Veres László: Gondolatok a sárospataki Rákóczi Múzeum üvegkiállításához

A Magyar Nemzeti Múzeum sárospataki Rákóczi Múzeumában 2016. június 18-án üvegművészeti kiállítás nyílt. A vár jobboldali, homlokzati traktusának termeiben levő, 2017 tavaszáig látható tárlat kurátora Leskó Andrea néprajzos-muzeológus, a látványtervet Kuzsmiczky Eszter és Várady László álmodták meg. A vármúzeum több mint 400 darabos gyűjteményéből válogatott anyag az egykori zempléni üveghuták múltját idézi fel. A kiállítás célja a zempléni huták történetének bemutatása, a termékskála felvonultatása és értékelése funkcionális és esztétikai szempontból, valamint az üveggyártás technikai-technológiai műveleteinek megismertetése. Kitekintést nyújt más üvegkészítő centrumok, a salgótarjáni, a parádi és a bükkszentkereszti huták felé. Múltjuk felvillantásával a hasonlóság és a különbözőség elemei tudatosulhatnak a látogatóban. A múzeum néprajzi gyűjteményének egyik egységét képező üvegkollekció legszebb darabjai a sárazsadányi Néprajzi Kiállítóhelyén, a Tűz Házában tekinthetők meg. Az üveghegyen innen és túl időszakos bemutatóhoz, valamint a sárazsadányi állandó kiállításhoz A Magyar Nemzeti  Múzeum Rákóczi Múzeuma üveggyűjteménye címmel szerény kivitelű, de megfelelő tartalmú leporelló készült, amelynek szerzője szintén Leskó Andrea.

A kiváló üvegtörténeti és művészeti kiállítás részletes bemutatására e helyütt nincs szükség, hiszen a kiállítás mindenki számára elérhető, s a feliratok, főszövegek, valamint a leporelló minden olyan információt megadnak, amely a laikus számára nélkülözhetetlen a zempléni üveghuták történetének megismeréséhez. Ehelyett – úgy vélem – a kiállításon megjelenő, de kellőképpen ki nem bontott gondolatokra érdemes fókuszálni, ezek szélesebb körű és mélyebb tartalmi áttekintését célul tűzve.

A Rákóczi Múzeum honlapján és a kiállításon is utalnak rá, hogy az egykori, 1698-tól 1916-ig működő zempléni huták termékeinek nagyobb részét a muzeológus elődök, főként Takács Béla gyűjtötték össze. A zempléni falvakat járó kutatók közül kétségtelenül az ő tevékenysége volt a legjelentősebb e téren. Ám akkor járunk el helyesen, ha megemlítjük a vármúzeum kiemelkedő vezetőinek, etnográfusainak nevét is, akik néprajzi gyűjtéseik során szintén keresték az üvegtárgyakat, bár vizsgálódásuk fő célja a népi kultúra különböző területeire irányult. Az itt elért eredmények révén emelkedtek a legnagyobb néprajzkutatók közé, mint Bakó Ferenc, aki 1950–52-ben volt a vármúzeum igazgatója, az 1954–57 között tevékenykedő Dankó Imre, valamint az 1957–61-ig Sárospatakon dolgozó Balassa Iván. Nem volt ugyan hivatásos kutató, de munkássága alapján feltétlenül meg kell említenünk Újszászy László nevét, aki szintén komoly érdemeket szerzett a zempléni huták tárgyi emlékeinek összegyűjtésében. Újszászy középiskolás korában Takács Bélával együtt járta a hegyközi falvakat, s ekkor vált az üvegek szerelmesévé. Ez a szerelem még akkor is megmaradt, amikor a fiatalemberből neves belgyógyász orvosprofesszor lett. Újszászy László 2015-ben bekövetkezett haláláig neves üveggyűjtőként is ismert személyiség volt. A zempléni huták tárgyi emlékeit is felvonultató gyűjteményének egy része végakarata szerint a Sárospataki Református Kollégium Múzeumába került és az anyagból szintén 2016 júniusában nyílt kiállítás.

Takács Béla a zempléni üveghuták történetének kutatásával vált országos hírűvé. 1930. március 21-én született Sárospatakon. 1949–1951 között a Sárospataki Református Teológiai Akadémián tanult, ahol nagy hatással volt rá professzora, Újszászy Kálmán – Újszászy László édesapja –, akinek legmaradandóbb tevékenysége a szociológiai szemináriumból kinövő faluszemináriumi munka volt. A szellemi örökség mellett az ő révén begyűjtött tárgyak a ma is élő múzeum törzsgyűjteményét képezik. A pataki teológiát 1951-ben megszüntették, így Takács Béla Debrecenben fejezhette be tanulmányait, 1954-ben. Ezt követően a debreceni Nagykönyvtárban, majd a hajdúböszörményi Kálvin téri gyülekezetben töltött segédlelkészi évek után pályája visszatért szeretett szülővárosába, Sárospatakra. 1958-ban őt hívták meg a Sárospataki Református Tudományos Gyűjtemények Múzeuma igazgatójának. E posztot 1973-ig töltötte be, mígnem újabb feladata ismét Debrecenbe szólította, ahol 1994-ig, nyugállományba vonulásáig a Református Kollégiumi és Egyházművészeti Múzeum igazgatója volt.

Takács Béla sokoldalú tudományos életművének csupán egy szelete volt az üvegművesség, amelynek kutatását sárospataki évei során kezdte el a hegyközi falvak üvegtárgyainak gyűjtésével. Recens gyűjtései levéltári kutatásokkal is párosultak, amelynek eredményeként elkészült jelentős műve, A Zempléni-hegység üveghutái című kismonográfia, amely a Műszaki Kiadó gondozásában 1966-ban látott napvilágot. Ebben részletesen bemutatja a zempléni huták történetét. Az egykori regéci uradalomban II. Rákóczi Ferenc létesített először üveghutát a mai Óhuta határában 1698-ban. A kis erdei üzem a következő századok során többször helyet változtatva újabb és újabb hutatelepüléseket hozott létre, mígnem 1916-ban véglegesen befejeződött az üvegkészítés a zempléni Hegyközben. Takács Béla munkájában szól a regéci uradalommal szomszédos Károlyi uradalmakban létesített üveghuták múltjáról is. A szerző a részletes történeti és technikatörténeti áttekintés után a művészettörténeti, néprajzi szempontból értékelhető, legjellemzőbb tárgyakat mutatja be, amelyek nagy része általa került közgyűjteménybe. Az üveghegyen innen és túl című kiállítás fő mondanivalója Takács Béla művére épül, ami természetes, mert a zempléni hutákkal foglalkozók számára alapvető és megkerülhetetlen.

A zempléni üveghuták történetének levéltári kutatásakor, a Rákóczi levéltár anyagának tanulmányozása során szembesült Takács Béla azzal a ténnyel, hogy a Rákócziak az ország több pontján is létesítettek és működtettek officina vitriaria-kat, azaz üveghutákat. Így többek között II. Rákóczi Ferenc 1708-ban a Heves megyei debrői uradalomban alapított üvegkészítő műhelyt, amely a műhely kötelében levő település révén, mint Parádóhutai üzem vált ismertté. Miután tudomást szerzett a parádi huta létezéséről, intenzív kutatásba kezdett. A terepen végzett munkájának köszönhetően sok tárgy került be az egri Dobó István Vármúzeumba. A zempléni huták történetének feltárása során szerzett tapasztalatokat felhasználva, viszonylag rövid időn belül elkészült Takács Béla második üvegtörténeti monográfiája, amely 1970-ben Parádi üvegművészet címmel jelent meg, szintén a Műszaki Kiadó gondozásában.

1973-től Debrecenben új feladatok vártak Takács Bélára. Csak néha-néha engedhette meg magának, hogy rövidke kitérőt tegyen az üvegművészet felé. 1974-ben Erdélyi üvegművesség a XVII. században című, kisebb terjedelmű közleményében (Múzeumi Kurír, 14.) arra hívta fel a figyelmet, hogy az erdélyi üvegművesség múltjának feltárása nélkül nem kezdhetünk hozzá a magyar üvegművesség történetének megírásához. A Habán edények észak-magyarországi református templomokban című dolgozatában (Miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve XVI., 1977) pedig azt vetette fel, hogy a többek között Sárospatakon is tevékenykedő habán fazekasoknak meghatározó szerepük volt a kék színű üvegek gyártási technológiája elterjesztésében. Sokáig foglalkoztatta a híres kelet-magyarországi, Partium-beli Károlyi-huták históriája, a Petőfi Sándor által is megcsodált szelestyei és szoldobágyi üzemek múltja. Az összegyűjtött anyag feldolgozására már csak halála után, 2002–2003-ban került sor. (Takács Béla – Veres László: A szoldobágyi és a szelestyei üveghuták története, III. Herman Ottó Múzeum Évkönyve XL. és XLI.)

Takács Béla úttörő szerepet töltött be az üvegművességünk kutatása terén akkor, amikor a kis erdei huták megismerése felé irányította a figyelmet. Munkássága nagy jelentőségű volt elméleti és módszertani szempontból. A kutatók számára egyértelművé vált, hogy a kis huták történetének feltárása nélkül nem lehet megírni a magyar üvegművesség monográfiáját. A zempléni és a parádi üvegművesség feldolgozójának példáját követve rövidesen elkészültek a Bükk-hegység, a Nógrádi hegyvidék, a Bakony, a Zalai-dombvidék, Erdély és végezetül Baranya üveghutáinak történetét bemutató feldolgozások. Ezek után egyértelművé vált Takács Béla felvetése, miszerint a 18–19. századi huták az ablaküvegek mellett gyártott öblösüvegeikkel egy-egy szűkebb körzet igényét elégítették ki, s termékeik az európai formavilágtól független, önálló formavilágot testesítettek meg. A technológiai folyamatokat, a formákat és a díszítményeket szem előtt tartva a magyarországi huták termékei előállítása átmenetet képezett a velencei fúvott stílusú és a cseh kristály stílusú üveggyártás között. A huták termékskálája nagyon hasonlított egymásra. Ez abból adódott, hogy a hutások, vagyis a munkások a munkaerőhiány miatt állandó vándorlásban voltak Magyarországon. A kis erdei huták termékei formába fúvással készültek. A gyártás során az üvegkészítő és díszítő egy és ugyanazon a személy volt, vagyis az üvegfúvó keze alól kikerülő tárgy díszítése is befejeződött. Ezek a díszítmények alapvetően ún. optikai díszek voltak, a fény és árnyékhatást fokozó domborítások, rátétek, formai megoldások. Az üvegművesség olyan művészi jegyeit, mint a gravírozást, metszést, csiszolást, vagy színezést, csak ritkán fedezhetjük fel a 18–19. századi magyarországi huták termékein. Teljesen egyedi művészi megoldásnak tekinthetők a zempléni huták antik előérzetekre visszavezethető fehér és színes opálszálas korsói. Ezzel a díszítőmóddal az országon belül még csak Erdélyben találunk példákat kancsókon és kancsópoharakon.

Az üveghuták történetét feldolgozó kutatók néhány kivételtől eltekintve a termékek bemutatásakor Takács Béla csoportosítási, besorolási útmutatásait követték, mint ez a most ismertetett kiállításon is tapasztalható. Ennek alapján az üvegtárgyak funkciójuk szerint négy csoportba oszthatók: tároló-, ivóedények, vegyes használatú és különleges rendeltetésű üvegek. Az első két csoportba tartozó üvegek funkciója az elnevezésük alapján egyértelmű. A vegyes használatú üvegek közé azok a termékek sorolhatók, amelyek elsősorban konyhai használatra készültek. A különleges rendeltetésű üvegek közé pedig azok, amelyek egyedi, különleges célokra készültek, pl. szakrális, tréfás üvegek.

A 18–19. századi alapítású üveghuták termékeinek láttán hosszú ideig kardinális kérdésnek számított az, hogy milyen művészeti ág körébe sorolhatók ezek az alkotások. Az iparművészet eleve kizárta vizsgálódása köréből a hutaüvegeket, mivel ezek a nagy művészeti stílusok jegyeinek megfelelő jellemzőkkel nem rendelkeztek. A néprajztudomány sem tekintette hosszú ideig figyelemre méltónak e tárgyakat. Kizárta őket a népművészet fogalomköréből, mivel a néprajztudomány felfogása szerint sokáig az autochton paraszti műfajokat tekintették népművészeti alkotásoknak. A huták paraszti használatra készített termékeivel szembeni bizalmatlanságot csak fokozta, hogy ezek ugyanúgy lehettek a nemesség, a polgárság mindennapi életéhez kötődő tárgyak, mint a parasztságéhoz. Továbbá az is, hogy az üvegek előállítása minden tekintetben komoly technikai előkészületeket, ipari berendezéseket igényelt. Takács Béla 1966-ban fontos tanulmányt publikált A parádi üveghuta parasztedényei az egri múzeumban címmel. (Agria. Az Egri Múzeum Évkönyve IV.) Ebben rámutatott, hogy az üvegtárgyaknál nem az előállítás a lényegi szempont, hanem a használat, amikor a tárgyak tudományos kategorizálását kívánjuk elvégezni. A népművészeti tárgyak esetében gyakori, hogy a produktumok szakiparosok, céhes mesterek, gyárak termékei. Azonban a használó parasztság ízlésvilágának megfelelően készültek, a paraszti közösségek szokásai, hagyományai tükröződéseiként. A különböző erdei hutákban gyártott üvegek is népművészeti tárgyaknak tekinthetők, mert bár a paraszti közösségen kívüli iparosok készítették őket, de a paraszti ízlésvilágnak megfelelően. Ezért függetlenek az európai formavilágtól a Magyarországon készült hutaüvegek. Ezt erősíti bennünk Az üveghegyen innen és túl című kiállítás, amely méltó emléket állít Sárospatak nagy szülötte emlékének is.