Vasas Tamás versei

Gyónatlan évszakok

 

szégyelltem, hogy nem tudok

korcsolyázni

 

nem tudom, miért mentem ki

mégis aznap este

 

tíz percet kértem tőled

 

ennyi pont elég volt, hogy lássalak

beleolvadni a tarka dzsekikbe,

én pedig átmásszak

a kerítésen

 

mintha a semmi lépcsőin

szaladtam volna, az utca

kihalt volt, a zene is csak

lassan távolodott

 

úgy éreztem akkor, a félhold is

egy rám görbülő gúnyos vigyor

 

már megint nem sikerült, súgta

 

de nincs nagy baj

 

ügyelj, hogy kezded a mondataid

 

“nyáron úgyis itt esszük majd

a vattacukrot, a főtt tengerit,

éppen úgy, ahogy mindig,

ahogy megszoktuk”

 

most rászolgáltam,

hogy megtagadj

 

ennyi

 

ez csak a dolgok

gyónható rendje

 

 

 

Psycho-féle

 

ez a ház a kanyargó villamosok

közé épült. nagyon sok gépről

van szó, és a logisztika sem

sokat változott azóta.

csak az évek sora.

 

ezért inkább elhaladnak itt,

de meg nem állnak mások.

úgyhogy ritka és örülök,

ha mégis akad legalább,

egy, és pláne egy új

vendégem itthon.

 

ahogy ma este ez az

üzemorvosi beutaló.

csak simán jött. és ő

évente fog majd,

ezt susogja. de

tőle speciel

kiborulok,

ez van.

igen.

 

már el is felejtettem

magamról, hogy

őrült. ami

vagyok.

aki vagyok…

már kivagyok!

 

úgyhogy!

 

ezt az üzemorvosit az asztalra

tettem és órákig szuggeráltam.

majd fölé hajtottam a lámpákat

és vallattam, de addig, hogy

néhol már füstölni kezdett

egy-egy apró pontja

a borítékon…

 

és megint hajnalodik.

tekeregnek azok

a villamosok.

 

és megint senki.