Porkoláb Ádám: Mesélj nekünk, Krónikás!

Lapszám, szerző:

A férfi már azelőtt megszűnt létezni, mielőtt a fehér-fekete pettyes Salgó tűzhely forró bűbájába begyűrte a száznegyvenezres telefonszámlát. Igaz, előtte még komótosan kipiszkálta a papír sarkával gyászkeretes körmeit; a Krónikás csak ennyire taksálta a fecnit.

Túlzás lenne azt állítani, hogy hosszasan hányta-vetette magában, mit is tegyen a papírral. Egyszerűen csak felkiáltott: „A nádvágó Istók tegye bele abba is, aki…” Itt aztán lábai megrogytak és leült; csak most érezte igazán a tények súlygolyóit. Gondolatait rögvest négybe vágta. Idegrendszerének legapróbb atomjai abban a minutumban észrevették: nincs más lehetőség, nincs apelláta. Egyszerűen csak meg kell tenni. Maradni már nincs miért… nincs kiért. Talán magáért? De hiszen az ember után – bármit tesz – végül úgyis csak egy csomó kilyuggatott, kettényiszatolt okmányhalmaz meg egy nyávogó lagzis kazetta marad, amelyen egy furabajuszú, hebegő, herehangú kandúr olvassa fel a menyasszonykikérő verset – rosszul hangsúlyozva a bamba sorokat. „Az ér jön… a zérjön tünkma ide,/ Sásán Dorka me’ Gizike…” De ezt persze nem érti senki, nem látja senki. Hol van már bárkinek is videója?

Szóval döntött. Így aztán megnyugvással törölte szutykos alkarját a valamikor még tyúksárgára köpködött konyhaszekrény hasmenésszín oldalába.

– Ötvenöt év! – motyogta, miközben jófajta ecetes slájmot krekácsolt fel garatján – végül is nem rossz.

Akkor talán – valószínűleg életében először – elégedettség futhatott át a kávészaftos póló, meg a luftballonkék kabátszakadás alatt. – Az istenit, hát ennyi évet csent el a maga számára a Mindenségből! – büszkélkedett, miközben gyászát viharfelhőszín ruhazsebkendőjébe gyűrögette.

Aztán nekiindult.

Mit tudott a Krónikás a jövőjéről? Talán életének egyetlen sikere volt fentebbi megállapítása az örök életről. Mert milyen szerencsétlen az, aki után még egy sóhajt sem enged senki. Mert bizony így volt, még tettének egyetlen szemtanúja: a távolból figyelő, kockára miszlikelt tari Fehérkő-bánya sem sajnálta meg a Toprongyost. Pedig ha valaki, hát a Sziklaterasz-arcú megtehette volna. Ha ember lett volna ez a sebzettképű kőbánya, talán így okoskodott volna: „Biztosan jobb így a Krónikásnak, mint gombokért eljátszani a falubohócot.”

Mert viccelni azt nagyon tudott, sőt igazából meg sem kellett szólalnia, hogy nevessenek rajta. Elég hozzá annyi, hogy egy keresztszemes asszonnyal élt együtt, akit mindenki csak Csillagszeműnek hívott. Mondják, hogy egyszer a nőnek annyira összeakadt a szeme a krimóban, hogy végül tökéletes látásúra itta magát. A többiek meg képesek voltak felkelteni a háziorvost éjnek idején, hogy hozza el a skálát meg a táskáját a rendelőből. Az orvos megtette: hivatalosan is megállapította, hogy Csillagszemű tajtrészegen tényleg jobban lát, még a szemei sem lúdtalpasak. A férfi meg ezen annyira belelkesült, hogy egy egész korsót akart teleköpködni a nyálával, de amikor elfordult, akkor a többiek mindig kiöntötték szájverítékét. Hajnali kettő körül aztán megunta és kiült „napozni” a kövezetre. Azon az estén ketten vizelték tele a kabátzsebeit. Ugyanaz a rettenetkék, firnájszos gumimaci-szabású izé volt rajta akkor is.

Vajon gondolta-e volna akkor, hogy majd teljes titokban és hogy majd a köz, mint a nagy embereket… Saját halott, meg miafranc. Meg hogy majd cimborája, Tibi bácsi fizeti ki majd Csillagszemű buszjegyét, aki Pásztóról egy szintén rémületszín, csíkos szövetszatyorban hozza haza. A Krónikás – úgy látszik – a végsőkig ragaszkodott a kedvenc színeihez. Talán még nevetett is volna rajta, ahogyan a pap magában elmondja a liberát, a katolikus halotti imát, majd lefröcsköli a Krónikást, mint a vadóc kisgyerekek a kövér fagylaltost a strandon. Legalább fröccs lenne abban a bádoghengerben – morgolódott volna akkor öntudatlanul.

Kora este ment neki az éjszakának ez az ágrólszakadt gallyember, este fél tíz körül. Az utolsó személy volt a hóhéra. Ha igaz, türelmesen várt az önszabta sorsára: vagy a diófa mellett üldögélt, vagy a gyomos-sáros árokpartra vette le almabarna kabátját: ezt már soha nem tudhatjuk meg. Az öcsém még az utca elején beszélt vele: azt mondta később, akkor nem volt részeg, meg hogy „szomorúszemű” volt. Így mondta az öcsém. Állandó jelzővel. Ahogyan maga Homérosz mondta volna.

Mert végül is hókaru Nauszikaá és sokattűrt Odüsszeusz mellett talán majd kiharcol magának némi pátoszt valahol: elvégre kötve hiszem, hogy a galamb- vagy denevérszárnyú kisangyalkák telepisálnák a zsebeit, míg ő alkoholmámorban fetreng. Ironikus, hogy meg kellett halnia, hogy emberként bánjanak vele. A fenébe, elvégre szomorúszemű krónikása volt átfordult világunknak, az öcsém is elmondta! Azt már mindenki döntse el magában, hogy mennyire abszurd és helyénvaló az a tény, hogy meg kellett válnia a testétől ahhoz, hogy addigi életében legeslegelőször emelkedettséggel emlegethessék föl.

Boldogvég. Újkezdet. Egyéb közhelyek.

Édes istenem, mennyire haragudtak rá a helyiek! Kevés embernek sikerült ennyire megutáltatnia magát az emberekkel ilyen egyöntetűen. Talán csak annak a sznob polgármesternek. Azt meg mindenkivel úgy beszélt, hogy csak! Kiáltották utána, hogy olyan kékvérű, hogy biztosan naposcsibékkel törli ki. Meg is verték a cigányok alaposan.

De az a szerencsétlen Krónikás! Ennek az egyetlen bűne az volt, hogy miután Isten aláhúzta életének számláját, még vagy tíz percig tülkölt a vonat utána. Margit néni azóta is emlegeti: hogy „aligságosan tudott visszaaludni utána”. Meg aztán ott van a helyi rendőr esete. Őt az ágyból rángatták ki, hajnalig nem ért haza a helyszínelés miatt. Aztán, ha már ébren volt, utána emberesen el is tángálta az asszonyt: még a kávészemes fémhengert is hozzávágta, mert amaz nem főzött neki kávét. A nő meg bosszúból jól teleszórta borssal meg köménnyel, a rendőr meg egész másnap csuklott, mint egy megijesztett majom.

Hát igen, az asszonyok már csak ilyenek. Aki csak látta, váltig állítja: Csillagszemű rezzenéstelen arccal figyelte azt a három méteres sávot, amelyet még aznap este szórtak le oltott mésszel a vasút emberei. Talán megsejtette, hogy a munkások tudtukon kívül építettek valamit a meghalt élettársának? Biztosan valami olyasmit, amelyet ő nem engedhetett volna meg garasaiból: talán ezért nyugodott meg. Vagy már a mélyszegénység jóval előtte kigyomlálta agyának barázdáit? Nem tudom. Csak azt éreztem, hogy ott, az a hely, a világmindenség aprócska, ocsmány zsebkendője volt a megfordult világ krónikásának emlékműve.

Nem kellettek oda szavak vagy hangok. Az üzenet egyértelmű volt: a viharfelhőszínű, senkinek sem kellő ruhazsebkendő; a mész fehérsége és a vasúti felépítmény ágyazatába ragadt, barnás véralvadék-darabkák emlékeztek és motyogtak. Másnap nem aludtam. Álmomban pár pillanatig én nem voltam Én… Bevallom megilletődtem egy kicsit a látványtól, de hát nem ez a célja valamennyi emlékműnek?

Mondom, a bortorkú feleség-jelöltjének egyetlen könnye sem volt. Persze, hogy nem: hiszen nem is ismerte valójában ezt az Összerágott Almaromot. Bár a Krónikás nem végzett iskolákat – ha igaz, még a nyolc osztály elvégzésével is meggyűlt a baja – mégis tanította azt, aki hajlandó volt meghallgatni. Igaz, ami igaz: a férfi sem a tudásával oktatott, hanem maga a sorsa volt a tankönyv, amelyből leckéket adott az őt szemlélőknek.

Jól-rosszul görbülő emberi életek egész sora volt a tenyerébe vésve. Ő mégis rossz szálat választott, így egészen közelről szaglászhatta az egész rendszerváltás utáni erkölcs szarszagú bűzét, apró kortyokban tűnt el a torkában az alkoholszagú jelen, a gazdasági depresszióról három lefagyott lábujja mesélhetne. Minden egyes évről másik. Mindezek a férfi kezébe voltak karcolva már jó előre. A fátuma, és a tettei voltak azok, amely tanították az embereket. Ő volt az elrettentő példa.

Eszményi szépségű férfi volt ez a kétfogú, lábszagú, fejtetves ember, sokkal inkább helyénvaló lenne, ha csodálnánk a Krisztusarcút. Mert több volt benne az égi, mint mibennünk. Talán minden évszázadban, ha akad néhány emberág, akiben csillog ennyi jézusi dac, mint ami ebben az emberben már a születésétől fogva megvolt. Hiszen az a privilégium, hogy valaki a sorsával taníthasson, először magát az Úristen gyermekét illette meg.

Előtte csak a hallgatás volt.

Aztán – sokkal később – a Megfordult Világ Krónikása kapta meg a kegyet. Mostanra mindketten halottak: azért mentek át a túlvilágba, hogy a többiek élhessenek… Akárcsak Jézust, úgy Őt is könyörületből temették el. A Krónikás is egyedül költözött új kriptájába – és ez így helyes. Csak kevesen sejtették akkor, mekkora eseményt élhettek meg.

Elvégre Jézus halálakor sem csengett lélekharang…