Tusnády László: Rákóczi-induló

Féktelen életremény. Öröm és boldogság: a győzedelmes és meggátolhatatlan élet. Zeng, mert nem lehet másképpen, csak így, győzedelmesen!

Hiába néztek annyiszor a fegyverek a szívünkbe, ennek a zenének a hangjai a mi létezésünk eszméjét hirdetik. Azt nem lehet és nem szabad érckoporsóba zárni. A jövőnek a helye nem ott van. Ami szép és természetes itt a magyar glóbuszon, az benne ötvöződik eggyé. Miért oly boldog ez a dallam? Miért oly győzedelmes ez a ritmus? Mert a magasabb értéket képviseli, nem a hódító, tömegmészárszék megszállottjainak a féktelen gőgje van benne, hanem a letiportak életre repesése hatja át.

Berlioz dallamot kért és kapott. Népet és nemzetet keresett és talált budai útja során – úgy, ahogyan az volt, úgy, ahogy az egyáltalában lehetett.

Odahaza, a térképre meredve mi ragadta meg, hogy erre a nem túl kényelmes, olykor talán viszontagságos útra rászánja magát? Lexikonokra tévedt-e a tekintete? Találhatott olyan hazai – francia – bölcs és vaskos tudósi remeket, amelyben ott sorjáztak a mi helyneveink, de mellettük ott volt a megjelölés, a nagyobb egység: Ausztria, mintha Magyarország végleg meghalt volna, mint ahogy már a tatárdúlás után a vatikáni követ jelentette. Hány és hány településünk kapcsán bukkanhatott olyan korábbi adatra, amely azt hirdette, hogy az bizony a szultán birodalma.

Berliozt nem a „nagyobb egység”, a beolvasztó gyilkos tégely érdekelte, hanem az, amit a zsarnokság köpenyege elrejtett. Azt fedezte fel, ami a semmi olvasztótégelyébe nem fért bele, megérezte a mi „mag hó alatt”-létünk halhatatlan csodáját, és az élet szökőkút-pezsgésű, csillagokig szökellő boldog akarását és diadalát fejezte ki. A mester megadta a módját ennek a zenének, megadta a kellő tiszteletet ennek a felfedezésnek, a világ egyik legremekebb, legtökéletesebb, legpéldamutatóbb, leglenyűgözőbb hangszerelésével tisztelgett előtte.

Miért tette, mi sarkallta őt erre? Minden benne volt a zenei „nyersanyagban”? Ő élt a nagy lehetőséggel? Mily profán az ilyen, szinte üzleti fogást kereső szó! Ő az alapmotívumban is a lényeget látta meg, azt érezte meg, azt, ami népünknek az igazi lelkülete, és azt, ami bujdosó fejedelmünk tekintetéből áradt. Nyelvünket nem tudta, nem ismerte. Nem biztos, hogy alapos történeti tanulmányokba mélyedve találta meg a magyarság eszméjét. Benne volt az abban a –lehet, hogy egyszerű – zenei anyagban. Több nép kovásza fogta össze ezt is, de a mi lelkünk hatotta át.

Szól a zene. Idegen kezek jelennek meg előttem, átveszik a magyar karmester önfeledt ritmusát. Idegen arcok változnak át olyanokká, mintha a mi zászlóink alatt vonulnának, mintha a mi vezérlő fejedelmünk lelke szállt volna beléjük. Hollósy Simon képe áll előttem. Berlioz nem a világra zúduló hódítók sáskahadának zenéjét találta meg, nem azt csendítette fel a maga lángelméjével, nem azt fejlesztette tovább – mint zenét. Ő egy másik minőség üzenetét találta meg a múlt dallamkövületében, és abból fakasztotta fel a szabadság örök zene-patakzását.

Hiába kiáltott Patak vára a fejedelem után. Ő nem tért vissza. Az ő csizmájának a nyomát is hóval fedte be a tél. De így, bujdosóként lett hű önmagához, így lett az, ami népe előtt lenni akart, így lett a szabadság jelképe.

Berlioz vajon gondolt-e arra, hogy Antoine-François Prévost Manon Lescaut-jában hogyan jelenik meg a vezérlő fejedelem neve? A regényben az egyik szereplő egy mulatóba, kártyabarlangba tér. Ennek a nevében (Transylvanie) ott a fájó emlék: hatalmi érdekből a Napkirály nem láthatta vendégül méltóképpen a szabadság eszméjének a nagy megtestesítőjét – Rákóczit, ezért kellett az ily kétes hírű jövedelem, ha a bujdosó támogatást nem élvezhet, ilyen ügyletekkel még vállalkozhat. Szép magyar viselete így is egzotikus lénnyé avatta az előkelő dámák szemében, ez a további „királyi kegy” adta pikantéria már csak külön „ráadás” volt. Nem csoda tehát, hogy a török szultán szívélyes meghívását elfogadta, és a szabadság igaz bajnokaként végső állomáshelyére távozott: Rodostóba. Itt a tengerparton virágos, sok fa koronázta, gyönyörű téren áll a szobra.

Dátumok vonulnak életünk tengerén, különös jelentést hordozó fároszok: történelmi eseményeink mérföldkövei. Ebben a boldog, szomorú vonulásban különös fénnyel ragyog fel 1676. március 27. Ekkor született II. Rákóczi Ferenc. Egy darabokra hullott, két nagyhatalom malomkövei között őrlődő ország hajdani nagyságát akarta visszaállítani. Mikor a történelmi fogaskerekek rádöbbentették arra, hogy ez lehetetlen, hatalmas vagyonát megőrizhette volna, hazájában maradhatott volna, „csak” szabadságharcát kellett volna megtagadnia. Őt egész léte, dicső és vitéz ősei arra figyelmeztették, hogy történelmi helyzetünk, körülményeink gyakran voltak olyanok, hogy megalkuvásra kényszerültünk. Kevés olyan nagyságunk van, akire nyugodtan tekinthet fel népünk. Kell, hogy valaki szabadságunk szent eszméjének a megtestesítője legyen. Ő ezt a küldetést teljesítette. Oda tért vissza, ahonnan elindult. Ezért hirdethette, hogy felszakadnak a magyar nép sebei. Hitt abban, hogy ezekre a sebekre gyógyulást hoz. De a szabadság szent eszméje sárba tiportatott. A Mohács után ránk zúdult félelem-jéghegy lét-halál nagyságúvá kezdett nőni, ezzel a szívet bénító erővel nézett szembe jóval később Kossuth Lajos, és azok a követői is, akik létünknek, megmaradásunknak a védői, őrei lettek.

A „bujdosó” – ezt a jelzőt adta Rákóczinak a magyar nép: ő a nagy bujdosó, és mily különös, hogy a róla szóló versében Petőfi azt írja, hogy nem tudjuk, hol van a sírja. Épp a halálában eltűnt költő szól az elveszett sírról. Azt viszont ő is tudta, hogy nem hazai hant takarta porhüvelyét, mint ahogy az is tény, hogy ő sem hazai földben pihen. Érdekes lenne tisztázni, hogy Petőfi miért nem tudott Rákóczi sírjáról, jóllehet azt megőrizték a törökök, így kerülhetett végre hazai földbe a vezérlő fejedelem, és akkor azt senki sem tudta, még csak nem is sejtette, hogy tizennégy évvel a nagy temetés után Rákóczi újra idegen földbe került.

Szemere Bertalan a párizsi Pantheon láttán, 1837-ben döbbent meg azon, hogy neki vallatnia kellett önmagát, hogy hol van Hunyadi János sírja, mert az nem volt világos számára; így vagyunk mi a nagyjainkkal, míg a franciák hazájuk szívében, a legkiemelkedőbb helyen őrzik legnagyobbjaik földi porhüvelyét.

Várhatjuk-e a világ nagyobbik részétől, hogy végre meglássa igazi arcunkat, és téveszmék meg rögeszmék helyett végre ezt az igazit vegye tudomásul. A tanulság ráfér az egész világra: a bujdosó Rákóczink életében és halálában is hirdeti, hogy semmi sem biztos: a legnagyobb hősök is száműzöttekké válhatnak, velük azok az eszmék is, amelyeket képviselnek.

De valami megérinti a szívet, mintha a koporsóba zárt haza éledni kezdene, árad újra a hang, töretlen hittel szárnyal; zeng a Rákóczi-induló: SURSUM CORDA, és felemeljük szívünket a magasba.

 

(Louis Hector Berlioz (1803–1869) francia zeneszerző 170 évvel ezelőtt, 1846-ban vetette papírra a Rákóczi-indulót, a Faust elkárhozása c. drámai legendája első részében. A jelen írást az évforduló alkalmából közöljük.)