(közzéteszi: Bolvári-Takács Gábor)
Évtizedes szünet után hamarosan a VI. kötettel folytatódik A pataki diákvilág anekdotakincse. A közel száz éve, 1927-ben indult sorozat további megjelenése nélkülözte a kiszámíthatóságot: a második kötet 1930-ban, a következő viszont csupán 1996-ban látott napvilágot, majd 2001-ben és 2012-ben továbbiak jelentek meg. A szerkesztők (Bolvári-Takács Gábor és Ugrai János) szándéka a sorozat immár rendszeres időközönként történő folytatása – amelyhez nélkülözhetetlen a pataki öregdiákok és tanárok közreműködése.
A hatodik kötet megjelenése ez év végére várható, a gerincét Galgóczy Gyula (1887–1966) diákemlékei képezik. Keletkezésének körülményeit a kötet bevezetőjében Szüle Tamás, a szerző unokája összefoglalja; a kézirat általa jutott el a szerkesztőkhöz. A lényegében nyomdakészen megfogalmazott szöveg nemcsak pontos kifejezésmódja és stilisztikai egységessége miatt kuriózum. Ilyen terjedelmű (harminc fejezet!) összefüggő, a teljes diákidőszakot átfogó memoárral eddig nem találkoztunk. Galgóczy az 1897/98. tanév elejétől (gimnázium, I. évf.) az 1905/06. tanév végéig (teológia, I. évf.) járt Patakra. Írásából a századforduló iskolája a maga valóságában tárul elénk, tanári szigorával és belső diákviszonyaival, hallatlanul erős önkormányzatiságával és politikai-közéleti affinitásával, és persze csínytevésre mindig kész diákjaival.
A sárospataki diákemlékek az idők folyamán számos szépírót megihlettek. A kötet második részében Dobos László, Gulyás István, Koncsol László, Lőrinczy György, Mács József és Móricz Zsigmond írásaiból adunk közre egy csokorra valót, szerzőik pataki diákéveinek időrendi sorrendjében. Válogatásunk során arra törekedtünk, hogy átfogjuk a 19. század második felétől a 20. század közepéig terjedő időszakot, s legyen köztük gimnáziumi és tanítóképzős emlék egyaránt. Az olvasó különféle műfajokkal találkozhat: lírai esszé és anekdotikus novella, memoár és önéletrajzi elemekkel vegyített kispróza, hallomásból leírt és személyesen átélt történetek.
A megjelenés előtt álló kötetből az alábbiakban ízelítőül Galgóczy Gyula három anekdotáját közöljük.
Fekésházy Zoltán és Debreczeny János I. éves jogászok pisztolypárbaja
Nagy port vert fel a kollégiumban az a hír, hogy a fent nevezett két I. éves jogász az egyik pataki vendéglőben összeszólalkozott, tettleg is inzultálták egymást, aminek provokálás, majd pisztolypárbaj lett a folytatása.
Tudta minden kollégista – a mendúrokat sem véve ki –, hogy a párbaj megtörtént, és hogy Fekésházynak Kiss Laci III. éves, Debreczenynek pedig Apostol Emil IV. éves joghallgatók voltak a segédjei, valamint azt is, hogy a párviadalt, a kardot és pisztolyt ügyesen forgató s a párbajkódexet alaposan ismerő Szinyey Béla V. éves jogász, mint harmadik segéd vezette le.
A két segéd a Hatvani udvarban lakott, ahol én láttam őket a párbaj előtt egyszer az egyik, másszor a másik szobájában bezárkózva tanácskozni, és mert mindkettőnek liblingje voltam, a mendúr kíváncsiságával megkíséreltem egyiket is, másikat is ennek a párviadalnak a mikénti lefolyása iránt meginterjúvolni. Apostol úr, a párbajkódex szabályait szigorúan betartva, mereven elzárkózott a kérelmem teljesítése elől, Kiss Lacinál azonban sikerült eredményt elérnem azzal, hogy becsületszavamat kellett adnom az általa elmondottak titokban tartására.
– Tudod – kezdte meg elbeszélését Kiss Laci – az egész párbaj egy komédia volt, az előzmények azonban teljesen egy komolyan lefolytatandó, életveszélyes párviadalnak az előkészületeit mutatták. A felvett jegyzőkönyvek, azokban a párbajkódex tettlegesség esetén alkalmazandó paragrafusai, a pisztolypárbaj idejének és helyének a megjelölése, aztán a viadal napján, annak megkezdése előtt egy órával előre megrendelt három fiákeres kocsi; egyikben a sértő, másikban a sértett, illetőleg provokáló fél, mindkettő a saját segédjével és kötszertáskával felszerelt orvosával; a harmadik kocsiban pedig a vezetősegéd a gondosan becsomagolt párbajpisztolyokkal.
Mi beavatottak nem vettük komolyan az egész párbajt, a viadalra kiállni kényszerült ellenfelek azonban annál inkább be voltak gyúlva. Én például egész úton szavát sem hallottam a képviseltemnek, ha szóltam hozzá, rövid igennel, vagy nemmel és remegő hangon válaszolt, és Apostol segédtársamtól tudom, hogy az ő delikvense sem viselkedett vitézebbül.
A párbaj ideje reggel 7 órára, az „Akasztódomb”-nak az országúttól kősziklákkal, három oldalról pedig szőlőkkel védett, gyepes területére volt kitűzve. A helyszínen, a jegyzőkönyvek felolvasása után, Szinyei Béla vezetősegéd elővette a párbajpisztolyokat, és megmutatta azokat az egymással farkasszemet néző és minden porcikájukban remegő ellenfeleknek. Én már ekkor alig tudtam megtartani a komolyságomat; amikor pedig az ólomgolyók felmutatására, majd a pisztolyok megtöltésére került sor, elővettem a zsebkendőmet, köhögni kezdtem, majd az orromat fújtam, hogy ezekkel leplezzem az ajkamon kitörni készülő kacajt. Tudtam ugyanis és – a két orvost kivéve – mindhárman tudtuk, hogy a vezetősegéd a felmutatott ólomgolyók helyett csokoládégolyókat helyez el a pisztolyok csövében, amikkel az ifjú hősök nem tehetnek kárt egymásban.
E formalitások után a vezető segéd – a jegyzőkönyvben foglalt előírásoknak megfelelően – 15 méter távolságra, egymásnak hátat fordítva, felállította az ellenfeleket és kioktatta őket, hogy csak az általa adott „rajta!” jelre szabad megfordulniuk és egymásra lőniük. A reszkető kézzel előretartott pisztolyok eldördültek, természetesen sebesülés nem történt, mire a vezetősegéd a párbajt beszüntetettnek, az ügyet a lovagiasság szabályai szerint elintézettnek jelentette ki, és felhívta a becsületükért életüket is kockáztatni kész „hős” ifjakat a kibékülésre, ami meleg kézszorítások és egymás átölelése közben meg is történt.
Bocsásson meg nekem dr. Kiss László gyulai árvaszéki elnök bátyám, amiért a tőle hallott fenti esemény leírásával titoktartásomat megszegtem, de az 50 év, amely azóta lejátszódott életünkben, véleményem szerint elévülté tette a vele szemben vállalt kötelezettségemet.
Tüntetés herceg Windischgrätz ellen
Az alábbi esemény időpontjára már nem emlékszem pontosan. Azt hiszem, hogy 1903-ban a Chlopy-i parancs[1] megjelenésének s a Tisza-kormány és az ellenzék legelkeseredettebb harcainak az évében történt, amikor én VII. gimnazista voltam.
A szüreti vakációról tértünk vissza Patakra, és az állomáson vártak már bennünket a pataki fiúk, Bálint Bertivel, Bálint Józsival, Szívós Gézával, Pap Viktorral és Hazay Gézával az élükön. Azzal fogadtak, hogy itthon van Windischgrätz herceg, Ferenc József királynak ez a magyargyűlölő tanácsadója, aki lebeszéli a királyt, hogy az alkotmány szerint bennünket megillető, jogos nemzeti követelményeket (önálló vámterület, önálló nemzeti hadsereg, önálló nemzeti bank stb.) teljesítse, aki ellen ezért ma este tüntetés készül az ifjúság részéről. „Gyülekezés az iskolaudvaron este 7 órakor, tehát legyetek ott pontosan ebben az időpontban!”
Percnyi pontossággal jelentünk meg a gyülekező helyen, és ott a programot meghányva-vetve, már is indultunk kb. 250-300-an, első programpontunk megvalósítása végett – a törhetetlen magyarságáról híres és függetlenségi 48-as pártállásáról közismert dr. Zsindely István jogtanár úr lakása elé. „Éljen Zsindely tanár úr! Halljuk Zsindely tanár urat!” – tömegköszöntésünkre megnyíltak a tanár úr ablakai, és megjelent azon az ünnepelt professzor szelídséget és jóságot visszatükröző arca, illetőleg személye.
Az ifjúsági szónok, Tóth Dezső jogászelnök röviden vázolta az ifjúság elkeseredésének és tüntetésének okát, amire Zsindely tanár úr hatalmas, hazafias beszéddel válaszolt, és igazat adott az ifjúság szónokának abban, hogy „addig nem lesz boldog és független magyar élet ebben a Hazában, amíg a Királynak Windischgrätzek és hozzá hasonló magyargyűlölő, osztrák tanácsadói lesznek!”
Egetverő éljenzéssel köszöntük meg a tanár úr őszinte, hazafias megnyilatkozását, és ennek a hatása alatt mentünk tovább, második programpontunk szerint, a magát ’49-esnek valló Zoványi Jenő teológiai tanár házához. A tőle hallott, felségsértésnek beillő válaszbeszéd aztán annyira felizgatta a kedélyeket, hogy a vehemensebb természetű diákok már a várkastély kapujának a betörését, Windischgrätz hercegnek az ágyból való kihúzását és megverését tették programunk harmadik és befejező pontjává.
A főutcán tárogató kísérte kuruc nótákkal és „Abzug Windischgrätz”! kiáltásokkal végig vonuló, tüntető menetet nem zavarta senki és semmi, mert az akkori 8-10 főből álló botos rendőrök – gyengeségük tudatában – nem mertek a tömegmegmozdulással szemben mutatkozni sem; a Patakon székelő csendőrségnek pedig nem volt joga az utcán lejátszódó rend- és csendháborításokkal szemben fellépni, s így zavartalanul jutottunk el a Várkert emberderék magasságú vaskapuja elé. Itt várták a menetet a tüntetésről értesült Gruska főesperes, a herceg udvari papja és Philip jószágkormányzó, s az alacsony kapun átugráló diákokat szép szóval igyekeztek visszatérésre bírni.
– Gondolják meg kérem, hogy a magánlaksértés, sőt a betörés súlyos következményekkel járó bűncselekményeit követik el, ha tovább mennek, amely esetben a Herceg úr bizonyára megtorló lépéseket fog tenni önök ellen stb.!
– Fütyülünk a hercegükre! Erre a magyarfaló, császárcsahos osztrákra; majd most megtanítjuk és nem lesz kedve még egyszer lebeszélni a királyt a magyar nemzet jogos követelményinek a teljesítéséről! – és már mentünk is tovább a várkastély felé, faképnél hagyva a herceg megbízottjait.
A hatalmas kapu előtt azonban megtorpant a menet. Be kellett látnunk, hogy a nehéz vasalású, zárt tölgyfa kaput csupasz kézzel betörni lehetetlen, a kapu mögött őrködő vérebek üvöltése sem volt valami kellemes hatással ránk; tehetetlenségünkben azért nem tehettünk mást, mint hogy visszafordultunk, és a herceg két hű embere útján gazdájuknak – nem éppen hízelgő és kellemes – üzenetek hátra hagyásával kijöttünk a Várkertből. Hazafias és osztrákgyalázó nótákat énekelve érkeztünk a katolikus templom elé, amikor négy csendőr – Papp Viktor járásőrmester vezetése és vezénylete mellett – szuronyt szegezve a menetnek, megállított bennünket.
– Mit akar az őrmester úr tőlünk – kérdezte az elébe álló Tóth Dezső jogászelnök – Ha magyar ember, akkor enged bennünket, elkeseredett magyarokat tovább, ha pedig nem az, hát szúrjon ide a mellembe, legyek én az áldozata a maguk „Svarcgelb” hercegének!
Az atléta termetű őrmester erőltetett komolysággal, de mosolyra húzódott szájjal „fegyvert vállra”! vezényelt és tovább engedett bennünket.
Másnap délelőtt futótűzként terjedt el a hír a főiskolában, hogy Gruska udvari pap, Philip jószágkormányzóval a gimnázium igazgatói irodájában vannak, és a herceg megbízásából feljelentést tesznek a tüntetésben részt vett gimnazisták ellen. A hír igaznak bizonyult, és még aznap délelőtt megkezdődtek a kihallgatások. Elsőnek Süveges Elek osztálytársunkat hívták az igazgatói irodába. Ő haladt a menet élén tárogatóján kuruc nótákat fújva, más tárogatón játszó diák ebben az időben nem volt a Kollégiumban, tehát nem lehetett letagadnia, hogy a tüntetésen aktívan részt vett és azt sem, hogy nem ő volt az egyedüli gimnazista, aki tüntetett.
Osztályközi megállapodás szerint négy pataki fiút nevezett meg a tüntetők közül, akiknek a szüleivel a feljelentők baráti nexusban állottak, s akiktől így remélni lehetett, hogy a barátok fiaival szemben a megtorló intézkedések enyhébbek lesznek; a többi résztvevőről egyszerűen azt vallotta, hogy nem ismeri őket, vagy nem emlékszik rá, hogy fentieken kívül kik voltak még a menetben, ártatlanokat pedig nem akar bajba keverni.
Kb. 2-3 napig tartott az inkvizíció; a herceg ragaszkodott a megtorláshoz, viszont az ifjúsági egyesület szolidaritást vállalt a felelősségre vont gimnazistákkal, és elnöke a szénior útján tudomására hozta a tanári karnak, hogyha az érdekelt három VIII. osztályosra kiszabandó büntetésnek az érettségi bizonyítványaikba is megbélyegző nyomai lennének, az ifjúság – Patakon eddig még soha nem alkalmazott – utolsó fegyveréhez: általános iskolai sztrájkhoz lenne kénytelen folyamodni.
Hála a tanári testület bölcsességének, erre nem került sor; megtalálták tanáraink e nélkül is a kielégítő megoldást azzal a bölcs ítélettel, amely szerint a vádlottak félévkor „szabályszerű” magaviseletet kapnak, aminek az év végére semmi kihatása sem lesz.
A herceg elfogadta elégtételül ezt az ítéletet, és ezzel a tüntetés ügye – a főiskolán belül – befejeződött. Nem fejeződött azonban be az iskolán kívül. Ha 2-3 diák összeverődött az Iskolakertben vagy valamelyik diákkamarában, legelső dolguk volt rágyújtani az akkor született nótára, amely így hangzott: „Már én többet nem megyek, már én többet nem megyek, már én többet Windischgrätzhez nem megyek / Mert azt mondják megfognak, mert azt mondják megfognak, megfognak a zöldzsinóros legények / Gyertek ide zöld zsinóros legények / Hadd tudja meg Windischgrätz, hadd tudja meg Windischgrätz, hogy a bécsi rongytól, zöld zsinórtól nem félek.”
Befejezésül – a történelmi igazság kedvéért – meg kell említenem azt a később beigazolódott tényt, hogy nem a pataki idős Windischgrätz Lajos,[2] hanem a Bécsben lakó Windischgrätz Alfréd[3] herceg, a császári kamarilla tagja volt az a magyarokat gyűlölő egyén, aki a királyt a magyar kívánságok teljesítésével szemben károsan befolyásolta, tehát a kezdeményező pataki fiúk egy téves névcserén elindulva mozgósították az ifjúságot a pataki herceg elleni tüntetésre.
A téli képviselőválasztás Olaszliszkán
Az 1905-ös úgynevezett téli képviselőválasztásra[4] lázasan készült az olaszliszkai választókerület minden községe, közöttük elsősorban a legtöbb vokssal bíró Sárospatak, és természetesen a pataki kollégium tanuló ifjúsága. Ballagi Géza volt sárospataki jogtanár, az előző ciklus Tisza-párti képviselője, contra ifj. gróf Andrássy Gyula, a hasonnevű híres külügyminiszter fia voltak a képviselőjelöltek.
Tévedne az olvasó, ha azt gondolná – ami egyébként természetes lett volna –, hogy a pataki ifjúság a különben népszerű volt pataki tanár mellett foglalt állást, az ő javára folytatott tevékenységet a választóközönség körében. A városban, megyében és az ősi kollégiumban még mindig élő Rákóczi és Kossuth szelleméhez híven az ifjúság ezúttal is következetes volt önmagához, és elődjeinek a példáját követve, ha már nem volt függetlenségi 48-as párti képviselőjelölt, hát odaállt a mégiscsak ellenzéki Andrássy mellé.
Egy része az ifjúságnak elment a Ballagi-párt jelölő és választási gyűléseire is, de csak azért, hogy azokat közbeszólásaival és „abzug, le vele” közbekiáltásaival megzavarja. Annál lelkesebben és annál nagyobb tömegben vett részt az Andrássy érdekében tartott gyűléseken, amelyeken nem kisebb ellenzéki kortesek, mint Kossuth Ferenc pártvezér, gr. Batthyány Lajos, Eötvös Károly, Holló Lajos, Olnyi Lajos, Visontay Soma, Buza Barna, Fried Lajos stb. jelentek meg, és ajánlották a koalíciós Andrássyt a kerület jelöltjéül. Soha nem felejtem el az ifjúság által Kossuth Ferenc tiszteletére spontán elhatározásból rendezett fáklyamenetet. A kollégium Kossuth utcai kapuján keresztül indult el a menet hazafias dalokat énekelve a piactér felé, és az akkori postaépület előtt elhaladva a Szarvas korcsma előtt kanyarodott be a Kovács (ma Rákóczi) utcára, és azon át ért vissza a kollégiumhoz, onnan pedig az iskolakertben levő tornacsarnok elé. A tornacsarnokban ugyanis bankett volt Kossuth Ferenc tiszteletére, ahol többek között az ifjúság e célra kijelölt szónoka is üdvözölte a pártvezért.
Nem lenne a leírásom hű, az igazságnak megfelelő, ha meg nem emlékezném arról, hogy amikor az impozáns fáklyamenet Ballagi főutcai lakásához ért, itt programon kívüli események történtek. „Abzug, le vele, le a Tisza[5] huszárral! Vesszen a Habsburg-barát Ballagi! stb.” – nem éppen hízelgő kiáltások hagyták el a lelkesedő diákok ajkait. Majd kövek repültek a lespalettázott Ballagi-ház ablakai felé, amik pillanatok alatt nemcsak az üveget, de az ablakrámákat és a spalettákat is pozdorjává roncsolták.
Több neves ellenzéki férfiú részvételével tartott választási gyűlésen vettem részt, és ezek közül az életem végéig emlékezetes marad előttem egy, miért is érdemesnek tartom azzal röviden megismertetni olvasóimat.
Molnár János,[6] az akkori sárospataki főbíró a választási agitáció kezdetén a Ballagi-párt főkortese volt, ami nem kis veszélyt jelentett az ellenzéki jelöltre, mert a népszerű főbíró annyira markában tartotta a pataki ellenzék többségét – főképpen pedig a kispatakiakat –, hogy ahová akarta, oda vitte őket, meggyőződésük minden körülmények között és bármilyen pártvonalon megegyezett az övével.
Tudták ezt jól Andrássy kortesei, de különösen tudta a főkortese, Szabó Zsiga, ez a hatalmas termetű, minden rabulisztikával rendelkező sárospataki ügyvéd. Hogy mi volt Molnár János főbíró pálfordulásának az oka, nem tudom, de nem is kutatom. Fogadjuk el, amit ő mondott, s amit én a saját füleimmel hallottam, hogy a meggyőződés. Elég az hozzá, hogy egy héttel előbb a piactéren még a Ballagi mellett szónokló Molnárt pontosan egy héttel később már az Andrássy-párt választási gyűlésén a vezető ellenzéki politikusok között találtam, és hallottam a vallomását, ami körülbelül így hangzott: „Ha visszagondolok arra, hogy én még pár nappal ezelőtt is milyen téves, hazafiatlan politikai irány és vélemény szolgálatában állottam, elpirul az arcom, és szégyellem magam előtt is, előttetek is választó polgártársaim, amiért nem jutottam el előbb a függetlenségi eszmék és elvek jelentőségének felismeréséhez. De legyetek nyugodtak, ezek az eszmények ma már az enyémek is, és ezekhez, amíg élek mindig hű maradok.”
Közben erősen közeledett a választás napja. Az Andrássy-pártnak a pataki főbíróval és híveivel való megerősödése ellenére is nagy gondjai voltak. Megérkezett ugyanis a távirati értesítés, hogy a budapesti belvárosi választókerületben gróf Tisza István miniszterelnökkel szemben is fellépett Andrássy Gyula, s kevés szavazattal ugyan, de megbukott, tehát mindent el kell követni, és anyagi áldozatot nem kímélve oda kell hatni, hogy Olaszliszkán győzzön és szégyenszemre ki ne maradjon a parlamentből. Ettől kezdve naponta többször is láttam Patakon megfordulni az Andrássy grófok jószágkormányzóját Szabó Zsiga, Molnár János és a diákfőkortes Czeglédy Elek jogászelnök kíséretében.
Az idejükkel szabadon rendelkező jogászok és teológusok már kb. egy héttel a választás napja előtt, a diákfőkortes beosztásának megfelelően és utasításaival ellátva, kimentek a kerület községeibe, minden községbe ketten-ketten. Nekünk, gimnazistáknak meg kellett elégednünk azzal, hogy a választás napján, vagy az azt megelőző szombaton délután ránduljunk át a választás helyére, Olaszliszka községbe. Topa Józsi barátommal az utóbbi lehetőséget választottuk. Olaszliszkán jelentkeztünk szolgálattételre a diákfőkortes úrnál, aki beosztott bennünket a községi bíró kortestanyának berendezett lakására azzal, hogy Rehó Gyula teológustól kapjuk meg ott a további teendőinkre vonatkozó utasításokat. Terített asztalnál, borgőzös levegőben, bortól félig vagy egészen mámoros emberek társaságában találtuk meg Rehó Gyulát, akinek intésére a bíróné asszony hatalmas tál sertéspörkölttel, a bíró úr pedig egy-egy üveg finom hegyaljai borral adták tudtunkra, hogy képviselőjelöltünk gavallér úriember, aki minden vonatkozásban megbecsüli és honorálja az érdekében történő fáradozásainkat. Evés és állandó ivás, aztán bölcselkedések, dikciók, vitatkozások és a biztos győzelem latolgatása között valósággal repült felettünk az idő, és hajnalodott, amikor a társaság szétszéledt és aludni tért.
A vasárnap délelőttöt mi is átaludtuk a főkortesi irodában, majd a gyógyszerész lakásán nagy társaságban elfogyasztott lucullusi ebéd után Topa Józsi barátommal kimentünk megnézni a választási küzdelem színhelyét, az olaszliszkai községi legelőt, amelynek alkalmi berendezéséről már az ebédnél csodálattal emlékeztek meg az asztaltársaság helybeli tagjai. Szemkápráztató jelenségnek lettünk itt tanúi. Az ácsok még dolgoztak a már befejezéséhez közeledő óriási deszkabódén, aminek méreteihez csak annyit, hogy szakértők véleménye szerint a választókerület több ezerre tehető választópolgárai lovastól, szekerestől elférhettek abban. A deszkaalkotmány nyitott eleje előtt négy sorban, egymástól 10-15 méter távolságra kalitkába rakott tölgyfahasábok sorakoztak és várták, hogy másnap alájuk gyújtsanak, s a belőlük kiáradó meleggel enyhítsék majd a tél hidegét, és tegyék kellemessé a választópolgárok ott-tartózkodását.
Templomozás után a kapott utasítás szerint újból a bíró házához tértünk vissza, ahol ugyanazokat az embereket találtuk, ugyanolyan hangulatban evés, ivás és politizálás között, mint előző este. Egy kis változás mégis volt ez alkalommal. Éjfél után kb. 1 órakor hírnök érkezett a kortestanyánkra egy diák személyében, furkósbotos falusi legények kíséretében, és pihegve szólt:
– Baj van, polgártársak, a Ballagi kortesek sorba járják a község választópolgárait és pénzzel próbálják eltéríteni őket a mi jelöltünktől. Czeglédy diákfőkortes rendelkezését hozom, amely szerint a községben tartózkodó diákok azonnal menjenek ki az utcákra, minden utcára kettő-kettő, három-három botos legénnyel, és ha ilyen házaló Ballagi társaságot látnak betérni valamelyik házba, nyomban menjenek utánuk és üljenek addig ott, amíg a vesztegetni akarók el nem távoznak a házból.
A zseniális ötlet bevált, a következő félórában már ott voltunk a Ballagi kortesek nyomában, leparoláztunk a háziakkal, helyet foglaltunk, és ott ültünk addig, amíg az ellenjelöltünk emberei meg nem unták a kényszerült hallgatást, és ki nem mentek a szobából. A kinn maradt botos legények további kötelessége volt, hogy figyeljék és velünk közöljék a Ballagi kortesek merényletének újabb színhelyeit, ahol aztán az előbbi jelenetek szóról szóra megismétlődtek. Hajnalodott, amikor ezt a némajátékot befejeztük, és az ellenfél ügynökeinek vesztegetési kísérletét meghiúsítottuk.
A hétfői választási napon iskolaszünet volt a kollégiumban, hogy a tanárok is gyakorolhassák alkotmányos jogaikat. Parancs szerint nekem a vasútállomáson kellett várnom Topa barátommal a reggeli vonattal Olaszliszkára érkező diáksereget. Öröm volt nézni, hogy – mint a méh a kaptárból – úgy özönlöttek ki a kisebb és nagyobb diákok a III., a tanár urak pedig a II. osztályú vasúti kocsikból Andrássy-tollal a kalapjuk mellett.
Érdekes, és a sárospataki szellemre jellemző, hogy a tanárok – az Ellend József gimnáziumi, Dr. Szabó Sándor és Dr. Székely György akadémiai tanárok kivételével – mindnyájan az ellenzéki gróf Andrássyra szavaztak, nem mintha személyes ellenségei lettek volna volt kollégájuknak, Ballagi Gézának, hanem kizárólag azért, mert meggyőződéses politikai ellenségei voltak.
A vonattal érkezett kisebb diákokat magunk köré sorakoztattuk és bekísértük az Andrássy-párt választási irodájának udvarára, útközben pedig gyönyörködtünk a községenként lovas és ökrös szekereken bevonuló Andrássy-választók nagy seregében. Minden község első és a menetet bezáró utolsó szekerén egy-egy akadémista ült Andrássy-zászlóval a kezében, és árgus szemekkel ügyeltek arra, hogy az egy hét alatt általuk bevezetett választók közül, bevonulás közben egy se széledjen el, illetőleg egy se álljon át az ellentáborba.
A választási iroda udvarán összegyűjtött algimnazistákat aztán Czeglédy főkortes két részre osztotta. Mindkét csapat minden tagja „rendező” felírással nemzeti színű karszalagot kapott, és a főkortestanyán elfogyasztott bő reggelik után az egyik csoport az én vezetésem alatt a választás színhelyére vonult ki, ahol kordon-szerűen fogták körül az Andrássy tábort, nehogy szavazatának leadása előtt onnan valaki eltávozhassék. A másik csoport ezalatt reggelizett, és várta a két óra elteltét, amikor fel kellett váltania az első csoportot.
A kétórás szolgálat közben nekem – mint a szabad mozgásra jogosító karszalaggal ellátott diákok egyikének – volt időm és alkalmam a választási táborban lejátszódó eseményeket megfigyelnem. Hatalmas kondérokban sült a pörkölt és lacipecsenye, csapra verve sorakoztak a boroshordók. Az ennivalóból egy-egy adagot, a borból pedig egy-egy féllitert kapott nemcsak minden választópolgár, hanem jelenlevő családtagjai is, a számukra kiadott utalványok ellenében. Égtek a famáglyák, amiknek melegénél, alkalmi asztalok mellett élvezettel és jó hangulatban lakmároztak a már leszavazott Andrássy-választók.
Annál siralmasabb látványt nyújtott a szemben álló Ballagi mellett kitartó választók csekély töredéke. A csípős hidegtől meggémberedett kezekkel, vacogó fogakkal, a havon állva és egy helyben toporzékolva voltak kénytelenek bekebelezni a karéj kenyeret és sovány juhtúrót, amivel jelöltjük megvendégelte őket. Hallgatagok is voltak, ellentétben a mi táborunkba tömörült, a lacipecsenye és pörkölt után elfogyasztott príma hegyaljai borból jókedvre hangolt választópolgárokkal, és szinte percenként szöktek át hozzánk az elégedetlenek, akiket mint eltévedt bárányokat, bár a győzelemhez már nem volt szavazatokra szükség, mégis tárt karokkal és lelkesedve fogadták pártunk vezető kortesei.
Egyébként a szavazás simán, rendzavarás nélkül folyt le, pártunk több száz fővel vezetett már a déli órákban, verekedés, de még hangos szóváltás sem történt egész idő alatt, és csak sajnálni tudtuk a lengyel ulánus század rendfenntartás végett odavezényelt katonáit, akik a nagy hidegben lovaikkal együtt agyonfagyva, teljes tétlenségre voltak kárhoztatva.
Délután négy órára volt kitűzve a szavazás lezárása, illetőleg a választás befejezése, amely – mondanom sem kell –, hogy Andrássy fölényes győzelmével végződött. A mandátum átadását és az azt követő ünnepségeket már nem vártuk be, másnap iskolába kellett mennünk, miért is az este 8 órakor induló vonattal visszautaztunk Patakra.
A választás végeredményeként megállapíthatom, hogy jól járt Andrássy, mert győzött és bekerült a parlamentbe, jól jártak a választói is, mert a választás előtt már hetekkel minden földi jóban részesültek. Még jobban jártak a diákok, közöttük is az algimnazisták, akik a választás napján – a többszöri őrségváltás alatt – válogatott ételekkel és italokkal tölthették meg a konviktusi sovány koszthoz szokott gyomrukat, és élvezhették a finomabbnál finomabb illatú potya cigarettákat. De legjobban jártunk mi, Topa Józsi barátom és én, mert nekünk 2 és fél napig volt részünk a fenti jókban, s ezen felül szereplésünk jelentékeny anyagi haszonnal is zárult.
Czeglédy Elek diákfőkortes úr ugyanis elutazásunk előtt átadott nekem 100 koronát, hogy abból váltsam meg a szolgálatot teljesítő mendikánsok vasúti jegyeit. A fennmaradó összeget pedig – mint megérdemelt honoráriumot – osszam el kettőnk között. Úgy találomra váltottam 120 db. jegyet 30 fillérjével Olaszliszka-Tolcsva állomástól Sárospatakig 36 koronáért, a különbözeten, 64 koronán pedig testvériesen megosztoztunk Topa barátommal.
Szóval mindenki jól járt, csak Ballagi, volt jogtanár úr járt rosszul, éspedig megérdemelten, amiért a pataki főiskola „kuruc” szellemével ellentétben ő labanc, illetőleg az akkori elnevezés szerint „mameluk” szerepre vállalkozott.
[1] Ferenc József 1903. szeptember 16-án a galíciai Chlopy községben kiadott hadparancsáról van szó.
[2] Windischgrätz Lajos hg. (1830–1904) lovassági tábornok
[3] (III.) Windischgrätz Alfréd hg. (1851–1927) politikus, osztrák miniszterelnök és felsőházi elnök
[4] Az országgyűlési választásokra 1905. január 26. – február 4. között került sor.
[5] Az utalás Tisza Istvánra vonatkozik.
[6] Molnár János (1857–1928) 1896–1907 között Sárospatak főbírója