Az előjáték Zemplénben indul. Dámócon megszületik Stankaninec András, ahol apja görög katolikus lelkészként szolgál. Mint megannyi felmenője, ő is ezt a pályát választja, az ungvári teológián tanul. Leendő feleségével, Smóling Sarolta postáskisasszonnyal az újhelyi postahivatalban ismerkedik meg. 1919-ben összeházasodnak. Felszentelése után Stankaninec András magyarosítja családnevét. Bodrogolaszi plébániájára helyezik. Hat gyermekük születik, de négy meghal gyermekbetegségben, az ötödiket a Bodrog ragadja el. Stankaninec ledoktorál a Pázmányon, 1931-ben Budapestre költöznek. Orvostól orvosig járnak, de újabb gyermek nem születik. Végül egy speciális műtét nyomán előbb egy kislány, majd egy kisfiú látja meg a napvilágot. Ez utóbbi Sztankay István.
Megírható-e egy fél évszázados színészi életút alig százhetven oldalon? A válasz nyilvánvalóan igen, számos színháztörténész vagy szakújságíró képes rá. (Sas György ennél rövidebben próbálta meg: Újra veled ugyanitt (Schütz és Sztankay). Budapest, 1989. 109–206. o.). Bár a terjedelem lehetne ennek duplája, sőt akár háromszorosa is, mert a művészpálya tartalmilag szinte korlátlanul részletezhető. A közönséget minden érdekli. Kivált, ha közismert személyről, „sztárról” van szó. Márpedig Sztankay István sztár volt. Tévénéző-generációk Bors Mátéja; Major Tamás és Marton Endre Nemzetijének, Ádám Ottó Madách Színházának, Léner Péter József Attila Színházának rajongott tagja; az Égrenyíló ablak, a Hattyúdal, a Bolondos vakáció, a Szentjános fejevétele, a Szép magyar komédia főszereplője; Belmondo, Tony Curtis, Leslie Nielsen magyar hangja; kabaréjelenetek sziporkázó előadója (Egy válás története Káldy Nórával, Vasárnapi ebéd Hernádi Judittal, vagy „Olvasta a zimbabwei attasé kohászati disszertációját?”). Az olvasó tehát meglepődik a kisalakú, vékony könyvön. Erről az emberről csak ennyire futotta? S miért a volt igazgatója írt róla?
Sose higgyünk az első benyomásnak! Ez a könyv nem az a könyv, amelyet majd értékelő-elemző színháztörténész ír meg. Ez a kötet egy több mint hatvan éves barátság történetét tárja elénk, meglepő, olykor szinte hihetetlen párhuzamokkal. 1936 februárjában Sztankay István és Léner Péter egymást követő napon születnek. 1950-től osztálytársak a Fasori Evangélikus Gimnáziumban. Egy év eltéréssel párhuzamosan végzik a Színművészeti Főiskolát, 1961-ben együtt szerződnek Miskolcra. (Sztankay osztályában a másik papfiú a később íróvá lett Tóth-Máthé Miklós, volt pataki diák.) Útjaik 1990 után fonódnak össze ismét: utolsó aktív húsz évében Sztankay a József Attila Színház társulatának tagja. Találkozásaik közben is folyamatosak: „Egymás gyóntatópapjai voltunk.”
Mit tudhatunk egy színész valódi énjéről, világfelfogásáról, amíg nap, mint nap színpadon és filmen látjuk, rádióban halljuk? Egyáltalán: érdekes lehet-e mindez a produktum szempontjából? Aligha. A kulisszák világa és a civil szféra különválik, s hogy a művész egyébként hogyan éli meg saját életét, a végeredmény felől nézve másodlagos. A klasszikus színészéletrajzok ezért mindenről írnak, de a magánéletről alig. Léner viszont pontosan erre fókuszál. Sztankayt önmaga szerepében mutatja be. Ehhez a felidézett színikritika-részletek legfeljebb kronológiai illusztrációk.
Sztankay személyisége – legalábbis ami belőle egyáltalán megismerhető – fokozatosan bontakozik ki. Életének középpontjában választott hivatása áll. Színészete nyilvános – belső vívódásai, magánélete tabu. Egyedi orgánumát, kellemes megjelenését, udvarias polgári viselkedését édesapjától örökölte. Az ötvenes évek gyermekkori emlékei edzették későbbi – nyilvánosságra nem vágyó – antikommunizmusát. Ezzel együtt elviselte a rendszert, megfelelt Majornak, Martonnak, Ádám Ottónak, Keleti Mártonnak, lényegében mindenkinek. Csak a színházra figyelt, magánéletének irányítását mindig másra bízta: négyszer nősült. Második feleségével, két gyermekének anyjával annak haláláig magázódott. Színészházaspárként házaspárt alakítottak. Rengeteg konfliktussal, két esküvővel és két válással, mint valami Bergman-filmben. A forgatókönyvet az élet írta. Sok családban otthon volt, de a sajátjában sohasem. A színpadon annál inkább: Bernard Slade Jövőre veled ugyanittjét közel négyszázötvenszer játszotta el Schütz Ilával.
Sztankay folyamatosan az idővel harcolt. Naponta azonosította magát a tükörben, mindig az elmúlás foglalkoztatta. A „felejtés” a színész rémálma, kettős értelemben. Egyrészt az elfelejtés – ettől neki nem kellett tartania, a közönség szívébe zárta. Másrészt a memória: ami a táncosnak a test, a színésznek az agy. Rettegett a rövidzárlattól. Nem alaptalanul: a felmenők között volt Alzheimer-kóros. Az idő megállításának szándékát jelezte hajviseletének stílusa is, amely évtizedek alatt jottányit sem változott, legfeljebb őszült. Valamennyi szerepét magára húzta. Az élet elhaladt mellette, míg ő maga standard jelenség, állócsillag maradt. S az állócsillagok hirtelen hunynak ki.
Hogy miért jó könyv Léner Péter rekviemje? Mert informatív, bennfentes, netán leleplező? Külön-külön mindegyik és valójában egyik sem. S ne is ezért olvassák el. Hanem azért, mert megindítóan szép. Amilyet Sztankay István megérdemelt.
(Léner Péter: Sztankay. Corvina Kiadó, Budapest, 2017. 176 o. ISBN 978-963-13-6416-3)