hány az igazi hős, hol János vitézként, hol Toldi Miklósként – az új elnyomás diktatúrájában pedig már az általános Ember, Ádám minden hőst integráló személyiségét felvonultatni képes héroszaként. Univerzális eszméket és teoretikus célokat tűz ki maga elé, mert valódi léthelyzete nem teszi lehetővé tényleges döntések és cselekedetek meglépését.

A keleti kultúrák évezredei nem szolgáltattak efféle elnyomatás-élményt sem Kínában, sem Indiában. De nem ismeretesek olyan folyamatok sem, mint a Római Birodalom széthullását elősegítő népvándorlást követő civilizációs kataklizma. A mongol birodalom terjeszkedése és győzelme Kínában ténylegesen ugyan új korszakot, de végeredményben a kínai kultúrába történő beépülését hozta meg. Az elnyomatás-érzés hiányán túl nem lényegtelen az a különbség sem, hogy Európában a IV. századtól egyre gyorsuló mértékben a monoteizmus vált elfogadott vallási világképpé, amely mintegy leképezte az agy aszimmetriáját az egyetlen, jó és a gonosz dichotómiájával. Eme vagy-vagy évezredes kulturális mémmel pedig visszazárul a kör Kierkagaard világához. A jó és rossz ugyanúgy az ember világában jött létre, mint a jobb és a bal – magában a természetben egyik sem lelhető fel.

Igazi verifikációja lenne az eddigiekben kifejtett elméletnek, ha bebizonyosodna, hogy léteznek olyan nyelvek – pl. természeti vagy távol-keleti népeknél – amelyekben a „jobb” és a „bal” idiómák nem hoztak létre érték-alapú metonímiákat. Ez azonban azt is jelentené, hogy léteznek nálunknál kevésbé aszimmetrikus agyféltekékkel élő embertársaink a Földön. Vannak közvetetten erre utaló jelek, éspedig a művészet és annak eszményei területén. Térérzékelés szempontjából jelentős különbség, hogy a távol-keleti festészet nem használja a horizont-vonalat, így a föld és az ég elkülönítése jóval kevésbé mechanikus és szembeállító. A másik jellegzetesség az európai (klasszikus) művészeti hagyományhoz képest természet- és tárgyelrendezésben a szimmetria, az emberábrázolásban pedig a szépség eszményítésének hiánya: gondoljunk pocakos, és néha bizony részeg filozófus-ábrázolásaikra. Azaz a tökéletességet és a lényegiséget önmagukban a dolgokban kívánják megragadni, nem pedig szándékosan – önmagunk aszimmetriájának ellensúlyozásaként – harmóniává eszményítve létrehozni. Ugyanakkor ezek a korántsem eszményített ember-ábrázolások majd’ mindig a tájban, a bravúros ecsetvonásokkal jelzett környezetben jelennek meg.

Ezt a képességet nevezném gömb-gondolkodásnak – a belső, meghasonlásos polaritás világra-vetítése helyett a világ önnön gömblétéből fakadó természetes terében való háromdimenziós szellemi mozgásnak. A következőkben ennek társadalmi szintjére térnék, amelyet nevezhetünk a planetáris világszemlélet szintjének is.

Oldalak: 1 2 3