Bolvári-Takács Gábor: Múzsák hullámhosszán

Lapszám, szerző:

Száz éve született Cserés Miklós rádiórendező

 

A rendezők között minden bizonnyal a rádiós műfaj művelőié a leghálátlanabb szerep, hiszen a színpadi művek létrehozói vagy a filmek alkotói általában ismert személyek, akiknek nevét viszontlátjuk plakátokon és stáblistákon, fotóikkal találkozunk újságokban és a színházak falain. A rádiórendező azonban jószerivel a stúdióban él és munkásságának eredményességét éppen az dicséri, hogy észrevétlen marad.

A hazai rádiózás meghatározó személyisége volt a száz éve született, Cserés Miklós, aki 1914. február 2-án látta meg a napvilágot a Szerencstől nem messze fekvő Tiszaladányban. Iskoláit Tokajban, Nyíregyházán és Sárospatakon végezte. Ez utóbbi város nemcsak a gimnáziumi évek miatt vált számára meghatározóvá, de itt látott először színdarabot is egy utazó társulat előadásában. „Az utolsó Verebély-lány című Ábrahám Pál – Harmath Imre operettet játszották. Egy igazi limonádé darabot. Bár igen gyenge produkció volt, de nekem mégis ez jelentette az első színházi élményt. Varázslatos erővel hatott rám, amit láttam; elgondolkoztam a színpad és valóság, az élet és játék ellentmondásain.” – emlékezett később. Érettségi után Szegeden tanult tovább, magyar-német szakon. A kor gyakorlatára jellemzően egyetemistaként külföldön is megfordult: három szemesztert Münchenben és Berlinben töltött. Ez utóbbi város volt színháztudományi kutatásainak helyszíne is, amelynek nyomán 1939-ben Szegeden, Sík Sándor esztétika professzornál bölcsészdoktori címet szerzett A német impresszionista dráma típusai című értekezésével. Így lett belőle „Cserés doktor”, ahogyan későbbi munkahelyén, a Magyar Rádióban mindenki ismerte és szólította.

Mindenképpen színházi területen kívánt elhelyezkedni, ezért dolgozatát elküldte Németh Antalnak, a Nemzeti Színház igazgatójának, aki egyben a Magyar Rádió dramaturgiai vezetője is volt. Így amikor 1941-ben megüresedett egy dramaturg álláshely a rádióban, Németh azonnal értesítette a fiatal tanárt és állást ajánlott neki. Cserés 1942. március 1-jén lépett be a Magyar Rádióhoz, amelynek 1979-ig munkatársa maradt. A közel négy évtizedet csupán rövid időre szakította meg átszervezésből fakadó munkahelyváltozás: 1956–58 között a Magyar Televízió állományába tartozott, ahol szintén dramaturgként működött.

A rádió irodalmi osztályán két, szintén Sárospatakhoz kötődő jeles irodalmárral dolgozott együtt hosszabb-rövidebb ideig. Cs. Szabó László esszéíró 1935–44 között működött a rádióban, majd Angliába emigrált. Élete végén könyvtárát a pataki kollégiumnak adományozta, sírja is a városban található. Az egykori pataki diák és tanár Képes Géza költő, műfordító pedig 1946–54-ig volt Cserés munkatársa.

Vitathatatlan tény, hogy a magyar rádiózás történetében a hangjáték gyakorlati dramaturgiájának kialakítása terén Cserés Miklós úttörő munkát végzett. Rendezésében mintegy 3000 hangjáték sugárzására került sor. Egyaránt sikerrel alkalmazta rádióra klasszikus drámák és regények változatait, mint ahogy a kifejezetten rádiójátékként készült művek gondozását is magas szinten művelte. Rendezéseit kilenc alkalommal ismerték el Nívódíjjal: Hemingway: Az öreg halász és a tenger (adaptációért és rendezésért, 1961); Vörösmarty Mihály: A bujdosók; Arisztophanész: Nőuralom (rendezésért, 1963); Sánta Ferenc: Húsz óra (adaptációért és rendezésért, 1964); Günter Eich: Pillantás Velencére; Shuji Terayama: Yamamba (Nemzetközi Rádiójáték Fesztiválon bemutatott darabok) (rendezésért, 1966); Gogol: Az őrült naplója (adaptációért és rendezésért, 1966); Radnóti Miklós dokumentumműsor (rendezésért, 1969); Babits Mihály: Halálfiai (rendezésért, 1970); Aszlányi Károly: Hét pofon (rendezésért, 1971); Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér; Maróti Lajos: A kolostor (rendezésért, 1972).

De nemcsak hangjáték dramaturgiai munkássága, hanem a rádiószínházzal foglalkozó elméleti-esztétikai művei is kiemelkedő jelentőségűek. Számos cikke, tanulmánya mellett 1948-ben jelent meg a Láthatatlan színház. A rádiójáték dramaturgiája c. könyve (Parnasszus Könyvtár, Budapest), 1962-ben a Rádiószínház – televíziószínház (Gondolat Könyvkiadó), 1964-ben A rádiószerű rádió. Az alapfogalmakról (Rádió és Televízió Szakkönyvtár 3. szám, MRT), s végül – mintegy szintézisként – a Rádióesztétika. Tanulmány a rádiószínházról (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974).

A prózai és verses rádiós műsorokban való közreműködés alkalmassági megítélésében már a 40-es évektől részt vett. (A színész Pándy Lajos a vizsgabizottsági elnöki bölcsességét dicséri emlékiratában [Súgópéldány. Gondolat Könyvkiadó, 1989. 144. o.]). 1970-től kezdve bekapcsolódott a riporterek és bemondók továbbképzésébe. Jelentős volt módszertani tevékenysége is, 1969–74-ig – rendezői feladataival párhuzamosan – a Tömegkommunikációs Kutatóközpont kiadói és dokumentációs osztályvezetőjeként dolgozott.

A színházi szakma számára egyszemélyes intézmény volt, neve egyet jelentett a szigorú minőséggel, a kulturális értékteremtéssel, a tudatos közönségneveléssel. Szinte benne testesült meg a rádió irodalmi nevelő és művelő funkciója. Szerteágazó munkásságát állami és szakmai díjakkal is elismerték: Jászai Mari-díj (1964), Érdemes Művész (1974), a MR Ezüst Antenna-díja (életművéért, 1979).

Ezzel együtt – vagy talán éppen emiatt – irigyei, s főleg a hetvenes évek második felétől ellenlábasai is akadtak. Néhány „ifjú titán” szemében csak „a helyet foglalta”. A mind nehezebb munkahelyi légkört megtapasztalva Cserés Miklós 1979-ben maga kérte nyugdíjazását. E körülmények is közrejátszottak abban, hogy ezután igen hamar, 1981. október 15-én elhunyt. Sírjánál a magyar színésztársadalom nevében Sinkovits Imre többek között e szavakkal búcsúztatta: „Szerény, csendes, tiszteletet parancsoló lényed, mely évtizedeken keresztül átélte a változások, divatok legkülönféle viharát, mindig biztonságot jelentett nekünk (…) és az ízlés mércéjét. (…) Féltve őrizted (…) a magyar nyelvet; prózában, versben, hangjátékban, daljátékban szólaltunk meg irányításod alatt. Jelenléted biztosíték volt, hogy (…) tisztelettel ápoljuk nemzeti múltunkat és folytatjuk azt az utat, melyen híres elődeink indultak el valamikor (…) megteremtve a nemzeti színjátszást.”

Cserés Miklós kopjafája a Farkasréti temetőben áll. Életútját, szakmai eredményeit Tertinszky Edit feldolgozta: A rádióművészet mestere Cserés Miklós dr. című könyv 2001-ben jelent meg (Tarsoly Kiadó, Budapest).