Viga Gyula – Balassa Iván, a sokoldalú néprajztudós

Lapszám, szerző:

Emléksorok halálának tízedik évfordulóján

Bár 2012-ben már tíz év telt el a halála óta, nekem ma is nagyon hiányzik Balassa Iván. Néhány hete feleségemmel sétáltam a budai Fő utcán a Batthyány tér felé, és a Batthyány utcán végig tekintve felidéződtek bennem a nála tett látogatások: az 1990-es években számos alkalommal élvezhettem a vendégszeretetét. Mindig felkészülten várt, apró jegyzetpapíron előre számba véve, hogy mi mindenről kell beszélnünk. Mindez persze nem jelentette, hogy az elmaradhatatlan – akár többször is hallott – adomák ne fértek volna bele az időbe, de az összeszedett praktikusság, a feladatok megfogalmazása és megoldása számára mindennél fontosabb volt. Rendszeresen jöttek a levelei: soha nem maradt adós a válasszal. Rendkívül ügyesen mozgatta a fiatalabb kollégákat, mindig tele volt ötletekkel, tervekkel, mindenkit munkára inspirált. Bár csak rövid ideig volt lehetősége egyetemen oktatni, mégis egy sor fiatal pályatárs ma is a mesterei között említi Balassa Iván nevét.
A 20. század második fele néprajztudományának meghatározó személyisége, az agráretnográfia nagyhatású művelője a bihari Bárándon született 1917. október 5-én. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában érettségizett, 1936–1940 között a Debreczeni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetemen tanult, s szerzett magyar–német szakos diplomát, majd magyar és finnugor nyelvészetből doktori címet (1940). 1938–1939-ben a debreceni egyetemen gyakornok, 1940-ben Kolozsváron a Ferenc József Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének tanársegédje, 1941–1944 között pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum múzeumőre volt. 1944-től Budapesten a Néprajzi Múzeum osztályvezetője, 1950–1956-ig főigazgatója. 1956-ban a sárospataki Rákóczi Múzeum igazgatójává nevezték ki. A pataki várban formálódó múzeum, a reformátusság egyik központjának számító kisváros szellemisége, a Zempléni-hegység és környékének gazdag kulturális öröksége, nem utolsó sorban néhány kitűnő személyiség barátsága gazdag muníciót jelentett Balassa Iván számára a pataki évek utánra is. Sárospatakról 1961-ben tért vissza a fővárosba: 1961–1966 között a Művelődési Minisztérium Múzeumi Főosztályának tudományos osztályvezetője, 1966-tól 1983-ig a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főigazgató-helyettese volt. 1956-ban kandidátusi, 1966-ban a tudomány doktora fokozatot szerzett. Az ELTE címzetes egyetemi tanára volt. A fővárosban hunyt el 2002. november 1-jén. Budapesti búcsúztatása után a szülőfalu, Báránd temetőjében helyezték örök nyugalomra.
Balassa Iván kiterjedt munkásságát nem könnyű számba venni. Kiemelkedő eredménnyel kutatta a mezőgazdasági munkaeszközöket, a hagyományos földművelés, a különféle növénykultúrák, valamint a magyar népi szőlő- és bortermelés, a borkultúra történetét és európai kapcsolatait. Vizsgálta Magyarország etnikai-vallási kisebbségeit, a magyarországi temetők néprajzát, a népművészet számos kérdését, valamint a tudománytörténet, és a magyarországi muzeológia, múzeumtörténet több vonatkozását. Nyelvészeti tájékozottsága egész munkássága során organikusan simult bele az agráretnográfiával és a tárgytörténettel kapcsolatos kutatásaiba, munkáiban a nyelvészeti vonatkozások erős bizonyító anyagot képviselnek. Gyarapították ezt az érdeklődését olyan kiemelkedő személyiségek, mint Csűry Bálint, akinél Debrecenben doktorált, majd Szabó T. Attila, akivel még a kolozsvári egyetemen kötött életre szóló barátságot. A kolozsvári évek során főleg Viski Károly formálta a néprajzi érdeklődését, a Székely Nemzeti Múzeumban pedig Herepei János tevékenysége volt rá nagy hatással. Terepmunkáit, gyűjtőútjait főleg Erdélyben, valamint Észak- és Kelet-Magyarországon végezte.
Publikációs tevékenysége rendkívül gazdag és szerteágazó. A tudományos fokozatot jelentő disszertációk mellett, számos könyvet publikált, magyar és idegen nyelven nagy számban jelentek meg tanulmányai szakfolyóiratokban és tanulmánykötetekben is. Kitűnő szervezőkészségét és rendkívüli munkabírását kamatoztatva, kiterjedt szakmai-közéleti tevékenységet folytatott, egyebek mellett a Magyar Néprajzi Társaság különböző tisztségeinek viselőjeként, majd elnökeként (1982–1991), az MTA Néprajzi, Agrártörténeti és Művelődéstörténeti Bizottságainak tagjaként, az AIMA (Mezőgazdasági Múzeumok Világszövetsége) alelnökeként, a Mezőgazdasági Eszközöket Kutató Intézet (Koppenhága) elnökségi tagjaként, a TIT Néprajzi Választmányának alapító elnökeként (1975–), a Györffy István Néprajzi Egyesület tiszteletbeli elnökeként, valamint a Néprajzi Látóhatár szerkesztő bizottsága elnökeként. Sokféle elismerése, kitüntetése közül kiemelkedik a svéd Gusztáv Adolf Tudományos Akadémia levelező, majd rendes tagsága, a Dán Királyi Akadémia tagsága és a Herder-díj (1980). A magyar kukorica című könyvéért 1962-ben Akadémiai díjat kapott, elnyerte a Magyar Néprajzi Társaság Györffy István Emlékérmét (1977), a TIT Bugát Pál Emlékérmét és a múzeumi szakma Móra Ferenc-díját (1981). 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki.
Tudományos pályáján fontos szerep jutott a szerkesztői munkának: az Ethnographia (1949–1956), a Néprajzi Értesítő (1954–1955), a Néprajz Mindenkinek és a Népművészet mesterei sorozat, a Magyar Népművészet (1951–1954), a Magyar Népi Díszítőművészet (1954), a Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei (1956–1961), a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei (1969–1970), a Getreidebau in Ost-und Mitteleuropa kötet (1972), az Agrármuzeológiai Füzetek I–III. (1981-től), a Beiträge zur Volkskunde der Ungarndeutschen sorozat szerkesztőjeként tevékenykedett, a Magyarországi Nemzetiségek Néprajza főszerkesztőjeként pedig 1975-től szervezte a magyarországi kisebbségi néprajz szakmai fórumainak tevékenységét. Tagja volt a nyolckötetes, új magyar néprajzi szintézis szerkesztő bizottságának, az Életmód című kötetet szerkesztőként jegyezte. Ezeken kívül is számos kutatást szervezett, s azok eredményeit összegző köteteket szerkesztett. Az 1970-es évek közepén egyik elindítója volt a magyarországi nemzetiségek, nemzeti-etnikai kisebbségek kutatásának és a Békéscsabai Nemzetközi Nemzetiségkutató Konferenciák sorozatának.
Múzeumi tárgygyűjtő tevékenységével a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot, a budapesti Néprajzi Múzeumot, a sárospataki Rákóczi Múzeumot és a Mezőgazdasági Múzeumot gazdagította. Közel száz múzeumi kiállítás szerzője, rendezője volt. Kiterjedt muzeológia munkásságából ki kell még emelni a Mezőgazdasági Múzeum Munkaeszköztörténeti Archívumának létrehozását, amely Európában is egyedülálló tudományos vállalkozás. Alapítója volt Keszthelyen a Georgikon Majormúzeumnak, Tolcsván a Borászati Múzeumnak és Szilvásváradon a Lipicai Múzeumnak is. Nagy teret szentelt a tudományos ismeretterjesztő tevékenységnek, segítette a népművészeti hagyományok továbbéltetését is, ezekhez kapcsolódóan megszámlálhatatlan előadást tartott.
Külön is meg kell emlékeznünk Balassa Ivánnak a megyénk, térségünk néprajzi-agrárhistóriai és művelődéstörténeti örökségének feltárásában végzett tevékenységéről. Generációm, aki már csak a koros, de fizikailag és szellemileg rendkívül fiatal, agilis és mindenre nyitott Balassa Ivánt ismerhette, legfeljebb elképzelni tudja, hogy milyen lehetett élete delén, ereje teljében, amikor a sorsa Sárospatakra vezérelte. Figyelme Zemplén minden tájára kinyílott, s egészében igyekezett megismerni a Hernád és a Tisza folyása közé eső térség hagyományát. Zempléni (és abaúji) vizsgálatainak egy része korábbi tudományos tájékozódásához illeszkedett, de például Tokaj–Hegyalja borkultúrájának történeti néprajza vagy a vízrendezés előtti Bodrogköz tradíciója a pataki évektől kezdve foglalkoztatta, s az itt kezdett munkái csak később, az 1960–70-es években értek be. Balassa Iván néprajzi látásmódját a komplexitásra való törekvés jellemezte. A hegyközi földművelésről írott monográfiájában az agrárhistóriai és történeti-néprajzi tájékozódás a társadalom jelenségeinek megfigyelésével egészült ki. A régi Bodrogköz lírai rajzában a térség külterjes gazdálkodásának – önálló tanulmányokban érlelt – jellege a bodrogközi ember mese- és mondavilágával, jellegzetes kulturális habitusának jellemzőivel szervesül. Kutatói habitusa valódi kiterjedésének azonban a hegyaljai szőlő- és borkultúra vizsgálata adott keretet: a nyelvészet, az agrártörténet, a településtörténet, a történeti néprajz és ökológia, a művelődéstörténet és még számos más diszciplína látószögében értelmezi a történeti táj népének és jellegadó kultúrájának tradícióját. A teljesség igénye nélkül felsorolt művekből is kirajzolódik, hogy miként épült fel, s formálódott meg íróasztalán a tokaji bor monográfiája. Hasonlóan épültek fel az életmű más összefoglaló munkái is: könyvek és könyv értékű szintézisek.
Balassa érdeklődése még a folklór területére is kiterjedt, amit a karcsai mondagyűjtemény kiadása igazol. Megkülönböztetett figyelmet szentelt a tudománytörténetnek: több pályatárs munkásságának önálló kötetet szánt, s se szeri, se száma a kisebb emlékező írásainak. Patakhoz, a Hegyközhöz, Tokaj-Hegyaljához és a Bodrogközhöz való ragaszkodása élete végéig elkísérte őt: Bihar és a Székelyföld mellett, ezt a térséget „fogadott” szülőhazájának tartotta. Újszászy Kálmán, Kántor Mihály, Kováts Dániel, Nagy Géza, Takács Béla és más kiválóságok barátsága is idekötötte. Tanulmányok sora tanúskodik a tájainkkal való kapcsolatáról, becsesek számunkra a térség történeti helynévanyagán alapuló feldolgozásai is. Egyik létrehozója, s tiszteletbeli elnöke volt a Sárospatak és Királyhelmec központú Bodrogközi Művelődési Egyesületnek, szakmai és emberi tekintélye sokat jelentett az államhatár által megosztott történeti táj szellemi egyesítésében. 2001-től a Zempléni Múzsa egyik első védnöke volt.
2005-ben a Balassa család és a Bodrogközi Művelődési Egyesület a jeles tudós emlékére létrehozta a Balassa Iván-díjat, a Bodrogköz kutatásában jelentős eredményt elérők elismerésére. Ugyanabban az évben Tarcalon utcát neveztek el róla, s emléktáblát avattak a tiszteletére. Bárándon, amelynek Balassa Iván díszpolgára volt, 2007. október 5-én konferencián emlékeztek meg a település jeles szülöttéről. Akkor avatták fel emléktábláját a református lelkészi lakás falán, ahol született, s ahol a gyülekezetét fél évszázadon át szolgáló lelkész nagyapa, Szabó József családjával élt.
Balassa Ivánnak ma is sok dolga lenne a múzeumügy, az etnográfia és a tudományos közélet területén. A fiatalabb generációk számára időről időre fel kell idéznünk jeles elődünk és pályatársunk jelentőségét, remélve, hogy az utánunk jövők sem feledik el.

Jegyzetek