Toroczkay András: Viasz I. , Viasz II.

Viasz I.

A raktárból behordjuk a

 

szarkofágfejeket, még hidegek.

 

A maszkokon megfeszül az arckifejezés.

 

Teremtőikkel lassan,

munkafázisról munkafázisra

barátkoznak.

 

A fejekből ki kell szórni

a macskahúgyszagú homokot.

Középen, a vágás mentén kiszedni

az összes a gipszbe lőtt takkertöltényt.

Aztán, mint a Kinder-tojást, kettéfeszíteni.

Benne a gumit

válasszuk le a szarkofágról.

A forró viasz abba folyik majd bele.

Ott fog megdermedni,

Ott fog megszületni az arc.

A mester, a műfogsoros, kopasz Bosch-figura

és két gnóm fia abba vésték a vonásokat.

Kívülről csak azt látni,

mi a neve, hogy gyerek-e,

vagyfelnőtt.

 

Belül viszont a szakértő szemnek

bibírcsók-szintig előre jósolható minden.

 

De a gumimaszkot előbb jól le kell tisztogatni,

és újra összeragasztani a gipsszel,

hogy ne „húzzon be”, hogy ne legyen horpadt sehol.

A fülnél és az orrnál óvatosan leválasztani,

szét ne szakadjon. A megkínzottaknál

a nyelv mindig veszélyesen kilóg.

 

Furcsa, de őket legyártani

mindig nagyobb kihívás.

 

Viasz II.

 

 

Láttam egy hatalmas, újságpapírba csomagolt embriót.

 

Én az anyaméhet készítettem éppen.

A rózsaszín szirupba áztatott papírt simítottam,

hogy ne kerüljön levegő a papír és a hungarocell közé.

 

A Klubrádiót hallgattuk közben. Ők már harminc, ötven éve.

Pistivel ügyetlenek vagyunk, leszidnak.

Mégis csönd. Tegnap egy lábszárcsontot

kasíroztunk a TV-nek.

 

Füstszűrő nélküli cigaretta, gőzölgő viasz.

Azt mondják, minél homályosabb belül, annál jobb.

A műhely utcájában klónkatona áll az egyik erkélyen.

Megszökött a műhelyből – röhögünk Pistivel.

Mintha csak azért szólt volna, hogy van ez a munka,

lássa magát kívülről.

 

A mester és két fia hamarosan leteremtenek minket.