Vitéz Ferenc Megtervezett újraolvasás – avagy: a Szentlélek és a Katarzis Báger Gusztáv válogatott és új verseinek kötetéről

Szinte egyszerre kaptam kézhez Báger Gusztáv „Dallammá alakítjuk a dilemmákat” és Napharang c. köteteit. Egy könyvet: a könyveiről; és egy másikat – a könyveiből. Az elsőként említett azokat a tanulmányokat, kritikákat és recenziókat gyűjtötte össze, amelyek a 80 éves költő 1996 óta megjelent több mint húsz sor- és válogatott, illetve két- és idegen nyelvű kötetéről láttak napvilágot, mellette hagyományos és elektronikus leveleket, köszöntéseket, interjúkat közölt. A Napharang pedig a válogatott és új verseit rendezte sorba, három ciklusban, mintegy pályaszakaszokra (1995–2005; 2005–2015; 2015–2018) osztva a költő eddigi munkásságát.

Az évszámok azt sejtetik, hogy úgynevezett „kései” pályakezdésről van szó, hiszen az első kötet (Örök párbeszéd) Báger Gusztáv 58 éves korában jelent meg, de az 1995-ös verskorszak-határ is csak egy évvel korábbra tehető. Az első tíz évben hét, 2008 óta pedig évenként egy új verseskönyv került ki a műhelyéből. Nem arról van szó azonban, hogy be akarná pótolni az elmaradást. Verseit lapozva inkább olyan érzésünk van, hogy eleve éretten jelentkezett, és nem a négy fal között kialakult világképet reprezentált a költészete. Ez azért is rendhagyó, mert nem a bölcsészettudományok irányába indult el, hanem közgazdaságtudományi és nemzetközi pénzügyi hivatali gyakorlata volt, közben egyetemi tanár lett, 2015-től monetáris tanácstag… A gazdasági és pénzügyi hátteret azonban hagyjuk is, abban legföljebb valamilyen biográfiai „bizonyítékot” láthatunk, amit aztán a tárgyszerű költészete, az objektívnek látszó lírája mögé helyezhetünk.

Tárgyszerű költészet? Objektív líra? Létezik ugyan ilyen – bár a lírai műnem Sík Sándor szerinti legfőbb jellegzetessége az élethangulat közvetítése (az epika pedig a világképet, s a dráma a morált állítja középpontba). A lírai ábrázolás ezért az egyént és a lelkiállapotot, az epikai a világot és életet, a drámai az embert és sorsot mutatja be; szerkezeti felépítettségét tekintve pedig a líra az akkordot és variációt, az epika a „szélességet”, a dráma a sűrítést alkalmazza. Igen hamar kiderül, hogy Bágernél a tárgyszerű inkább metafizikus, az objektív egyszerre képzeletgazdag és intellektuálisan érzéki, tehát meglehetősen szubjektív.

A magánügyből közügy lesz, s mindaz, ami a költővel „történik”, amire „emlékezik”, azok a mi történéseinkké, emlékeinkké válnak. Egyik kritikusa, Kántor Zsolt szerint a magánvilág ügyei már az elmondás pillanatában megteremtik a versvilágot egyetemessé tágító „szakrális atmoszférát”. A Találgatom, mit üzensz c. 2016-os kötetből (Szindbád-napló címmel) a válogatott verskönyvbe emelt ciklusban vershelyzet lehet pl. az ünnepi dedikálás (amely végén az olvasók „kézbe veszik a gondolkodást mint holt tengeri rózsát”); az éjszakai ébredés vagy álom (reménykedve, hogy „átélem egyszer az örömhírt lehelő csoda pillanatát”); a padláson talált zseblámpa (amely új „megvilágításba” helyezi a gyermekkor emlékeit). És ilyen a személyes ízlésről tanúskodó könyvespolc előtti leltár: Báger véletlenszerűen emel ki motívumokat az írói, költői életművekből, azokat egymás mellé rendezi, hogy végül megfogalmazza saját hitvallását. A részleteket soroló, önmagukban közhelyszerű, legalábbis efemer toposzokból így lesz Egész a Könyvespolc c. prózaversben: „Mándy uszodákkal barátkozott, Ottlik belvárosi lépcsőházakkal, Weöres macskákkal, Walt Whitman fűszálakkal, Edgar Allan Poe a sötét erdő lelkével. Apollinaire szökőkúttal, Rimbaud magánhangzókkal szellemeskedett. Ady bortól és a nőktől vett ihletet, Juhász Ferenc a kozmosszal incselkedett. Rilke a képzelettel harcolt, Celan Istennel. Álmaimban újraírható az ország. Kosztolányi színes tintáival.”

Ebben az új sorrendiségben már pusztán azzal metafizikaivá (szakrálissá) emelkedik a tárgyszerű, hogy előbb kintről befelé, a külső tértől a lélek, sőt, a lélek mélyén lappangó titok felé halad a leltár (uszoda; lépcsőház; macska; fűszál; az erdő lelke), majd az érzékektől (szökőkút; magánhangzók; bor, nők) eljutunk a kozmikusig. A „képzelet” és az „Isten” egymást erősítő, ám egymást ki is záró párhuzama után az „álom” Krúdy hangnemében válik kétjelentésűvé: álmaiban a költő nem egy országot alkothat, hanem az országot írhatja újra – s a Kosztolányi-asszociációval a boldogságvágyat, az életet újraszínező-teremtő képességet emeli a versbe. A személyes élethangulatból társadalmi közérzetrajz lesz; a költő elbeszéli a világot és az életet, s a Bágerre jellemző sűrítés, az önmagán keresztül az emberről és sorsról szóló jelentés, a didaktikus közlést kerülő erkölcsi tanulság drámaivá teszi költészetét.

A fönt említett korszakhatárokra visszatérve nem feledkezhetünk meg arról a korántsem mellőzhető tényről sem, hogy Báger nem is 1995-ben kezdte a versírást, hanem az indulása három évtizeddel korábbra tehető: az első kötet versei az 1966–96 közötti időszakban keletkeztek. De hogy költőként valóban csak az Örök párbeszéd megjelenésétől értelmezi önmagát, azt az is jelzi, hogy ebből a kötetéből csupán egy négysorost válogatott, ami tulajdonképpen egyetlen, morálegzisztenciára utaló ars poeticai kép: „Én már kezdek olyan lenni, / mint az érett napraforgó: / zúduló madarak előtt / lehajtom sűrű fejemet.”

S tegyünk itt egy rövid, asszociatív kitérőt, amely ugyan fölkínálja magát szinte mindegyik Báger-versnél, ám az olvasatközlés terjedelmi korlátai csak azt teszik lehetővé, hogy jelezzük a tárgyszerűnek látszó mögött folyamatosan jelentkező metafizikus és egzisztenciális párbeszédkényszert. Az idézett Napraforgó c. vers a klasszikus négysorosok mikrovilágba sűrített általános létezésállapot-jelzés követelményének megfelel ugyan, de úgy tűnik, hogy az építkező drámai fokozás hiányzik. A természeti kép, a kiragadott pillanatban megállított idő, majd az önreflektív kontraszt a haiku világával rokonítható inkább, amely műfajban és formában egyébként szintén otthonosan mozog a költő. Írhatná, hogy: Napraforgóként / éhes madarak előtt / lehajtom fejem – ami ugyan haiku volna, viszont hiányozna az „én már kezdek olyan lenni” indítás, amely a „megváltozásra” és ráismerésre (az önmagára ismerésre, az én tudatosulására) vonatkozik; s el kellene hagyni a két metonimikus jelzőt. Mert az „érett” és a „sűrű” egyszerre magyarázza egymást, az okozatban ott van az ok; illetve a napraforgó-fej és a beszélő lírai én „sűrű feje” metaforájában a „termés” gondolattá válik, a „zúduló madarak” pedig nem egyszerűen éhesek, hanem apokaliptikus erőt jelenítenek meg, fölébresztve az égből alászakadó tengerár képzetét is. A négysoros tehát: bár szokatlan, mégis klasszikus.

A kötet viszont nem ezzel kezdődik, hanem ez a négysoros el van rejtve az első korszak első ciklusának versei között, tehát az említett korszakokra bontás ellenére sem kronologikus mű (vagy csak részben az) a Napharang – és mindjárt szólunk is arról, hogy Báger munkái miért nem alkalomszerűen összeállított kötetek, hanem tudatosan megtervezett Könyvek. Előtte azonban fölmerül bennem, hogy mennyire befolyásolja vajon a saját olvasatot az előzetes ismeret, tudniillik, ha a fönt említett reflexiókötetben már a Napharangról is találtunk egy lenyűgözően gazdag írást (Sipos Lajos ismertette a Tiszatáj 2018. novemberi számában); és Báger Gusztáv több verséről is hol élénk emlékeink vannak, hol bennünk titkon motozó élethangulatok vagy erkölcsi tanulságok maradtak meg belőlük? Ráadásul nem egyszerű ismertetéssel volt dolgunk, hanem elemző tanulmánnyal, amelynek szerzője kitér a reflektív önértelmezés vagy a beszédmód és beszédaktus kérdéseire, valamint a „nagy versekre”. Sipos mondanivalóját meditatív és reflexív szellemi ívre fűzi a József Attila-i költészettel való összevetés, noha találunk utalást mások közt Babitsra és Kosztolányira, Simon Istvánra, Csoóri Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre. Nem beszélve azokról a költőkről, írókról, akiket Báger a verscímbe vagy ajánlásába emelt, illetve címasszociációval szólított meg – így pl. Füst Milánt, Kálnoky Lászlót, Weöres Sándort stb. Ez a párhuzam azért is indokolt, mert az Agora ciklusban (a 2011-es Mindent begombolsz c. kötetből kiemelve) remekbe szabott Óda-parafrázist kapunk. Ezzel nemcsak József Attilát idézi meg, de a magyar és világköltészet olyan reflektív szintézisét adja, amely – a klasszikus és modern babitsi, a Kaland és Rend Apollinaire-i vagy az intertextuális referenciákat alkalmazó és teremtő posztmodern kérdésekre is válaszolva – egyúttal a legjobb sorsköltészeti műveink közé emeli versét.

Eco „nyitott mű” elvét elfogadva, magam is vallom – kissé leegyszerűsítve most az elméletet –, hogy egyrészt minden új olvasatban ott vannak a korábbi olvasatok, másrészt, hogy a mű nem a megszületésével, hanem az értelmezésével fejeződik be, sőt, még akkor is nyitva maradhat, mert bármikor új értelmet kaphat bennünk és általunk a vers. – Vagy a költő által. Miként ez a Napharang esetében is történt, hiszen a korábbi művek új sorrendiségével új értelmezés született, verseit válogatva, s így egybeolvasva, Báger tudatosan formálta újra a világot, pontosabban, a (belső és külső) világról alkotott mondanivalóját élte és értelmezte újra. Azonban nem építette be szerves módon az utolsó korszakba a két megelőző kötetből kimaradt és az utolsó könyv (Nézi, ahogy nézem) óta született verseket: a címadó Napharang ciklussal (amelyhez hozzáolvashatók a kimaradtak) tulajdonképpen a válogatott Könyvbe foglalt új könyvét kapjuk. Ez tehát egyszerre válogatott-szerkesztett Könyv, amelyben benne van egy úgynevezett sorkötet, ami Báger szóhasználatában az önálló új kötetnek felel meg. Ám új címet adott a Találgatom, mit üzensz (2016) és a Nézi, ahogy nézem (2017) kötetből válogatott munkáknak (Szindbád-napló; Rajzó rejtjelek), ez pedig azt is jelenti, hogy az újrarendezés során változott a könyv tartalma, üzenete.

Tegyük is próbára ezt a sejtést a Nézi, ahogy nézem c. kötetnél, amit a Növekedés Könyvének neveztem korábban, és a növekedést elsősorban az organikus műveltség terminológiája szerint értelmeztem: belülről fakadó, jellemzően lassú folyamatról beszélve. A növekedés minden területen egyidejű, de nem ugyanolyan mértékű; az organikus egészből indul ki, hogy aztán a részekből megint egy újabb egészet („szövetséget”) hozzon létre. A lírai én ciklikusan – a kötetben ciklusonként – közelít a megismeréshez, új és újabb köröket jár be, majd egyetlen pontra fókuszálva bomlik ki előtte a teljesség. A növekedésben nem annyira megváltoztatni, hanem megismerni szeretnénk a dolgokat (a végső dolgokat is), önmagunkkal kitölteni (illetve önmagunkban megélni) a létezést. Nem a test növekedik, hanem a szellem, nem az anyag, hanem az akarat, nem a költő, hanem a vers. A kezdetben való „Ige” (vers) a világ (költő általi) megértésének eszköze és formája ugyan, folyamatosan vissza kell térnie azonban önmagához, a megéréshez és a megértéshez. A megérkezések és az újraindulások ritmusa hozza létre a süllyedéssel kezdődő „növekedés” képzetét: a költő a verstől indul el, és végül oda érkezik vissza. A Gránátalma felől halad az Új föld irányába, tehát mintegy átélve a teremtést, a teremtésből kitaszítottan keresve az összeegyeztethetetlennek tűnő elemekből (a gránátalma ezernyi apró magvából) az Egységet, a kerekséget, a Mallarméi értelemben vett Költemény metafizikus létezésmélységét. Mint a könyv ismertetésében már megfogalmaztam: az Új föld c. záró vers mottója antropozófiai (a létezőként ismert dolgokon túlra mutató Steineri) távlatokat nyit meg előttünk, ugyanis a „per Spiritum Sanctum reviviscimus” vezérgondolat előzménye az „ex Deo nascimur – in Christo morimur”. Istentől születünk, Krisztusban halunk meg, a Szentlélek által születünk újjá. A karácsonyi, húsvéti és pünkösdi gondolat összegződik, profanizált metafizikai üzenetében is: a földre születtünk, a napba vágyakozunk, és kiteljesedünk a csillagokban. A nyitányban még azt állítja: „Minden vers önnön elérhetetlensége is” – de a záróakkordban már a megérkezésről, az elérhetőségről szól: a vers végül megteremti a költőt. Ugyanez a gondolati ív pedig megmarad a Rajzó rejtjelekké átszerkesztett változatban, s néhány cserétől eltekintve a versek sorrendje is ugyanaz: a Gránátalmától az Új földig; a helyükön maradnak a kulcsversek: pl. Goethe, Vízió, Kísérlet, Gömb-mozaik, Jóslat, Vajas kenyér, s a középponti státuszban álló öt tételes Kantáta.

Ha viszont megnézzük az első két költőkorszakot, érzékelhetjük, hogy ott egész másfajta újraszerkesztéssel van dolgunk. Az Örök párbeszéd egyetlen verse mellett két verssel reprezentált az Iker-képek (1998), hat verset ad a Vízrajz (1999) és hármat a Magánterem (2000), hét verssel lép be a válogatásba a Tűnő ajtók (2001), öt vers idézi meg az Időtáv mollban (2003) s négy a Tükör éle (2005) c. köteteket, két egyenlő (14-14 költeményből álló) ciklusban. Az eredeti megjelenés helyét csupán zárójelben közli a szerző (a tartalomjegyzékben), ami inkább csak a filológiai keresőmunkát könnyíti meg, de az új kompozíció szempontjából nincsen jelentősége. A cikluscímeknek és a versek sorrendiségének viszont már van. Az első a Földrengésben, a második a Hold és föld között címet kapta, az azonos című versek (a Vízrajz és az Időtáv mollban kötetekből) a ciklusokon belül csúcspozíciót foglalnak el, s mindkettő paradoxon- vagy oximoron-szerű képpel zárul: „a tető hajlott merülés”; „E senkiföldjén egészen vagyok.” A két ciklus jelentésviszonya is tudatosan komponált: a föld mélyéről, a körbezáró centrifuga-erőtől, a földön keresztül jutunk az égig vagy a hajnalig („Korán kelőknek megnyílik a tér”), ahol a „körben-járás” már nem okozat, hanem az ok és a cél maga.

A Prológus (a Tűnő ajtókból) az első ciklus, az első korszak, de egyúttal az egész összegző kötet előhangja, a hetvenes-nyolcvanas évekre datálja a költő az önmagára ébredés folyamatát: a leszámolást a naivitásokkal, divatokkal és illúziókkal. Társadalmi és egyéni közérzet, környezeti motívumok és létezésmozzanatok, emlékek és reflexiók vagy tanulságok állnak egymás mellett, a körben-járás célja pedig (a naivitások és illúziók elvetésének ellenére) az elveszített Éden megtalálása. S a Könyvbe foglalt új Könyv, a Napharang két utolsó verse azt bizonyítja, hogy Báger megint valamilyen fraktálszerű egészet alkotott: minden részben ott van az egész, minden ok-okozati kapcsolatban áll egymással; az egyes kötetek (ciklusok) ugyanolyan zárt egészet alkotnak, mint maga a könyv.

A sok látszat elfödte a hiányt, s noha mindvégig ott van a tudatosulás (növekedés és kiteljesedés) szándéka, a könyv végén is újra kell kezdeni az utat: „… a kezdet visszahív / lenni újnak, egésznek” – írja a költő a Zsoltárban. Majd rögtön utána a záró versben (a Virradat címűben – ami szintén az újrakezdés idejére utal): „Hófehér kanca toporog / az ébredők házának udvarán. // Szénszagú horkantása / arany füstként gomolyog. // A sűrű sörény szálai közt / Nap harangja izzik át.” Nyilvánvaló az első kötet négysorosából vett kép- és jelzőazonosság (napraforgó, „sűrű”), s itt is megtörténik a fraktálkapcsolódás: hiába fölötte a „zúduló” madarak: ott van a „Kiapadhatatlan hő a belső Napban”, ekként tehát „legyőzhetetlen [az] Élet”.

Hold és Föld között „a bentről” még semmit nem tudunk, nem látunk, nem hallunk, nem érzünk, látszólag még a „váratlan jelzés” sem fordít ki a nyugalmunkból (Misztérium), ám hamar fölébred a késztetés, hogy őrtornyot kell állítanunk, figyelnünk kell a látszatok mögötti belső lényegre. A 2005–2015 közötti korszak első ciklusának Őrtorony a címe, ez egyúttal a cikluszáró vers is a 2010-es Élőadás c. kötetből, s a költő az utolsó sorokban ars poeticai kulcsfogalmait sorolja föl: „az önkínzásig fenntartható éberség / műgond szól és kijavít a szellem / hogy tisztán lássuk magunk előtt / az összes kiutat”.

Jelzés értékű az éberség morál-egzisztenciális fogalomhasználata (mint pl. Hamvas Bélánál), a folyamatos készenlétre (a készenléthez való megújulásra) utalás a válságtudatból is eredeztethető, amely itt sem egyenlő a pesszimizmussal. Az éberség figyelmeztet, hogy az élet centrumában a halál, a halál centrumában az élet áll. Báger metafizikája nem „scientia sacra”, hanem poetica sacra, és az egységtudata ugyanolyan megrendíthetetlen, biztos szellemi alapokon nyugszik. S maradva a hamvasi párhuzamnál: a Karnevál üzenete szervesül Báger Gusztáv költészetébe, miszerint a romlott létet csak a helyesen megválasztott életterv képes megjobbítani, az életterv pedig egyben üdvösségterv is, amely evangéliumi eszményre épül: Hamvas szerint „a megtestesülés tényével az ember az időbeli és az időfölötti keresztjének centrumába kerül”. Ez Báger lírájának egyik alappillére: az egész keresése, az egység helyreállítása – és a hit a magasabb rendű, a költészetet is irányító isteni törvényekben.

„Látvány semmi, tudat szunnyad. / Bálnateste alig vérzik. / Belehullások félelmét / csillagháló viszi égig” – írja az Éjjeli repülés c. versében, egyértelmű utalásokkal a Pilinszky-féle metafizikus én-költészetre. Tehát a fizikai jelenségeken (a látszatokon és kényszereken, a sablonos jelentéstulajdonításokon) Báger Gusztáv értelmezésében is csak úgy lehet túllépni, ha az Én az egyetemes isteniben keresi önmagára ébredő határait vagy határtalanságát; s ebben az éberség-állapotban azonnal látható lesz minden dolog fonákja is. Ennek a hamis visszfénynek a megmutatása és „széttörése” adja meg ennek a költészetnek a sajátos melankolikus iróniáját, ahogy az Egy látomás emléke c. versében írja: „Folyton vágyunk az emlékezésre. / Elszalasztott pillanatokat keresünk, hogy sírjunk.”

Távlatok c. versében pedig (a második korszak második ciklusának záró verséről van szó a Mondtam-e c. 2013-as kötetből; amelynek utolsó sora – „Dallammá alakítjuk a dilemmákat” – az ünnepi reflexiókötet címadója) egyszerre fájdalmas öniróniával és én-analízissel, valamint kollektív sorsiróniával (a személyest közüggyé avató kritikával) mutatja be „jelenéseit”. „A föld halála után / jön majd a felhőkön lakás. / Mindenki egy bárányfelhőt kap, / és azt kell berendeznie szobának. / […]/ És a legbutább ember is / könnyedén eligazodik az Égben. / Igazából nem lesz butaság sem.”

Ehhez az ironikus távlathoz kapcsolódik a következő ciklus (Lomb-alagút) első verse, amelynek szerves része a cím. „Az értelem próbálkozik // mintha emlékezne, / közben tudja, hogy ez a jelen, / nincs mit felhánytorgatni, / nincs mire emlékezni, / hatások vannak, / megnyilatkozások, / szavak, gondolatok, tettek, / egyik sem teljes, / mire megvalósul / egy cselekedet, / a függöny legördül, / kezdődik egy új felvonás, / még jó, ha nem egy új darab, / azután másik előadás, / vadonatúj díszlet, / az elme összekapcsolja / az évad dilemmáit, / két karmester egyszerre vezényel, / érzi, hogy valamit nem tud, / és tudja, hogy valamit érez.”

Az a bizonyos létezésdilemma tehát nem más, mint a tudás és az érzés (vagy a sejtés) között feszülő ellentétes erő, s a „tudós” költő itt szembesül az ösztönös költővel, újra és újra éreztetve azt, hogy önmagát a versben kell megteremtenie, mert ez által tudja – ha nem is újrateremteni, de – megérteni a világot. Ehhez az ön-megteremtéshez a Nézi, ahogy nézem c. 2017-es könyvben jutott el Báger, de már a 2009-es Hidegfrontban is ott voltak az erre utaló tudatos jelek, így pl. az Élet szelleme c. versben (amely itt a Lélegző kenyér ciklusban olvasható). „A lehelet ír. / Elképzelhetetlen, mennyire erős. / Hideg vonzza a jelet, mit az Ég küld. / […] / Az éles kontúrok ragyognak.”

Vagy A tükör él c. vers végén (a 2010-es Élőadásból): „Megszólal bennem a Lét. / Élek.” Ez ugyan már az élet és a létezés közötti egyenlőségjelet megszünteti, s az ars poeticai tükör-szerep is újszövetségi távlatot kap, a sorrend azonban csak később változik. – A Napharangban már egyértelmű, hogy a költőben az Élet szólal meg, hogy arra figyelmeztessen: „Létezem”. Szakrális-transzcendens távlatok feszülnek az egzisztenciális csöndkeresések közé (a halhatatlan napharang is hallhatatlan); minden profán mögött föltárul a megszentelt. Még az abszurd, temetés utáni szeretkezésben is, mert: „Elsőre valóban színészet a gyász”(olvasható a Próza c. versben a Mondtam-e? kötetből); mert „a döbbenet póza” arra készet, hogy egyszerre föltárulkozzunk és elrejtőzzünk. Nemcsak az Én és a Világ, az érzékek és gondolatok, a kételyek és a kétséget oltó dallamok, a tárgyak és a kozmosz folytatnak egymással párbeszédet, de a férfi és nő dialógusa is ebbe a leltározó-meditatív, mágikus realista, a tárgyszerű láthatót a láthatatlan sejtéssel ötvöző sorba illeszkedik.

Báger Gusztáv a modern költészet minden lehetséges útját bejárta, hogy csak néhány ilyen irányt jelezzünk: a szójátéktól a nagy gondolati versig; a daltól, a zsoltáron keresztül, a szentenciáig és gnómáig; a haikutól a prózaversig; a parafrázistól az ars poeticáig. Tematikájában a közélettől a szerelemig, a hétköznapi jelenségektől a reflexiós távlatokig; illetve az emlékezéstől a vízióig; vagy attitűdjét tekintve: az iróniától az etikáig; a jelzéstől a summáig; az észleléstől a metafizikáig, az éntől a mindenségig. A verstől: a Versig. És amikor azt hinnénk, hogy ma már mindent tisztán lát, kiderül: talán maga sem tudja, hogyan, miért születik a vers. „Egy ideig úgy tűnt, prózaversként / klasszifikálódik a látható lét, / de közben valami erő / rímbe szedte a teremtményeket” – olvassuk az Erdő c. költeményben (a Napharang ciklusból-könyvből).

Mégis kiderül, hogy a Vers nem más, mint Katarzis. Mint Hamvasnál, akinél a krízisre mindig a katarzis adja a megoldást, a válságra a váltság (a megváltás) felel, és Báger Gusztáv a Katarzis c. vers első sorában Pál apostol szeretethimnuszát idézi meg újra, egészen sajátosan: „Az időből a tükrök kihullnak.” Immár nem tükör által, talányokban, hanem „színről-színre” látunk; majd a Pünkösdi párbeszéddel válaszol az előző kötet (Nézi, ahogy nézem) Új föld c. versére is (ti., hogy a Szentlélek által születünk újjá): „Egy másik lét van ébredőben? / Lelkünk lakója Ő?”

Igen, ez az a bizonyos „kiapadhatatlan hő a belső Napban”.

 

(Báger Gusztáv: Napharang. Válogatott és új versek. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2018. 236 o. ISBN 978-615-5479-49-6)