Tusnády László: Giuseppe Verdi és az olasz irodalom

Olyan zeneszerzőről szólok, akinek életművében az átlagosnál jóval nagyobb szerepe volt az irodalomnak. Ezért a teljesség igénye nélkül ugyan, de fel kell villantanom valamit a nagy művész általános irodalmi érdeklődéséből, és azt is, ami a testvérmúzsákhoz kapcsolta. Elég Michelangelóra gondolni: elsősorban szobrásznak vallotta magát, élete vége felé már inkább „csak” filozófusnak, de kiváló költő, festő és építész is volt. Szellemujja Verdit is megérintette. Továbbá az itáliai latin nyelvű irodalom is a témánkhoz tartozik, hiszen a Dies irae nélkül nehéz elképzelni a Requiemet.

Megközelítésem vitathatósága főképpen abban állhat, hogy oly sokszor és sokat hibáztatták Verdi szövegkönyvíróit. Maga az irodalmi alap gyakran volt elsőrangú alkotás, de a színpadi életre keltés, a zenei megvalósulás szövegkönyvet igényelt, és lám, épp azokkal van a baj! Mire jó akkor éppen itt az olasz nyelv és irodalom sorsán tűnődni? Egyszerűen azért, mert Verdi művészetében óriási szerepe van, és talán ez az a terület, amely nem kap elég hangsúlyt az ő megközelítésében. Ennek pedig egyik oka lehet a szövegkönyvírók ellen felhozott kifogás. Vizsgálódásunk során épp azt az egyensúlyt akarom megmutatni, amely ennek a zenei lángésznek az egyik fő titka: a lehető legnagyobb ellentéteket is fel tudja oldani, és ezzel ugyanazt bizonyítja, amit nagy reneszánsz elődjei: nincs lehetetlen.

Ezt érezte már az ifjú Verdi is. Sorsát, életét egy időre kizökkentő tragédiasorozat előtt úgy dolgozott, alkotott, mintha nem ismert volna semmi akadályt. A benne lévő zenei áramlás valahonnan a végtelenből jött, és neki „csak” ezt kellett továbbadnia. Közvetlen környezete csodálattal fogadta első szárnypróbálgatásait. Erről Carlo Gatti a következőképpen ír: „Ez az első hazai győzelem (továbbra is Demaldét idézzük) ’oly hatalmas lendületet adott tehetségének, hogy kevéssel ezután újabb nyitányokkal, áriákkal, duettekkel, zongoraversenyekkel, saját vagy nagynevű mesterek témáira írt variációkkal haladt tovább a megkezdett úton. Még nagyobb meglepetés volt: Alfieri szövegére támaszkodva megzenésítette Saul lázálmait baritonszólóra. Ez a szerzemény valóságos ékszer, drágakő; nincs az a bármilyen nagy s bárminő hírneves mester, aki nem fogadná el szerzeményül. Ezt a darabot is sokszor előadták otthoni koncerteken, s kivívta a városi polgárok és a mű meghallgatására érkezett idegenek csodálatát, akik nem fukarkodtak a szertelen dicséretekkel. Még ma is – ezeket a szavakat 1853-ben írta Demaldé – vannak hozzáérők, akik joggal azt állítják, hogy maga a Maestro sem tudná felülmúlni a mű három részletét.”[1]

Oldalak: 1 2 3 4 5 6