Varga-Nagy Anna versei

Kagylók

  

Miután kimásztunk a vízből, fázunk.
Megölellek, a fülem szívmagasságban.
Négy spanyol turista áll a homokban,
azt gondolják, ¡que hermoso es eso!
Lemegy a nap. Ebben a változatban
nem indulok sehová, te sem
vágsz közbe. Sokáig maradunk
így, kínos, elzsibbad a kezem.
Olyan vagy, mint egy dokumentumfilm
a fenntartható halászatról. Hazamegyek.
A távolság egy darabig romantikus,
aztán elmúlik, mint a turistaszezon.

Az ürességből csak saját
szívdobogásom visszhangzik,
de azt képzelem, hogy a tenger.

 

 

Ádám

konkáv alakzatokat metsz
nyelvéből a hiány fogai alatt
tenyérnyi zaj a beszéd
darabjaira hullik a test
ha van isten akkor
most befekszik a
darabok közti űrbe
használható fonalakat húz
a szövetekből alvadt vérhez
keveri a maradékot
estére magára hagyja
bordahiányban
reszketve ébrednek felkel
a vízhez sétál öltések mentén
futtatja ujjait
idegen anyag
kering a testben

 

csak

nem így kellett volna lennie
nekem kéne felnőnöm először
várjatok meg vagy engedjetek előre
látni akarok én is
aztán majd elmesélek és megtanítok
nektek mindent
ami tudnotok kell
elhallgatom majd a titkokat
felnőttesen
egy kicsit le is nézlek
majd benneteket
bár ezt sosem fogjátok tudni
egy kicsit gonosz leszek
és majd mosolygok
tudatlanságotokon
a többiekkel, akik szintén tudnak
már mindent, mint én
de én náluk is egy kicsit
feljebb leszek
de ezt csak én tudom majd
csak én
csak hagyjatok
csak engedjetek már
lenni
engem is
igazságtalan itt hagyni
csak úgy