Jákfalvi Magdolna: A Várkonyi 100 elé

A konferencia

Az SZFE vizuálisan is izgalmassá változtatott emlékező terében tartottuk 2012. május 12-én a Várkonyi 100 konferenciát, az első tudományos ülésszakot, amely Várkonyi alkotói életművét a tudományos narratíva elemévé tette. A konferencia céljául azt tűztük ki, hogy a kollegiális emlékezésekben, a baráti legendákban és a szakmai anekdotákban hagyományozódó városi emlékezet egészét tudományos beszédmódba forgassuk át. Ezzel szándékoztunk bővíteni a magyar színházról mint történeti folyamatról szóló gondolkodást, s árnyalni annak a korszaknak az eseménytörténeti megértését, amelynek dokumentumai bőségesek, rendszerezésük viszont kaotikus, nyilvánosságuk korlátozott, de így és ekként a hatalmi struktúrák működéséről éppúgy szólnak, mint alanyuk, Várkonyi Zoltán művészi pályájáról.

A kötetet megnyitó három tanulmány bevezető blokkot alkot, gondolatait az elmúlt generációk színházcsinálói lehetőségei irányítják. Marton László, aki 2010-ig a Vígszínházat igazgatta, a megértés és az emlékezés, György Péter, az ELTE professzora a kérdezés tipológiája felől járja körbe Várkonyi életművét. Mindhárman a szocializmus kultúráját, s a benne vállalható szerepeket, helyzeteket gondolták végig.

A kötet következő tematikus blokkja az elemzéseké. Gelencsér Gábor Különös ismertetőjelek. A Várkonyi-féle (munkás)mozgalom címmel Várkonyi filmjeiről ír. Tézise szerint az 1956-ot követő kultúrpolitikai célkitűzésekben az ideológiai orientáció fontossága mellett helyet kaptak modernizációs törekvések is: a hagyományosan irodalmias kultúráról előbb a filmre, majd a hatvanas évek végétől a televízióra, illetve a tömegtájékoztatás más médiumaira került a hangsúly. A hatékonyság érdekében pedig a kultúrpolitika nyitottá vált a piaci-szórakoztató szempontra is, anélkül, hogy az ideológiai felügyeletről lemondott volna. E sajátos optimalizálási kísérlet különösen bizarr képződményei a „szórakoztató mozgalmi filmek”.  Várkonyi filmes életművének szélső pontjain súlyos társadalmi-politikai drámákat, illetve szórakoztató műveket találunk, míg e szélsőségeket a „szórakoztató mozgalmi filmek” laza csoportja köti össze. E bizarr műfaji és tematikus képződmény nemcsak a konszolidálódó Kádár-korszak „különös ismertetőjele”, hanem Várkonyi filmművészetéé is, aki korát megelőzve, a rá jellemző frissességgel és könnyedséggel elsők között oldotta meg e „fából vaskarika” feladatot. A tanulmány a Különös ismertetőjel, a Sóbálvány, a Merénylet és a Szemtől szembe segítségével mutatja be a rendező „szórakoztató mozgalmi” – avagy a mozgalmon szórakozó – filmjeit.

A kötet a korai filmes alkotások után a korai színházi alkotásokat veszi sorra. Nánay István tanulmánya „Háá tettem a kulcsot?” Várkonyi Zoltán a Nemzetiben címmel az ötvenes évek viszonyait írja le egy vesztesnek látszó pozícióban dolgozó művészről. A címbeli kérdést Nagy Ignác Tisztújítás című darabjának 1957-es előadásában Major Tamás ismételgette, ha dr. Langyos főorvos szorult helyzetbe kerül. Várkonyi rendezése ismeretlen stílust képviselt. A realista iskolával szemben a stilizáció, az elrajzoltság, a karikírozás mintapéldája volt a produkció. Nem mellékesen Várkonyi Nemzeti Színházas rendezései között egy határpontot is kijelölt. Várkonyi pályájának Nemzeti Színházban eltöltött néhány évét viszonylag kevés figyelem övezi, holott sem színészi, sem rendezői működése nem érdektelen. A Művész Színház bezáratása után, az 1949/50-es szezon elején Major Tamás visszavette régi harcostársát és művészi ellenlábasát a Nemzetibe. Ott 1957 előtt többnyire klasszikusokban és „vonalas” darabokban kapott feladatot, utána inkább kortárs nyugatiakban. Ez a megosztottság bizonyos megszorításokkal a rendezői munkájára is érvényes. A tanulmányban a szerző saját emlékképeit szembesíti a korabeli írásos visszhanggal, illetve arra keresi a választ, hogy az adott kornak a kritikákban és más írásokban is megnyilvánuló hivatalos beszédmódja mennyire fedi el a tényleges teljesítményeket, s utólag milyen mélységben lehet a szóban forgó munkákról elfogadható képet formálni.

Az ötvenes évek színházi formanyelvét Várkonyi a francia népszínházi eszmével színezte. Jákfalvi Magdolna elemzése Várkonyi-jegyzetek a népszínház fogalmához címmel azt elemzi, milyen deformitásokat szenved el egy eszme, s miként változnak az ideológiai keretek 1944 és 1949 között, a színházak államosításáig. A magyarországi népszínházi eszme a nép fogalmának sajátos kanonizációja miatt különleges színháztörténeti utakat járt be. Az Akadémiáról éppen kikerült Várkonyi Zoltán a népszínház gyakorlatát a nemzetis naturalista pátosz mellett hétvégenként a Városi Színházban sajátította el, ahol a Franciaországból hazatért, volt franciaszakos diákkal, Major Tamással Molière-eken kísérleteztek. Tíz évvel később Várkonyi Jouvet-t fordított, s ennek hatására a népszínház commédia dell’arte-s hagyományát a baloldali értelmiség társadalmi szerepvállalásának ízével gazdagította. A tanulmány egyrészt azt vizsgálja, mindez miként illeszkedik a termelési előadások rendjébe, miként tudta Várkonyi a Théâtre Populaire eszméjét könnyedén, elegánsan és igen sokértelműen összeolvasztani az agitációs propaganda színházi technikájával. Másrészt igyekszik nyomon követni, hogy az európai színházkulturális kontextusban és a magyarországi hatástörténetben mindez miként értelmeződik tovább.

A politikatörténeti értelmezéseket Ring Orsolya tanulmánya zárja Holtak hallgatása. Színház és politika – Várkonyi és Aczél címmel. A Vígszínház kamaraszínházában, a Pesti Színházban 1973-ban mutatták be Várkonyi Zoltán rendezésében Nemeskürty István – Örkény István: Holtak hallgatása című dokumentumdrámáját. A darab színrevitelének előzményeiről Várkonyi Zoltán hagyatékában fennmaradt írásos dokumentumok alapján bepillantást nyerhetünk a színházat vezető Várkonyi és a korabeli kultúrpolitikát irányító Aczél György közötti kapcsolatba. S miközben egyfajta olvasatát rekonstruálhatjuk annak, hogy az 1970-es években a politikai döntéshozók hogyan igyekeztek a színházakat utasításokkal irányítani, politikai és ideológiai elvárásokat fogalmazva meg velük szemben; megrajzolhatóvá válik az is, hogy milyen mozgásteret engedett a „támogat, tűr, tilt” elve egy színháznak, illetve az azt irányító színházigazgatónak, s hogyan befolyásolták mindezt a személyes kapcsolatok.

A kötetet a Várkonyi 100 egyetemistáknak hirdetett pályázat nyertes művei zárják. Az SZFE fődíját Muntág Vince elemzése nyerte, Varga Kinga megosztott második lett. A Vígszínház díjait Stuber Andrea és Fekete Anetta nyerte. Írásaik a Várkonyi utáni harmadik generáció szempontjait összegzik.

Az évforduló eseményei hónapokig tematizálták, újraértelmezték Várkonyi Zoltán életművét. Májustól hetekig villóztak éjjelente a Vas utcában, az SZFE bejáratával szemben a Várkonyi híres cameoiból összeállított filmrészletek. A Szent-István körúton a Vígszínház homlokzatán hónapokig Várkonyi huszonéves óriásportréja köszöntötte a járókelőket. Több tucat színházi szakember, több mint száz önkéntes segítette, hogy a vetítések, az installációk, a beszélgetések, a konferencia azt a célt szolgálja, amit mindannyian fontosnak tartunk: Várkonyi Zoltán életművének megismerését.

A Várkonyi 100 létrehozásáért köszönetet mondunk elsősorban Kovács Krisztinának, a Vígszínház vezető dramaturgjának, aki elképzelhetetlen energiával oldotta meg a koncepció és a lehetőségek közötti lehetetlen helyzeteket, aki kreatív meglátásaival és történeti tudásával velünk formázta az emlékezés ívét. Rendkívül fontos az archívum, amelynek alapjait Kovács Krisztina hozta létre a család és az OSZK eddig különálló gyűjteményeit egyesítve. Köszönet illeti Várkonyiné Farkas Évát, Várkonyi Zoltán menyét, aki nemcsak megnyitotta a családi archívumot, de szervezte, támogatta a kutatást is. A kötet szerkesztésekor is köszönetet mondunk a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak, miként a Vígszínház munkatársainak is, akik hónapokig dolgoztak a kötet alapjául szolgáló kiállítás létrejöttéért. S köszönet illeti az OSZK Színháztörténeti Tárának munkatársait, Sirató Ildikót és Both Magdolnát, a Nemzeti Múzeumban Sárközi Rékát hathatós segítségükért.

 

(Várkonyi 100. Tanulmányok Várkonyi Zoltánról. Szerkesztette: Jákfalvi Magdolna. Balassi Kiadó – Színház- és Filmművészeti Egyetem, Budapest, 2013. ISBN 978-963-506-893-7. A kötetre a szerkesztői előszó közlésével hívjuk fel olvasóink figyelmét.)

 

Oldalak: 1 2