Tinkó Máté versei

A kísértés kora

Végül nem tudtál a halálfélelmen átlendülni.

Nem a szerelmen, nem a drága szón.

Nem tudtál a kísértéseken.

Inkább másokat is túltelítettél velük.

Egész eddigi életed egy merő kísértés, ha volt.

Most tündökölni kellene a fényben.

Tündökölni? Badarság, mégpedig az ócskábból való.

Csak egy kicsi kis helyet kiszorítani a sávban, ahová a nap

még besüt talán.

A magadhoz szelídítgetett percek kócába pitypangot tűzni,

ugye, hogy a gyerekkor még kijár neked.

Gyerek leszek, ha újrakezdem majd,

s téged is ártalmatlan gyereknek teremtelek.

 

 

A távolságok kora

Egyre messzebb kerülök tőled,

ahogy egyre messzebb kerül a táj.

Meghalsz, mielőtt élnél,

mielőtt első levegőt vennél,

egyáltalán a gondolatban

megfoganhatnál.

És én elismételem: berendezkedem

az életre nélküled.

Pedig kitalált apaként csak azt kerestem

másban, évek óta, hogy anyaként ki lehetne

különb, ki méltó velem vagy ellenem,

hogy boldogságot nyújtson neked

számvetésben, hányattatásban.

Tőled, neked, nélküled

folyton folyvást szólongatlak így,

míg a szavakat a nyelv magába zárja.

Rázkódik, már rázkódik

börtönöm mélysötét rácsa.

 

 

A távolságtartás kora

mindent de tényleg mindent

megpróbáltam a boldogsághoz

karbantartottam a testet

lecsillapítottam és takaréklángon őriztem a lelket

nem engedtem magam szerelembe esni

hagytam futni barátságokat

te és te és te is légy szabad akár a madár

én a száguldozás vagy araszolás helyett állandóan közepes tempót választottam

és mi lett a vége megint ugyanaz

a szenvedés az űr a látszatnyi béke

távolságot tartottam és aztán magányos lettem

végtelen lett a magányom

érzéseimben eltompultam

nem is tudom merre lenne vissza

nincsenek irányok késztetések

csak egyetlen valóság van

egyetlen állítás igaz

az élet élhetetlen

 

A semmieset kora

kislányom kisfiam

kik most már sohasem születtek meg

bocsássátok meg nekem hogy rossz ember voltam

hogy akit édesanyátokként szerettem volna elfordult tőlem

valószínűleg nem értem a létezés minőségét

nem értem a motivációk döntések ezerarcúságát

túl sokszor egyszerű pojáca voltam

kikezdtem a saját arcomat is majd lemondtam róla

perverz mód élvezetet leltem a tagadásban

ezért hagylak magatokra és teszlek árvává most és mindörökké

értelmetlenül visszhangoztok majd ti ketten

testvérként a semmiesetben