Arany Lajos: Természeti igazságok – három sorban

Száguldó koroknak, rohanó halandóknak is kedvez a haiku, ez a mindössze háromsoros japán lírai műfaj és versforma. Hamar elolvasható belőle akár több is: aki csak két villamos- vagy trolimegállónyit közlekedik, már az is elővehet egy ilyen kötetet.

Megtréfálja azonban e tömör, 17 (soronként 5–7–5) szótagos vers azokat, akik így közelítenek az irodalomhoz. Mert bármilyen műfajt, eposztól egysorosig, csak „áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel” érdemes olvasni, „előre és hátra hallgatózva a könyvben”, „figyelni a titkos jeladásokra” – ahogyan Márai Füves könyvének maximája tanácsolja.

A keleti kultúrában gyökerező, metafizikai igényű haiku természeti képek felvillantásának, a flóra, a fauna egy-egy nagy pillanatának megragadása útján közvetít és sugall mély gondolati, filozófiai, lélektani tartalmakat. A természet múlhatatlan igazságait rögzíti. Költemény-borostyángyöngy, amely zárványként, immár mindörökre őriz, egyszersmind újraéltet egy-egy életérzést, egyben gondolatot. Gömbölyű vers. Így hát nehéz rajta „fogást” találni. Próbára tevő feladat értelmezni e vázlatosságában is teljeset nyújtó műfaj egyes darabjait.

Egy fajta pillanatkép a haiku. De a pillanatkép – amelynek prózai változatát, az impresszió-rezonanciát oly briliáns módon művelte mindenekelőtt Kosztolányi – szerkezete e háromsoros lírai műfajban akképp fest, hogy az író rögzíti az impressziót, az olvasótól pedig várja a rezonanciát. A költő vázlatos rajzot nyújt a tárgyról, de hogy ezt milyen tartalommal tölti meg a műbefogadó, az már az ő érzékenységén, érzékén múlik. Koncentrált figyelmet kér tehát a haiku. Fantáziás, empátiával, intuícióval megáldott, a költőhöz hasonlóan a lét értelmén töprengésnek, az élet, a világ ritmusát érezni akarásnak, a jelentéskeresésnek az igényével élő verskedvelőre apellál. Arra, aki az alkotóhoz hasonlóan, szívvel és ésszel egyaránt-egyszerre képes gondolkodni. Már Kosztolányi is felhívott esszéjében az olvasói aktivitás elmaradhatatlanságára: „A haiku egy természeti rajz, egy »rajz körvonala« […]. A természeti rajz mögött, melynek mindig pontosnak, valószerűnek kell lenni, »lírai« közlések nélkül, egy másik rajz is van, egy lelkirajz. De ez nem a költő lelkirajza, hanem általános emberi – mondjuk –, az olvasó lelkirajza, aki a kereteket majd megtölti, olyan tartalommal, amilyennel neki tetszik.” (Nyugat, 1933) Mint a balladában: a haikuban is gyakran a ki nem mondottban rejlik a lényeg. A szöveg kifejtetlenségének mesterműfaja tehát. Épp ezért sokféleképpen értelmezhető egy-egy darabja. Számít tehát az olvasó éberségére, aktivitására.

Vitéz Ferenc avatott szerzője ennek a műfajnak. Éles és szigorú szemű megfigyelője s rögzítője a természet nagy pillanatainak, a természeti igazságoknak, az érzelemminőségeknek. Egészében haikukötet, kilencvenkilenc háromsorost sorjáztat az Évszakok, szavak, álmok (1992). A Repülnél lenni (1996) kötet harminchárom – „madarakra és más motívumokra” írott – haikut közöl. A 2003-as Szirmok csókolóznak… (a Komiszár János virágcsendéleteit „kísérő” költemények) kötetben négy (virágokra komponált) háromsorossal találkozunk. S a 2013-as Lábjegyzetek – a könyv 142 verse közül – 103 haikut foglal magában. (A szerző egy másik rövid japán vers, a tanka művelője is: tizenhetet tett közzé az 1998-as Kékezüst kötete). Eddigi, haikut (is) tartalmazó könyveiben festő- és grafikusművész barátok alkotásai övezik a verseket. Az Évszakok… Baráth Pál, a Repülnél… Burai István, e legújabb könyv ismét Burai rajzaival ékes.

Oldalak: 1 2