Szabadfalvi József: Pauler Tivadar, az észjogtudomány utolsó nagy alakja

A magyar észjogi gondolkodás utolsó kiemelkedő alakjának tekinthető Pauler Tivadar (1816–1886) az 1840-es évek elejétől megjelent – tudatosan magyar nyelven írt – műveivel egy bő évtized alatt, a század közepére, a hazai jogbölcseleti gondolkodás doyenjévé vált.[1] A kortárs Kautz Gyula ekképp jellemzi Pauler jogtudósi jelentőségét: „Mint jogphilosoph, Pauler híve és követője a Kantianismusnak, mint amely ez időtájban hazánkban főleg a jogtudósok körében uralomnak örvendő bölcseleti rendszere volt, s így a nagy königsbergi bölcs által megalapított azon ész- vagy természetjogi iskolának, amely a subjectiv-rationalistikai rendszerből indulva ki, egy minden positiv törvényhozási határozmányoktól független s önmagában álló észjognak (mint az ember s életviszonyai természetében gyökerező s az ész által fölismerhető jogszabályok foglalatának) létezését vitatja; s olybá tünteti azt fel, mint amelynek elvei és igazságai a köz- és a társadalmi élet alakításában és fejlesztésében irányadókul is elfogadandók.”[2]

Pauler a neoabszolutizmus, majd a kiegyezés első két évtizedének meghatározó jogtudósa 1816. április 9-én született Budán.[3] Középiskolai tanulmányait a budai egyetemi gimnáziumban végezte. Ezt követően bölcsészeti, majd jogi tanulmányokat folytatott a pesti egyetemen. 1836-ban szerzett jogi doktorátust. 1838-ban a zágrábi magyar királyi jogakadémián az észjog és a magyar közjog rendes tanárának nevezték ki. 1845-ben Zágráb megye táblabírájává választották. 1847 végén – kérelmére – a győri királyi jogakadémiára helyezték át. 1848. augusztus 1-én – Virozsil Antal nyugdíjaztatását követően – Eötvös József nevezte ki a pesti egyetemre a „természeti- és közjog” tanszékre rendes tanárnak. Az 1848/49-es tanévben a szabadságharc eseményei miatt oktató tevékenységét nem kezdhette meg. A szabadságharc leverése után, mint „helyettes tanár”, csökkentett fizetéssel folytathatta működését, mivel az osztrák kormány a korábban nyugalmazott tanárokat visszahelyezte katedráikra. 1850-ben Toldy Ferenccel közösen megalapította az Új Magyar Múzeum című tudományos folyóiratot. 1852-ben nevezték ki ismét az „ész- és büntetőjog” rendes tanárává. Az 1850-es években az észjog és büntetőjogi fő tárgyak mellett előadta a „jog- és államtudományi encyclopaediát” és a nemzetközi jogot. Az egykori visszaemlékező ekképp jellemzi Pauler egyetemi előadói képességét. „Kitűnő szónokias előadásait, melyeket mindig könyv nélkül tartott, fennkölt eszméivel, széles irodalmi ismerettel párosult világos felfogásával, kritikai eszének győzelmes dialektikájával, az egymással ellentétes tanok finom árnyalati különbségeinek feltüntetésével, az ellenérvek közötti eszmeharc kiegyenlítésére vezető irány kijelölésével oly vonzóvá tette, hogy hallgató-termében a lebilincselt figyelemnek mindenkor csak egy tárgya volt, t. i. az, ami körül forgott előadása; a legnehezebbnek s legszárazabbnak látszó tanok megoldásába is bű-bájt tudott varázsolni s midőn látta, hogy valamely bonyolult kérdés megfejtésében a figyelem már kifáradt, annak felelevenítésére egy-egy gyakorlati példát hozott fel illustrálásul.”[4] Az 1860/61-es és az 1865/66-os tanévben a pesti egyetem jog- és államtudományi karának dékánjává választották. Első dékánsága után az 1861/62-es tanévben az egyetem rektoraként tevékenykedett.

Oldalak: 1 2 3 4 5