Gergely Bori versei

Rózsakert

 

Rózsakertünk mögött, kutyáink sírjai mellé

temettem tárgyainkat.

 

Különös növények nőttek a helyén,

kisgyerekek színes locsolókannáikban

hordják rá a vizet minden reggel,

őszre kinyíló vörös virágaikból koszorút fonnak.

 

Azt mondod, ne aggódjak, az előkert magába szívta

ittléted, mozdulataid illatát,

lélegezteti majd ezt a nyarat, mert idén nem jössz.

 

Gondoljak a terasz foteleinek mintájára,

kitépett hajszálaid a huzat szövetszálai közé épültek.

A fiókban még ott kell lenniük az altatóknak,

a házfalnak támasztott biciklik macskaszemein,

ha közelről nézem, még biztosan látszik

a sötét maradványa, torzónk árnyékának kicsinyített képe.

Hasizmod rándulásai ott köröznek

a kint felejtett hulahoppkarikában,

a hintaágy láncszemeinek rozsdájába egyenletes rovátkákat vájtak,

de a jeleket csak az akkor éjjel ott járt macskák,

és mi tudnánk visszaolvasni.

 

Az estike erősödő illatára gondoljak,

a kutyaugatás közeledő hullámára,

lépéseid ropogására a darabos aszfalton.

És higgyem el, itt maradtál.

Oldalak: 1 2