Szeles Judit versei

Kibontogatni

 

Kibontogatni, mint a szaloncukrot,

vagy mint a pipacs a piros szirmait,

az összegubancolódott cérnát,

nem egyszerű, egyre nehezebb lesz,

ahogy az idő telik, és egyre messzebb

kerül az ember a szaloncukortól, pipacstól

vagy a piros cérnától, vezérfonaltól.

Végtelen türelem kell a megöregedéshez,

hogy képesek legyünk csendben ülni,

nem csinálni semmit, csak gondolni,

hogy valamit bogozunk, bontogatunk,

ahogy az emlékek akaratlanul is

előjönnek az ücsörgés közben,

ellenállunk, többé nem reagálunk,

a gondolatok, mint vendégek,

egy darabig maradnak, aztán

szépen hazamennek aludni.

 

Tabu

„tabu: tárgy, élőlény vagy fogalom megemlítésére

vagy érintésére vonatkozó tilalom”

Láttam már szacharóz strandot,

és vizet, ami nagyon kék volt,

majdnem azúr. És álltam

már hegy tetején, izzadtan.

Vérzett a szívem a sebész kezében,

majdnem meghaltam érted.

Kisodródott a partra sok

narancssárga medúza.

 

Láttam már rozsdavörös gumitömítőt,

nem vértől, vastól vereset.

Éreztem katétert pulzálni

a vesemedencében.

Jártam veled az erdőt gumicsizmában,

és futottunk, patak mentén,

veszélytől kipirosodott arccal

benne a hideg viharban.

 

Láttam nagyon sok nagy

és fehér hajót. Kis halak

raját, ragyogó uszonyokkal.

Láttam és szagoltam

száznegyvenöt macskát

Ernest Hemingway

floridai rezidenciájában.

 

De hiába láttam, szagoltam,

éreztem, érintettem meg,

vagy véltem érteni.

Az kell, amit nem szabad,

amit nem lehet,

amit nem dobott fel

még az úgynevezett képzelet.