Lovasok
Lovasok jönnek, a tar föld jelez:
mint halk tükörszó, visszakopog…
A söprő, gyors paták alatt éledez
a száradt agyag, törött levél ropog…
Ugratás, vágta, galopp! Megannyi
őrült rugaszkodás meg szédület…
Habzó fogakkal zablát harapni,
remegő térdek közt porvihar üget…
Ez már zene. Mint amikor egy szülő
megérzi, mielőtt felsír a gyerek…
Vagy ha a még munkapadon feszülő
hegedűben már a dallam is felremeg…
A mester megállhat, megpihenhet…
az asszony elaludhat a jászolban…
a gyeplő lazul, a kantár kienged…
s a lélegzet lassulva araszolgat…
De addig, ameddig a ló és a lovas
repül, s a nyeregben ül a képzelet,
az ember és a ló négy lábán a vas
együtt tanítja suhanni a szelet…
Bocsánat
Ágyterítőnkbe lázasan beletekertem
az éjszaka minden melegét,
ami kettőnk testéből kikerült:
hátha tovább tart így a menedék…
s hátha megőrzött pár tegnapi
hangot még a lazuló húrú hegedű,
s a holnapi jajt, akár, ha repedten,
a lélekpálca már ma kizenélheti…
A düh meg a dac s ami kő-keserű,
éjjel meglágyul felforró szívünktől,
mint a nagy sűrűségű polietilén:
nem reped el a törékeny térháló…
s ha baljós szigorával bedörömböl
hajnalban a kinti-világ, dajkáló
mozdulatodra az éj pár percre visszamerül,
s engedi: melléd visszakuporodni még…
Nem titok, millió sorsból kihangzó:
a szerelem sosem volt tartós harmónia,
(közben is: de sokszor rettent és retten!),
békéje is csalóka utópia,
hisz lop, hazudik – még üt is… azt sose tettem,
de tudom: minden jelzőm pofon,
mikor csattanással szakad ki rossz szó
harca-vesztett, kékülő ajkaimon…
S ha igazam van is – kiabálok,
a hangom átlép alsó terceken,
de ha nincsen igazam is: ordítok,
hogy végre vége, végre csend legyen…
mint egy posztmodern zenedarabban:
fals hangzat, hasadt effekt, privát bódulat…
mégis, mi kötne minket össze jobban,
mint közös vágy s közös földindulat…
Mikor kellene mondanom: bocsánat!?
Már másnap? Elég volna egy hét után?
(Hiszen, ha meg nem bocsátott volna
– nekem vagy önmagának –, már itt se volna tán!)
E pardon nem isten szatócspultján
kimért gesztus – kölcsönös alázat!
Vagy inkább: mérték, kipróbált norma,
mely köztünk réges-rég nem áru már…
Olyankor a perc meg a soha közt a lépték
alig kevesebb, mint az örökkévalóság…
Amikor hang sem hagyja el a szádat,
az érzés mégis, beszéd nélkül is árad,
s mindent elmondasz egy szorítással…
Attól lesz több, amit adsz, hogy nem is kérték…
Én úgyis adósod maradok egy vallomással…
Most ennyi! Menj! Ami nem átlátszó: a jóság…