Tölgyesi Géza versei (Lapis József bevezetőjével)

Tölgyesi Géza versei elé

 

Tölgyesi Géza verseire tavaly év végén bukkantam rá a Holmi folyóiratban, amikor az adott év legszebb verseiből igyekeztem listát összeállítani egy művészeti portál, a KULTer.hu számára. Mivel nem ismertem a szerző nevét, kis nyomozást folytattam, amelynek során kiderült, hogy olyan költőről van szó, aki Sopronban tengődve utcaseprésből, alkalmi munkákból keresi szerény kenyérrevalóját, s mindazodáig elsősorban a megyei napilapban publikált. Ez az információ, bár szíven ütött, nem befolyásolta döntésemet, amely már a vers elolvasása után, kételyek nélkül megszületett: Anyám olyan szép lesz című művének bizony helyet kell kapnia listámon. (Így is lett.) Újabb költeményeit olvasva kiviláglik: nem professzionális szerzővel van dolgunk, művei nem „tökéletesek”, írójuk alig is tart kapcsolatot a kortárs tendenciákkal. És mégis: ritkán találkozom olyan szövegekkel, amelyek sorai ennyire megérintenének. Jóllehet, helyenként talán több a közvetlen pátosz az írásokban annál, mint az illő és kellő lenne, mindez nem válik hiteltelenné, visszatetszővé. Sőt. Képeinek vonzó szabálytalansága, a versek vonalvezetésének szétágazásai, a művek szövetének gyűrődései, a grammatika oly lelkesítő és nagyvonalú megbicsaklásai izgalmas olvasmányokká teszik azokat. (S ha a szerző ezen tendenciákat is erősíti, talán további, nagyobb meglepetéseket okozhat még.) Ám mindezeken túl: nehéz megmagyarázni, miben is rejlik az az erő, amelyet világosan érzek a költő verseit olvasva, s amely elsöpri minden kifinomult aggályomat. Mintha a zsoltárost hallanám, mintha a költészet elemi gyökereihez jutnánk újra el. Inspirációról kell beszélnem, s pillanatokra mintha megérteném, mi az az ősi ihlet, amelyet elveszettnek hittem. Mindenekelőtt ezt köszönöm Tölgyesi Gézának.

Lapis József

 

 

Tölgyesi Géza

 

 

Szárnyak és liliomok

(Mamámnak)

 

Csak röpke sóhajt még, s e bús szántást

felöltöm. Elhullón, varjak szárnyát

diófa és liliom. Ó november!

lámpásan ülsz nagyon fáradt szívemen.

 

Vágytam a völgyet, szárnyak csapását,

s kék gyászában szép fiam hegycsúcsát,

de köd voltál, és sár, és könyörtelen,

ó november! Sohase szerettelek!

 

Versz, és omlik a ház, görbül a fa,

fojtod lelkem, s full liliom lángja.

Versz, s rút szárnyadra köt rongyosan az ősz,

s kikezdenek vélem varjas temetők…

 

Vonat fütyült, néztem szép mamámat,

a cibált füzért s a kínt nyakában.

Arca kisimult, fényes volt és nyugodt;

álmodták összekuszált liliomok.

 

 

 

 

Hallgatás

Ó, július ősze, száz bús szeptember!

ki lelkedre kötsz, s anyás vigasszal,

unhatatlan, földi sorsunk tentézed,

dalold, lengesd, e csodás pokollal

 

élnem, lépnem, látnom, hogy szólsz, van esély?

Üst, vér, harci muzsika megrettent,

s ne! engem nem izgat pompa, szenvedély…

ámbár te, te; s verő varjúszemed,

 

igen,ez pompa, az beteljesülés!

teszem hát, teszem értünk amit kell,

mint imák állnak utolsó versükért,

ha új jövevény jön, s nem késhet el.

 

Ó, július ősze, száz bús szeptember!

keress fényes vállakat, árnyat hol

feszít szárnyuk? apró tüneményeket

keres, kik porba nem rúgtak! (Pokol,

 

por utánunk fut, akiket elkívánt…)

Halál?! Szerelem?! Nem különbözik.

Sors, illat, tűz. De, Dante! Mit kibabrált!

Csupasz valót! Porhüvelyt! S férgeit!…

 

Teszem még amit kell. Sötétben, fényben,

titokban. S bírom, tűröm a küzdést.

A Mindhiábaságot. Varjúszemmel

a Hallgatást. Harangokat. Gyötrést.

 

 

 

 

Temető után a könnyes asszonyok…

Boltról boltra járnak, s összefogva

a pénzükhöz valót, a szapora szélben

még útba veszik a piszkos piacot,

s köszöngetnek énrám gyöngéd törődéssel.

 

De esteledvén ők fölnyitják a Múltat,

és langyos tej mögül színes képeket néznek,

és a vajúdó könny-ködök illatos szívén

elmázolódnak a tágas Gondviselésben.

 

Ő rövid álmukból kigémberedve,

sovány kezekkel, most lámpát gyújtanak,

s míg a kis kapát a sírdombhoz illegetik

én odaintek a bús angyaloknak.