Ujvári Luca: Az utolsó három nap

Apám nem csak egy ember volt, nem csak egy rettenetesen rossz szülő, egy megkeseredett ember. Apám volt az a ház, a falai, az ágyam, az állandó fagy, az összeszűkülő éhség a gyomromban, a bűz. Ott volt minden repedésben a falon, az elnyomott cigaretta okozta hegben anyám mellkasán, a szomszédok néma pillantásán átcirkáló félelemben, hogy mind tudták, de még egymás közt sem szóltak róla. Míg vert, egész életem az apám volt. Az ő kontrollja és erőszakossága tartott egyben mindkettőnket, beleragadva egy mocskos, tisztességtelen játszmába, belekényszerítve egy torzóba engem és anyámat.

Most már kezdem érteni, milyen kifinomultak voltak a módszerei. Milyen puha, láthatatlan terrorral szőtt át mindkettőnket. Megmérgezett minket. Az életem, most huszonnyolc évesen, ebből a méregből ered, csírázik és virágzik ki, ebbe rohad bele mindennap. Felébredek a lakásomban, és azt a repedést látom annak a szobának a falán, érzem a szagokat, hallom a hangokat és újra kisfiú vagyok, újra fázom, újra rettegek. Már soha nem leszek boldog igazán. Emlékeztetnem kell magam, hogy vége. Hogy hiába látom az ő arcát a tükörben, egyedül vagyok. Hogy bármi jobb annál, hogy elveszik tőlem a külvilágot, megaláznak a szeretettel, felhasználják ellenem, hogy gyűlölni se tudjak.

Az első emlékem róla? Anyu sírása az első emlékem róla. Hogy nézem a karján a foltokat, hallgatom apu üvöltését és kisgyermekként is érzem, hogy valami szörnyű rettegés lüktet körülöttem, az a rettegés, amiből kinő az összes emlékem, amiből születtem. Apám üvöltése ma már csak egy elkeseredett, tönkrement ember falak közt csapongó kétségbeesése, de akkor ez volt a levegő, amit beszívtam, a víz és a kenyér, az állandó. Ha belegondolok, mennyire küzdöttem az életben maradásért, nem értem, minek volt annyira erős az a kisgyerek.

Tizenkét éves koromban lett vége. Anyám már nem tudta táplálni az erőszakot. Kiszáradt, az erőszak tönkretette. Még eljárt takarítani, hogy legyen egy kis pénzünk, de egyébként csak feküdt, hagyta, hogy apám rutinja arra nyúzza, csavarja, amerre akarja. Anyám feladta. De én még mozogtam. Csak most látom a fázisait, hogy hogyan vesz el tőled mindent, hogyan facsar ki teljesen.

Ahhoz, hogy megértsd, le kell írnom, milyen volt az életünk. Egy szabályos, szoros körben mozgott az egész. Apám vigyázott erre a körre, hogy nehogy összeszűküljön körülötte, nehogy megfojtsa. A gondolatainkat is tudta, mindent látott, mindenre figyelt. Mi lassan és észrevétlenül fulladtunk bele a csöndbe, amelyben recsegtek a gerendák, hallható volt a mozdulatlan tárgyak mozdulása, remegése, és az egyetlen emberi hang apámé volt. Minden nap ugyanúgy telt. Reggel felkeltünk. Mindig én előbb. Öt vagy hat perccel előbb. Reggelit készítettem, ha volt miből, összekészítettem apám ruháit, kivittem a szemetet, aztán elmentem az iskolába. Anyám valamikor utánam ment el takarítani, apám… ma sem tudom, hol volt egész nap. Soha nem mertem megkérdezni. Hazaértem délután fél háromra, főztem, feltakarítottam, és öt vagy hat perccel előttük elmentem aludni. Hibalehetőség mindig volt. Minden lépésemben és pillantásomban meglátta a hibát vagy a veszélyt, amit meg kellett fegyelmeznie. De bármennyire fájt mindig tudtam, hogy vége lesz. Egyszer csak abbahagyja és egyedül maradok a bőrömbe döngölt tetteivel. És ez volt a legrosszabb része, mert mikor vert, nem kellett úgy tennem, mintha nem tenné, mintha minden rendben lenne, mintha nem lenne nyilvánvaló az egész.

Az iskolában ültem a terem közepén, bűzölögve a nyilvánvaló helyzetemtől, érezve magamon a pillantásokat és minden második gondolatom a lilás fekete, égető szégyen volt, mely egészen születésemtől kezdve kígyózott felfelé a gyűlölethez, csendesen fojtogatva engem és magát, és nem robbant ki, nem tört elő, az utolsó három napig.

Első nap. Ugyanabban a körben. Emlékszem, hogy fekszem az ágyamban, ugyanabban a ruhában, amelyben előző nap voltam, nézem a repedést a falon és nem tudom, hogy aludtam-e, vagy csak valahol máshol voltam egész éjszaka. A romos, ablaktalan szobám tizenkét évnyi keserves élet romjaival vesz körül. Fáztam. Büdös volt. Romlott étel, penész, áporodott poros szaga elegyedik, olvad össze a hidegben. Furcsa volt az a hideg. Azt hiszem, minden benne volt. Magába szívta az ezeréves bútorok, a limlomok bűzét, azoknak józan ésszel nem hallható recsegéseit, a falak dohosságát. Utáltam őket. A tárgyakat, mert tettetni kellett előttük, pedig köztük történt minden, és mégis olyan mozdulatlanok és hidegek és büdösek voltak, mint az emberek. Mint a mindent tudó, nem törődöm pillantásaik. És néztem a repedést a falon, és hiába a szokásos kör, hiába a tárgyak mozdulatlansága, más volt belül. Apu nem látta meg, de más volt belül. És mégis minden ugyanúgy ment. Felkelés, reggeli, pakolás, elmorgott, romos életjelek apám szájából, iskola. Lebegtem. Abban a dolgokban. Lebegtem. Elcsúszott mellettem a világ, a hangok, a mozdulatok, az első nap reggelén annyira sem éreztem semmit, mint, amennyire eddig. Egy másik síkon mozgott a külvilág és csak én voltam konkrét, de mégsem valóságos, csak nyilvánvaló volt, hogy megyek valahová, aztán onnan vissza. De nem fájt semmi, nem lappangott, nem félt. Tudod, pár napja rájöttem, mi volt az. De nem bírtam elviselni, most is olyan nehéz és hihetetlen kimondani, de az a semmi, ami elvette tőlem a mindennapi kattanásokat, a boldogság volt. Az a steril semmi, hogy kívülről láttam az egész nyomorult szart, a boldogság volt. Abban a helyzetben az volt a boldogság.

Aznap kívülről láttam a kört, ahogy ülök csendben a teremben, ahogy a pillantások végigsiklanak rajtam, de nem fogtam fel, hogy ez a zsibbadtság, ez a minden mellett elhaladó üresség éppen megmenti az életemet és anyuét. Akkor nem fogalmazódott meg a fejemben semmilyen érzés, épp csak felfigyeltem rá, hogy az egyik gyerekszem máshogy tapad rám, nem siklik el rajtam, rám ragad. A fejem magától mozgott, felé fordultam. Már nem tudom, mi volt a neve annak a fiúnak, régóta nem találkoztam vele, de az a közös titok, amit megláttam benne, mindkettőnket egy életre összekötött. Annak a fiúnak a szemeiben nem sajnálat és félelem ült, hanem harag. Láttam, a mellkasa is hevesebben emelkedett és süllyedt, de engem akkor nem ért el. Nem éreztem semmit, csak előrefordultam, és visszasüllyedtem. De ő tudta, hogy a holtponthoz értem, mert felismerte a megadás előtti utolsó pillanatot. Ma sem értem, hogyan cselekedhet egy tizenkét éves ennyire tisztán és megfontoltan. Várt a nap végéig, hogy mindenki elmenjen és, mikor a pillanat megfelelő szögbe kattant, egyetlen percet hagyva neki, megragadta a vállam, és visszarántott az egyik üres terembe, egy papírfecnit nyomott a kezembe, tele számokkal és írással, amit hadarva magyarázott el.

– Innen tudsz ételt hozni, innen gyógyszert, ezen pedig segítséget hívni.

Értetlenül pislogtam rá. Ez túl konkrét, túl durva impulzus volt a külvilágtól, azt sem tudtam, miről beszél. Egyetlen pillantást vetett még rám, egy szomorú, múltba meredő pillantást, aztán otthagyott azzal a papírral a kezemben, engem is tehetetlenül. És a tehetetlenségből lassan félelem, abból hamarosan rettegés csírázott elő, mert tudtam, hiába tagadom, az arcomra van írva, hogy megtört a kör, hogy történt valami, hogy apu meg fogja látni, hogy… Összegyűrtem a papírt és a zsebembe tömtem. Ki kellett volna dobnom.

De már így is késő volt. Lassabban lépkedtem, kiestem a sodrásból, kiestem a körből, később értem haza, és ő már várt. El kéne… le kéne írnom az egészet? Még most sem megy. Annyira éles az egész emlék, de a fejemben mégis torzabb, mint egy egyszerű verés.

Akit egész életében vernek, rászokik az erőszakra. Azóta alig érzek fájdalmat. Nincs az az ütés vagy seb, ami nagyobb fájdalmat tud okozni nála. Nem tudtam gyűlölni az apám volt. Neki tettem meg mindent, ő volt minden második gondolatom. Tápláltam. De ahogy ott feküdtem, még a zsebemben a papírral, amit ki akartam dobni és éreztem magamon annak a fiúnak a dühös pillantását, és a zsibbadtságból lassan elbújt egy tiszta, mindenre rávilágító, megcáfolhatatlan igazság. Ahogy ott feküdtem, néztem a repedést a falon, rájöttem mindenre. Hogy végtelenül, kimondhatatlanul egyedül vagyok, kifosztva, megalázva, a tönkremenés kapujában.

Apám eltörte a karom. Nehezen szedtem a levegőt, és minden lélegzetem kicsi, vörös halálsikolyokba tömörült, egész életem eddigi lehetőségeivel együtt azelőtt elhalt, mielőtt elhagyta volna a torkom. Hirtelen minden jobban fájt, minden, ami eddig behegedt, de meg nem gyógyult, fájt a karom, a fejem, a végtagjaim, az ízületeim, de semmi nem fájt jobban, mint a jövőm. Bárcsak gyűlöltem volna, bárcsak ne szerettem volna annyira, hogy megvédelmeztem azzal, hogy hagytam, megüssön! Nem volt pillanat az életemben, nem volt nap, hogy ne féltem volna. Miért hagytam, hogy ezt tegye? Mi a fasznak ettem, mi a fasznak szívtam ezt a mocskos, áporodott levegőt? Mi a faszér’ születtem meg? Anyám miért szült meg, ha most csak fekszik és sír miattam? Hagyott volna ott egy kapualjban, egy kukában, bárcsak elmentem volna, mielőtt ideértem! Ebbe a semmibe, ebbe a dohos szarba.

Egész este sírtam. Több ezerszer több ezer öngyilkosság pörgött le a fejemben, de mozdulatlanul zokogtam tovább, életemben a legrosszabbul, a legmegalázottabban érezve magam, és szégyelltem a gyengeségem, a kibaszott önfeláldozásom miatt, hogy nem is apám, hanem az én tehetetlenségem tette ezt a jövőmmel. Nem is próbáltam soha harcolni. Nem is sejtettem, hogy ez a szörnyű, gyomorforgató érzés, ez a hányinger, ami rám tört, mikor magamra gondoltam, megment. Feloldoz.

Életemben először gyűlöltem magamat és azokat a részeimet, amelyek apámtól származtak. Aznap este csak sajnáltam és utáltam magam, de egyetlen ígéretet nem tettem arra, hogy jobb fiú leszek, hogy majd megfelelek irracionális elvárásainak. Lassan és nyűglődve elszakadtam tőle. Második nap, egy másik körben. Ugyanakkor keltem, leszegett arccal kimentem, reggelit csináltam és megakadt a kezem egy pillanatra. Hallottam, hogy jön.

Felfordult a gyomrom. Meztelennek és gusztustalannak éreztem magam.

– Tudod, hol a helyed, ugye, kölyök? Mikor kell hazaérned?

– Fél háromkor.

– Hánykor?

– Fél háromkor.

Maga felé fordított. Ugyanolyan színűek a szemeink. De az övé hályogos és gyűlöletes volt, telis-tele tönkrement életének darabjaival. Az egyik én voltam.

– Tönkretesztek – mondta. – Te és anyád… tönkretesztek.

Nem szóltam. A fekete és lila és csapongó harag fel és fel és fel – Folyton vigyázni kell rátok, annyira értetlenek és engedetlenek vagytok. Nélkülem csak az utcán kéregetnétek, nélkülem megdögölnétek a saját mocskotokban! – És fel…

– Így legalább a te mocskodban dögölhetünk meg!

Megdermedt a levegő, megmerevedett a dohos, teleaggatott fagy. Apám szeme kikristályosodott és a gyűlölet felkígyózott a beázott plafonig. Aztán egy villanás, egy hihetetlenül gyors mozdulat, és apám az üveghamutartóval vágott arcon. Oldalra estem, a padlón találtam magam. Az orromból vér ömlött elő, és vártam, hogy jöjjön a valóság, a droggá vált verés, de nem jött. Csak a gyűlöletes, vörös pillantás.

– Tudd, hogy hol a helyed, szaros! És tartsd csukva azt a mocskos pofád! –
Elment. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte és hirtelen minden megmozdult körülöttem. Megmozdultak az évek alatt lerakódott, poros limlomok, a csendes tűrésem, hogy lenyeltem, ahogy tönkreteszi az életemet, hogy végignézem, ahogy leerőszakol anyám torkán egy megállíthatatlan folyamatot, hogy végignézeti vele, mit tesz velem szépen lassan. Már nem az apám. Abban a pillanatban vált minden elviselhetetlenné. A neszek, a recsegések, a bűz, a poros tárgyak, a mozdulatlan, áporodott élet, amit élünk. Minden üvöltött, visított és sírt. Sírtak, mert tudták, hogy soha nem szabadulnak el innen, mert tudták, hogy az egész létük az erőszak, hogy belesüllyednek örökre, magukba szívják, értelmüket vesztve, ezt az egyetlen célt szolgálják. Láttam, hogy ebből áll minden, ebből az erőszakból, ez mozdítja a lábakat, a kezeket, ezt tápláljuk, ezért élünk.

Ezt a napot még elviselem.

Minden elfordult, eltorzult, kattogott az agyam és hirtelen érdektelen semmiségnek tűntek a pillantások, a tény, hogy mindenki tudja, hogy látják, hogy nem mozog rendesen a karom és tele vagyok új foltokkal és vörössel, lilával meg feketével. De csak meredtem magam elé, és egyre nőtt és nőtt a tudat, a rögeszme. Azt hiszem, a mostani agyammal visszaemlékezve, nem voltam igazán magamnál folyamatosan egy pontot néztem, és tudom, hogy nem dacból, de látom az akkori énem kívülről, és érzem a körülöttem levők értetlenségét, de nem találok be, nem emlékszem, mi járt akkor a fejemben.

Hazaértem. Most előbb, mint fél három. Ez a kör egyre inkább torzult, hol szűkült, hol tágult, és nem apám, hanem körülöttem. Anyám a kanapén ült. Arcát a kezei közé temetette és a szokásos, reménytelen megalázottságában görnyedve sírt, olyan halkan, hogy jobb esetben csak tovább mélyítette a félelmemet, de most a félelemmel együtt a düh is tovább fejlődött, egyre fel és fel és fel… Anya felnézett rám. Ugyanúgy sírt, mint én, és ugyanolyan új foltok és fekete és lila és vörös volt az arca, mint nekem. – Kérlek, ne szólalkozz össze többet apáddal! Tudod, milyen! Nem szabad felhúzni, nem szabad idegesíteni, tudod, milyen heves ember! – Könyörgésétől egy furcsa szégyen nőtt a harag mellé, egy olyan, aminek ködösségén keresztül megláttam anyám arcán a félelmet, mely belőlem csírázott, de mégis értem. Anyám félt tőlem, az egyre irányíthatatlanabb dühömtől és a ténytől, hogy még mindig ki a legerősebb ebben a házban. Nem én. Nem a haragom.

Mondhattam volna bármit, ecsetelhettem volna a dühöt, amit éreztem, ami abból a fájdalomból növekszik és lüktet elő, amit a törött karom okoz, de értelmetlennek láttam. Még most is annak látom. Anyám már belefulladt, már feladta. Az erőszak rutinja, a hamis, kitekert gondolatai legyőzték a tűrését, elvették a saját eszméit és magukat ültették a helyükre. Apám minden becsmérlő, hamis kétségbeesése elhitette magát vele. S ő már feladta.

Rettenetes volt rádöbbenni, bár sejtettem, de most teljes egészében nyilvánvalóvá vált, ahogy anyám szemében megcsillant az állatias rettegés, hogy egyedül vagyok ellene. Minden ellen. Minden év, minden fagy és tárgy ellen, minden pillantás ellen, amit eddig megéltünk. Amíg zsibbadtan tűrtem a veréseket, biztonságban voltam, de mikor ott ültem az ágyamon, tudván, hogy hamarosan hazaér és rájön, hogy előbb értem ide, erősebben lüktetett a vér az ereimben és tudtam, megalapozottan, okkal rettegek, és meg is lesz a következménye. De túlságosan féltem ahhoz, hogy megnyugodjak és búcsút vegyek magamtól meg ettől az egésztől. És, mikor hazaért, meghallottam az ajtó megszokott recsegését, tudtam, hogy vége. Ma már csak egy értetlen gondolatmaradvány maradt, egy hitetlen gyermek pillantása, aki nem bírja feldolgozni, hogy könnyűnek és megmenekültnek érzi magát, mert az apja túl részeg ahhoz, hogy felfogja, mekkora bajba került a nehezen, évek alatt felépített terrorja, nem látja a fia szemét… Ott ültem az ágya mellett, néztem, ahogy belealszik a félálomban eleresztett rettenetes szavaiba, a „ti teszitek ezt velem” meg a „miattatok tartok itt”-ekbe, a gyűlöletbe, melyet először magába, majd a saját hibájából születő gyermekbe és az azt megteremtő, szerető anyába plántált bele. A második nap éjszakáján már nem sírtam. Csak hallgattam, miként halnak el bennem az évek, miként zuhannak és vernek visszhangot a gyermekkorok, melyeket megélhettem volna, de elveszítettem, mielőtt a lehetőség elérhető közelségbe vetült volna.

És a harmadik nap a körön kívül.

Mered rám a repedés a falon, az elnémult, lappangó harag összeölelkezik egy sanda bizonyossággal, és én megint úgy érzem magam, mint három nappal ezelőtt. Újra zsibbadt vagyok és poros belül, bár a vihar ott marcangolja a külsőmet, a belsőm már elhajózott az előző kettővel. A harmadik napon minden nesz élesebb belül, de kívül hallgat, mint apám a reggeliző asztalnál. Sokáig nézem őt. A fekete, őszülő haját, a vörös, alkoholista arcát, a szemeiben el-elhaló halálsikolyokat, és tudom, hogy ő az életem, örökre az marad, ha nem is teljes egészében, de az alapköve megváltoztathatatlanul ez a ház, az ablaktalan szobám dohos falán húzódó repedés és a hegek anyám meg az én mellkasomon, a koporsóba is ezzel az arccal a szívemen fognak fektetni. És most sem tudom utálni, mert még mindig az apám. És a férfi felnéz rám, és elkapja a pillantását. Látja a karomat, tudja, hogy eltört, és most tiszta és másnapos és látja, hogy mit tett. Legalább pár percre. Szeretném gyűlölni, de ez nem ilyen egyszerű.

Csendes gyászban tűnik el mögöttem a nap. Ma csak egyetlen ember pillantását érzem magamon, de nem nézek rá. Most mindennel tisztában vagyok. A zsebemben még mindig ott a papír, amit adott, de soha többé nem fogom elővenni, még csak ki sem dobom, hozzá sem érek, nehogy megkísértsen a külvilág, amihez talán nem is szeretném, hogy közöm legyen, mert csak kárt tesz a bentben, csak még több erőszakot szül. A harmadik napon eltemetem a haragot, és hallgatok anyám idegen, állati félelmére miatta és érte, hogy apu ne bánthassa többször, és eltervezem, hogy egyszer elmegyek, és elfelejtem talán, hogy mennyire meg kell aláznom magam ezzel a tettel.

A harmadik napon fél háromra érek haza. És megdobban valami a csendben, mikor látom, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Érzem a saját hazugságaim bűzét, amivel egész nap hitegettem magam, és minden összetörik, amit próbáltam csendben és feledve eltemetni. Benyitok, és anyám a földön fekszik. Csupa vér minden, és az arca… ha nem lenne a szőke haj meg a reggeli ruha, amiben munkába ment, fel sem ismerném, mert az arca egy merő repedés és dagadtság. És felnézek és meglátom őt, most először egyenesen a szemébe nézek és látom minden részletét a szemének. Ha tudnám elmondanám, milyen, az a romboló iszonyat, amivel porrá zúzol mindent, amit szeretned kéne, de nem tudod, mert csak a saját kudarcodat látod benne. Álmodok néha a szeméről, és mikor felébredek és kiszáradva és kiégve érzem magam az emlékek súlya miatt, ugyanúgy bőgök és üvöltözök, mint akkor, mikor eszeveszetten, szétszakadozva kapkodtam a lábaimat, kezemben azzal a papírfecnivel, útban az utcai telefonfülke felé.