Dáné Tibor Kálmán: A népfőiskoláról erdélyiesen

Kiváló protestáns kisebbségi gondolkodónk, Makkai Sándor írta a két világháború között: „Mikor egy nemzet politikailag és anyagilag sorsának mélypontjára érkezik, akkor nyílik meg előtte a nagyság másik útja.” (Makkai Sándor: Magyar nevelés, magyar műveltség. Budapest, 1937.) Bár ezt a gondolatot a Trianon utáni erdélyi magyar sorskérdések boncolgatása kapcsán fogalmazta meg egykori református püspökünk, mégis úgy látjuk, felismerése a 19. század közepére térdre kényszerített, jelentős területektől megfosztott, politikai és gazdasági válságban vergődő Dániát is idézi, melynek vajúdó társadalma ekkor szülte meg a grundtvigi népfőiskola intézményét. Azt az intézményt, mely a történelmének mélypontjára érkezett kis skandináv nép előtt megnyitotta a felemelkedés lehetőségét, a „nagyság másik útját”. S lett emberöltőnyi idő alatt Hamlet nemzete Európa legtehetősebb népessége, s a területi méreteivel Erdélynyi ország a „gazdag parasztok eldorádója”. Mert Grundtvig népfőiskolájának alapgondolata az volt, hogy a paraszttársadalom ifjainak nem szakmai, hanem általános műveltségének emelésére kell törekedni, s ez maga után vonja majd a szakma iránti igényesség megjelenését is. Ezt takarja a dán népfőiskoláról szóló azon fáma, amely szerint ez a tanintézet úgy tanította meg a dán parasztot európai hírű vajat gyártani, hogy az oktatás folyamatában soha nem esett szó a vajköpülésről, ellenben annál többet beszéltek a kis skandináv nép történelméről, irodalmáról, mitológiájáról, jogrendjéről, folklórkincséről, nemzeti hagyományairól, a keresztyéni hit és gondolkodás fontosságáról, magáról az emberről, akinek tájékozottnak kell lennie a világ menetéről, hogy mindig hasznosan tudja magát belehelyezni a társadalomba. Vagyis a dán népfőiskola a szó szoros értelmében az élet iskolája volt, ahol az állandóan változó világ körülményeihez való alkalmazkodást tanították az élő szó erejével, miközben elvetették a könyvekből való, abban az időben az oktatás folyamatában ugyancsak módszeresen alkalmazott szó szerinti tanulást, azaz a magolást. Bíztak az egyén alkotókészségében, mai kifejezéssel élve kreativitásában, melyen keresztül a közösségek belső szellemi energiáit lehet mozgósítani.

A parasztiskolák intézménye nem volt idegen a Kárpát-medence magyarsága körében sem. Sőt jóval a dán népfőiskolák megjelenése előtt, már a 18. század végén és a 19. század elején, egyszerre a tőkés termelési mód csíráinak a felsejlésével, kezdtek meghonosodni Magyarország területén. Gondoljunk csak Tessedik Sámuel szarvasi (1780) vagy éppen nagyszentmiklósi (1803) iskolájára, a keszthelyi Georgikonra (1797), majd később az erdélyi Wesselényi-féle makfalvi népiskolára, amelynek 1836-os elindulását sokszor a hazai népfőiskola-intézmény születésének tekintjük. Csakhogy ezek a tanintézetek, véleményünk szerint, abban különböztek jelentősen a dán népfőiskoláktól, hogy míg a magyar parasztiskolákban hangsúlyosan az iparosodó társadalom megkövetelte új szakmai agrárismereteket tanították az ifjaknak, addig a dán földművesek tanintézetei, mint már említettük, az általános műveltség színvonalának emelését helyezték előtérbe a tanítás folyamatában, a szakma iránti igényesség érdekében.

Azonban ne tévesszünk szem elől egy nagyon fontos kérdést. A dán népfőiskola, a vele párhuzamosan kibontakozó szövetkezeti mozgalommal együtt, egy 19. századi, kifejezetten parasztállamban jelentős társadalmi átalakulást és gazdasági szerkezetváltást hozott. „Iparosította a falut.” – jegyezte meg az 1930-as évek közepén az erdélyi népfőiskola-teremtő Balázs Ferenc egyik levelében, amelyet dán-amerikai származású feleségének írt. Vagyis a jól gépesített és egymással szövetkező gazdaságok fokozatosan egyre kevesebb emberi munkaerőt igényeltek, s ma például ott tart ez a kis ország, hogy lakosságának csak alig öt százaléka foglalkozik mezőgazdasággal, termelve a hazai és az európai piacra egyaránt, miközben a dán nép életszínvonala a legmagasabb kontinensünkön. Amolyan urbánus nemzet lett a dán. Ez a szerkezetváltás viszont, úgy tűnik, a kis skandináv nemzet néphagyományainak és folklórkincsének átértékelődéséhez is vezetett. Midőn a Magyar Népfőiskolai Társaság jóvoltából az 1990-es években két alkalommal is Dániában jártunk, és vendéglátóink hagyományőrző műsorait néztem vagy hallgattam, bennem az élmény a kolozsvári földművesek, a hóstátiak zene- és dallamvilágát idézte. Csakhogy amíg hóstáti polgártársaim évszázadok óta gazdálkodók, földművesek a városi élet vonzáskörében, így halmozva fel az idők folyamán a maguk sajátos folklórkincsét, addig a dán nép alig két emberöltőnyi idő alatt jutott erre a teljesítményre. Tévedés ne essék, nem ítélkezem – hisz a népfőiskola intézményének fontosságáról itt és most meg vagyok győződve, és éppen erre szeretném felhívni a figyelmet ebben a rövid közleményben –, hanem saját meglátásaimról szólok. Meg félelmeimről is az eredeti „mélykultúra” elvesztéséről erre mifelénk. Amelyet csak alátámasztanak Rabindranáth Tagore indiai Nobel-díjas költő Balázs Ferenc által idézett szavai, a múlt század húszas éveiben: „Kelet-Európa jobban érdekel, mint a Nyugat” (…) mert a népművészeteket ott még nem ölte meg a gyári egyformaság.” (Balázs Ferenc: Bejárom a kerek világot. Bukarest,1975.).

Oldalak: 1 2 3 4