Toroczkay András: Forró-gőzölgő

Forró-gőzölgő

 

 

Egy celofánnal bevont rezsóra súlyos fémvödröket teszünk.

Sunyi, ragacsos, forró-gőzölgő viasz bennük.

Odakint vihar.

 

A konténer-ablakok becsukva.

A rezsó fekete korongján korom,

korommá égett viasz füstjében a szoba.

Az ólomszürke füsttől, a forró felhőtől

köhögés, büfögés, fingás, könnyezés.

Ketten vagyunk magunk.

Ütött-kopott piros rádió.

A sztárok ajándéka, az ajándékok sztárja.

A semmiről beszél, amit a fejében hall.

Az ütött-kopott hangfalak rácsán

ez az évezredes pállott űr: istenek ásítása.

Hátunkba szúró fájdalommal mélázva

a térdünkön tartott gipsz-szarkofág felé,

együtt érjük el a mélypontot.

Mélyebbebre csúszva, a konténer

koszos padlójánál is

mélyebbre csúszva várjuk

a négy óra eljövetelét.

Akkor majd a főnökeinknek leadjuk

a konténerkulcsot.

 

***

 

Hárman egy család.

A műhely a mennyország –

a konténerhez képest más dimenzió, más világ.

Tündérekkel, dinoszauroszokkal,

megrendelőkkel, filmrendezőkkel.

Rend, jólét, nyugalom.

Most a család egy hatalmas,

ember nagyságú péniszen dolgozik.

Az egyik fanszőrzetet telepít drótból,

bánatos pofával, mégis serényen,

a másik épp egy másfél mázsás,

disznófej nagyságú sikamlós herét

kasíroz valami rózsaszín lével,

a harmadik meg a makk bevágásán dolgozik

egy éles vésővel óvatosan, akkurátusan

a Magyar Televíziónak

 

Hazafelé, már a Limanova téren telitüdőnkből köszönünk

a félig lerombolt ház egyetlen még álló

falával egyérintőző

mackónadrágos dagadt srácnak,

(Hazugság: sohasem tettünk ilyet,

csak nevettünk rajta, ő meg csak bámult ránk.)

 

Befordolunk a hosszú, pocsolyás Róna utcára.

Egy apró kis boltban,

a bolt legolcsóbb kávéját szürcsöljük.

Ruhánkon a viasszal, szemünkben

az alig átlátszó fáradtság-hártyával

a bolt előtti jól bevált kukához megyünk,

nyugodtan cigit sodrunk,

a buszig sétálunk, kezünkben forró-gőzölgő kávéval,

szánkban cigarettával

csendesen.