A „Bodrog-parti Athén” és környéke nemcsak történelmi múltjáról, hitéletéről, iskoláiról, kultúrtörténetéről, szőlő- és borkultúrájáról nevezetes. Egyre többek számára ismert, hogy a Hegyalja a Zempléni-hegység és a Bodrogköz tőszomszédságának köszönhetően természeti értékekben is bővelkedik. Utóbbiak fontos részét jelenti az erdők-mezők – fungisztikai szempontból is figyelemre méltó – nagygombavilága (Egri, 2009). E vidék az Árpád-korban a pataki erdőispánsághoz tartozott (Ködöböcz, 2009). A vidéket egykor beborító, kiterjedt erdőségek a honfoglalás előtti időktől kezdve meghatározóak voltak az itt lakók életében, a bennük szedett gomba pedig fontos szerephez jutott az egyszerű emberek asztalánál is. A környék gombabőségéről a 18. században élt Debreczeni Ember András tollából származó verses leírás is megemlékezik, így írva a pataki piacról: „Melyen jó vására vagyon minden árosnak/Hotykáról gombákat hordó kuzuposnak…”; a Makkoshotykáról szóló részben is téve hasonló említést: „Hotyka ad gombácskát…” (Pap, 1987).
Célom az, hogy – kalendárium-szerűen – bemutassak tizenkét, az adott hónaphoz köthető, Sárospatak környékére is jellemző gombafajt. Írásomat elsősorban jelenlegi és jövőbeli gomba- és természetbarátoknak szántam (helybélieknek, és a környékre látogató turistáknak egyaránt). Ennek megfelelően részben eltértem a tudományos közleményekben elvárt (azokat kissé szárazzá is tévő) formai kötöttségektől. (Hasonló okból hagytam el a fajok latin neveinél azok leíróinak rövidítését is.) A gombafajok nevénél és a VL-kategóriák megadásánál Ewald Gerhardt (a Locsmándi-Vasas szerzőpáros által fordított, illetve átdolgozott) kézikönyvét vettem alapul (Ewald, 2017). A kiválasztott fajok termőtestének, életformáinak és termőhelyeinek bemutatása mellett fontosnak tartottam a mikológiában használatos szakkifejezések rövid magyarázatát is. Kitértem az adott gombák gasztronómiai, gyógyászati és természetvédelmi vonatkozásaira, illetve említés történik az összetéveszthető fajokról is. Mindezeken kívül mikológiatörténeti, etnomikológiai érdekességek, illetve a helyi sajátosságokhoz kapcsolódó és személyes jellegű élmények is helyet kaptak. Írásomat színesíteni igyekeztem népi megfigyeléseken alapuló (a tradicionális termeléssel összefüggő, adott napokhoz kötődő) „időjós” rigmusokkal – megpróbáltam én is hasonlókat alkotni a gombákkal összefüggésben. Az illusztrációk (egy kivétellel) saját felvételek, Panasonic DMC-F1-K típusú fényképezőgéppel, illetve SAMSUNG Galaxy típusú mobiltelefonok kameráival készültek. A fajok kiválasztásánál a fő szempont az volt, hogy minél több érdekes információt tudjak megosztani (az előbbiekkel összefüggésben) e gomba-naptárt – remélhetőleg érdeklődve – lapozgató olvasóval…
Kalendáriumunk januári lapját a téli fülőkével (Flammulina velutipes) is kezdhetjük. Biotróf és nekrotróf (élő és elhalt szervezeteket is lebontó) parazitaként – novembertől akár márciusig – a legkülönfélébb faanyagon (mint táplálékforrást biztosító aljzaton, azaz szubsztrátumon) előfordul. (A „téli ákácgomba” népies elnevezést is egyik kedvelt szubsztrátumának köszönheti.) Az enyhébb fagyokat (nyálkabevonatuknak köszönhetően) elviselő termőtest-csokrai szívesen törnek elő sérült fűzfák kérge alól, azok széltől védett hasadékaiból (ahogyan ezt a svábszögi holtág partján is megfigyelhettem). Jellegzetes halszaga és bársonyos, fekete aljú tönkje egyértelműen megkülönbözteti a – némileg hasonló, súlyosan mérgező, szintén csoportos megjelenésű – sárga kénvirággombától (Hypholoma fasciculare). Az is előfordul, hogy egymástól néhány cm-re bukkanunk rájuk (például egy jegenyenyár korhadó tuskóján, a 37-es főút mellett) – ilyenkor gombász legyen a (gumicsizmája) talpán, aki nem gyűjti egybe azokat!
Levesbe főzve, rántva, hagymás savanyúságként, pörköltbe aprítva vagy gombafasírtként is ízletes étel készíthető a kalapokból. (Abaújszántói kollégáim egyike még a karácsonyi töltött káposztába is rendszeresen rakott belőle.) Gasztronómiai jelentőségét elsősorban az adja, hogy olyankor is rábukkanhatunk, amikor más ehető faj nemigen kerül a szemünk elé. A kemény hidegben megáll a termőtestek növekedése, de ha felengednek a fagyok, a nyirkosra-csepergősre forduló téli időben érdemes végigkutatni a lecsonkolt fűzfatuskókat a Radvány-patak mentén, vagy a Bot-kő-dombon lévő akácost. A január 22-i, Vince-napi időjósló rigmust – némi, helyi jellegű kiegészítéssel – így is skandálhatnánk: „Ha megcsordul Vince, megtelik a pince/Fülőkézni indulsz? Irány a Szemince!” (A Bodrogolaszi határában fekvő – a borászok körében nagy tiszteletnek örvendő Zaragozai Szent Vince nevének „kitekerésével” elkeresztelt – Szemince–hegy közelében ugyanis több termőhelye található.)
Rendhagyó naptárunk februárban akár a júdásfüle gombával (Auricularia auricula-judae) is folytatódhatna – bár az említett nagygomba (akár több tucat termőtestből álló) csoportjai az év bármely szakaszában szemünk elé kerülhetnek. Elnevezése onnan ered, hogy – a néphagyomány szerint – Júdás Iskariotes egy bodzafára akasztotta fel magát, és e gomba így az áruló örök „mementója” lett. A nekrotróf parazita a megtámadott fásszárúak tekintetében sem válogatós: a Vay előtti platánfa elszáradó ágán éppúgy felbukkanhatnak jellegzetes termőtestei, mint a Fellegvár melletti öreg kőris kérgén. Kedvenc „csemegéjét” azonban a fekete bodza (Sambucus nigra) elhalt ágai jelentik – ez a tény az utóbbi évtizedben (nemcsak a Hegyalján) rohamosan terjedő bodzaültetvények miatt is érdemes a figyelemre.
A méretét, alakját és porcos állagát tekintve egyaránt emberi fülkagylót idéző „júdásfül” gasztronómiai szempontból sem elhanyagolható. Számomra az igazi élményt olajban kisütött, „chips”-es elkészítési módja jelenti. Erre a tapasztalatra még Eötvös-kollégistaként tettem szert, miután – örökké éhes bölcsész és „dögész” (azaz TTK-s) társaimmal, egy februári hétvégén (még a ’80-as évek közepén) – cipősdoboznyit zsákmányoltunk belőle a dél-budai Kamaraerdőben. A koli konyhájában arra is rájöttünk, hogy sütés előtt célszerű minden kis fület „felszúrni” – de nem a középfülgyulladás elkerülése miatt… Ugyanis, ha nem döftük át késsel azokat, akkor – párnaként felfúvódva – akár fél méterre is kiugrottak a forró olajból! Az égési sérülések elkerülésére barátom ócska, „multifunkciós” gitárjának (vágódeszkaként is használatos) hátlapját borítottuk a lábosra fedő gyanánt… A feketésbarnára pirult, sózott júdásfüle nemcsak kiváló „sörkorcsolya”, hanem egészségünkre is jótékony hatással bír. Vérrögoldó hatású gyógygombaként régóta ismeretes a tradicionális kínai orvoslásban. (Vetter, 1993)
Egy kevésé ismert, a február 2-i időjós naphoz kapcsolódó népi rigmus így szól: „Ha fénylik Gyertyaszentelő, az íziket szedd elő!” Ezt gyakran hallottam szatmári illetőségű nagymamámtól. Azt is megtudhattam, hogy az „ízik” a megszáradt kukoricakóró ízekre (botanikai szakkifejezéssel „nódusz”- okra) vágott darabja volt. A leveleket megetették a család tehénkéjével, a kóró pedig remek példája lett a bioenergia hasznosításának (korunkat megelőzően) a tájegységenként változó elnevezésű „sparhet/masina” tűzterében, különösen a kemény téli fagyok idején. Enyhe, nyirkos-csapadékos, a júdásfüle számára kedvező időjárás esetén azonban így is szólhattak volna a fentebb idézett sorok: „Hogyha Júdás hallgatózik, megmarad az összes ízik…”
Március havát a piros csészegomba (Sarcoscypha coccinea) képviseli. Ez a – kívül fehéres, belül vérvörös, néhány cm átmérőjű kis „csészéket” fejlesztő – faj Ascomycota vagyis tömlősgomba. (Itt a termőtest mikroszkopikus szaporító képlete egy hosszúkás lufit idéző aszkusz, azaz tömlő – szemben a legfejlettebb, Basidiomycota csoportra jellemző, miniatűr tehéntőgyre emlékeztető, 4 spórás, ún. bazídiummal.) Néha már január végén is felbukkanhat (például a Bot-kő dombot határoló, meleg vízű mocsár mentén). Általában a kora tavasszal virágzó geofiton (hagymás-gumós) lágyszárúak, például a hóvirág (Galanthus nivalis), vagy a kis tyúktaréj (Gagea pusilla) színpompás kísérője a Tolcsva-patak völgyében, vagy a Füzes-ér homokos talajú, déli fekvésű partja mentén. Fogyasztásra nem ajánlott, így gasztronómiai jelentősége sincs, gyógygombaként egyes észak-amerikai indián törzsek vérzéscsillapításra alkalmazták.
Élénkvörös színe a (nagygombák körében sem ismeretlen) mimikri (álcázás, rejtőzködés) jelenségének kiváló példája. Az első melegebb napokon megjelenő rovarok ugyanis valószínűleg összetévesztik a kora tavaszi virágokkal. A csészécskék felett lebegve kíváncsian kutatnak virágpor és nektár után, így a szárnyaik keltette csekély légáramlás is elegendő a spórák levegőbe juttatásához (Tóth, 1997). A közismert márciusi időjós „trojkáról” megfogalmazott szólást így módosíthatná e kis gomba (a becsapott kis „pollen-postásra” vonatkozóan): „Sándor, József, Benedek, átvertem a fejedet…”
Április elején a hegyes kucsmagomba (Morchella elata) a legméltóbb arra, hogy gombanaptárunkba kerüljön – a választást gasztronómiai, ökológiai, természetvédelmi és etnomikológiai vonatkozások egyaránt indokolttá teszik. Ez a faj, itt gyakoribb rokonaival (például fattyú kucsmagomba – Mitrophora semilibera, cseh kucsmagomba – Verpa bohemica) együtt kizárólag a tavaszi hónapokban fejlesztenek termőtestet, azaz (a sajnos, egyre gyakoribbá váló) száraz tavaszok esetén akár éveket is „kihagyhatnak”. A simasüvegű cseh kucsmagomba (Verpa digitaliformis) a legritkább közülük, nem véletlenül tartozik a VL 3-as kategóriába. Ez a hazai nagygombák Vörös Listáján (Rimóczi et al, 1999) a „veszélyeztetett” kategóriát jelenti, ami megfelel az IUCN (= International Union for Conservation of Nature) VU (vulnerable) minősítésének. E „kucsmások” kedvelt élőhelyei a Bodrog holtágait kísérő nyárasok; a hegyes kucsmagomba például általában akkor bukkan elő, amikor a kubikgödrök „bakhátain” a gyöngyvirág levelei éppen kibomlanak. (Szélsőséges hideg esetén előfordulhat, hogy az erdőkben április végén még hófoltok is maradnak, innen eredhet a kucsmagombák szláv „žmarije” =„zúzmara-gomba” elnevezése.) (Ujváry, 1957) Az időjárás ilyenkor azért általában már melegebbre fordul, amire az április 24-ére vonatkozó, a bodrogközi rideg állattartást idéző népdal két sora is utal: „Szent-György napkor, kihajtáskor/nagyanyám is lehet pásztor…” (Balassa, 1975).
Ez a nagygomba is Ascomycota, így termőtestei tulajdonképpen két dimenzióban terjeszkedő hifákból (gombafonalakból) alakulnak ki, annak ellenére, hogy – a talajból akár15-20 cm-re is kiemelkedő – térbeli alakzatot hoznak létre. Ennek krémszínűtől a feketésbarnáig terjedő árnyalatú, „süvegén” a méhsejtszerű üregek hosszanti sorokba rendeződnek. A süveg pereméhez illeszkedő tönkje fehér, vagy okkeres, szemcsés, felszínén hosszanti árkok lehetnek. A kucsmagombák teste azonban lényegében egyetlen nagy üreget ölel körül. (Ez fontos megkülönböztető bélyeg a súlyosan mérgező, szintén a tömlősgombák Gyromitra és Helvella nemzetségeibe tartozó papsapkagombákkal összehasonlítva, mert azok több üregűek.) (Rimóczi, 2007) Egy földalatti, kemény, akár ökölnyi nagyságú képződményből, az ún. szkleróciumból kezdenek kinőni, amely az egymagvú gombafonalak egyesülése után keletkezik a gomba életciklusának részeként. A termőtestek képződése ebből azonban csak kiszáradást követő, kellő mértékű átnedvesedés után indulhat meg. Ez magyarázhatja meg azt az érdekes jelenséget, hogy a galériaerdők aljnövényzetét teljesen elpusztító avartüzek után e gombák termőtestei meglepően nagy számban bukkanhatnak fel – amiben a kálium- és foszforvegyületekben feldúsult hamunak is szerepe lehet (Vasas és Locsmándi, 2005). (A Berek-Ófaluban a mellékhelyiségek bódéi körül is gyakran találni hegyes kucsmagombát, amely valószínűleg talaj nitrogénbőségét jelzi.) E faj változatosan elkészíthető, kiváló csemege, jól szárítható is (Erdélyben a jobbágyok madzagra fűzött, szárított kucsmagombával is adóztak karácsonykor). (Zsigmond, 2010) Egyik egyszerű (általunk is kipróbált és megkedvelt), tradicionális elkészítési módjánál a kettévágott gombákat a közéjük rétegzett (a húsleveshez is gyakran tálalt) petrezselymes-zsemlés-tojásos töltelékkel együtt, tepsiben sütik meg.
Gombanaptárunk képzeletbeli lapját májusban a sárga gévagomba (Laetiporus sulphureus) díszíti. Ez a nekro– és biotróf parazita faj vöröskorhasztó (azaz a megtámadott növényi sejtek falának cellulóztartalmát képes csak feldolgozni; a sejtfal másik összetevője, a lignin vörösbarna por formájában marad vissza). (Vetter, 1996) Rikító, felül narancsos rózsaszín-, alul citromsárga termőtestei egyéb puha- és keményfákon is gyakran felbukkanhatnak. Leggyakrabban azonban félig már elhalt fűzfák törzsén jelennek meg, gyakran akár több kg-os termőtest-csoportot növesztve. Ez április végétől szeptemberig bármikor megfigyelhető, de a leggyakrabban a fűzfák leveleinek tavasz végi folyadékkiválasztása (guttációja) alkalmával következik be. A csepegés ugyanis a nedvkeringés intenzív beindulását jelzi – ami nélkülözhetetlen a fa szerves anyagaiból táplálkozó élősködő számára. E nagygombánál a termőtestek megjelenésének fontos feltétele, hogy a fűzfa „lába” vízben álljon – ami alaposan megnehezíti az elszánt „gombavadászok” dolgát is. (Begyűjtésénél magam is nem egyszer vettem kényszerű fürdőt a „kubikok” vizében.)
A gombafaj angol neve, „Chicken of the Woods” (Phillips, 1981) nemcsak élőhelyéről, külleméről, hanem gasztronómiai jelentőségéről is érdekes információkkal szolgál. A fiatal, még puha (az eredetileg görög katolikus vidékeken elterjedt, húsvétra készített „sárga túró”-ra emlékeztető állagú) termőtesteket legfeljebb fél cm vastag szeletekre vágva érdemes kirántani. Íze a csirkemellével vetekszik – de táplálkozás-élettani szempontból, magas rost- és alacsony kalóriatartalma miatt még annál is egészségesebb. A Tisza mentén régen „ficfatüdő” néven árusították – ez az elnevezése is beszédes: a kissé már keményebb húsú gombákat apró szeletekre vágva ízletes, a savanyú tüdőlevest idéző „szupé” készíthető. Az apró szeletekre vágott – sajt, hagyma, burgonya és szalonna társaságában pálcákra tűzött – grillezett géva is finom csemege.
Június szimbóluma képzeletbeli gombanaptárunkban az – ehetetlen, de sok egyéb szempontból figyelemre méltó – almafa–rozsdástapló (Inonotus hispidus) is lehetne, amelynek Medárd-nap körüli megjelenése csapadékos nyarat ígér. A helyi kiskertek idősebb alma- és körtefái mellett az Ady és Comenius úti lisztes berkenyefák (Sorbus aria) szinte mindegyikét sikerült megfertőznie e hazánkban gyakori biotróf parazitának. Vaskos, általában jellegzetesen féloldalas termőtestei néha egészen bizarr alakot is ölthetnek. Fiatalon felül fahéjbarnák, lyukacsos termőrétegük kezdetben okkeres-rózsaszínű, később szürkés lesz; idősebb korban az egész gomba feketés-rozsdaszínűvé szárad. Az Inonotus nemzetségbe tartozó taplófajok érdekessége, hogy frissen kifejlődött példányaik termőrétege apró folyadékcseppeket választ ki.
A még nedvdús termőtestekkel egy érdekes elektrokémiai kísérletet is elvégezhetünk (a „gyümölcs-elemekhez” hasonlóan). A gombába különböző (eltérő elektronvonzó képességű, azaz standardpotenciálú) fémeket (például cink- és rézlemezeket) szúrva és azokat voltmérő sarkaihoz kapcsolva, akár több száz mV-os feszültséget is mérhetünk! (A potenciálkülönbség természetesen nem a gombából származik, az – a gyümölcsök húsához hasonlóan – az elektrolit szerepét tölti be. Hasonló demonstráció akár a májgomba – Fistulina hepatica, vagy a már említett gévagomba fiatal, lédús termőtestével is bemutatható.)
Erről a gombáról már a Felvidék 19. században élt nagy botanikusa és mikológusa, Hazslinszky Frigyes is megemlékezett. Többek között leírta a rozsdástaplóból nyerhető, egykor a szűcsök által is alkalmazott festék készítésének módját. Az egykori pataki jogászhallgató – aki az eperjesi evangélikus líceum tanára, majd igazgatója és rektora is lett – rendkívül széles látókörű, hazaszerető tudós volt. Kezdetben német nyelven írt, később főleg magyarul publikált, mert ezzel is rá akarta kényszeríteni külföldi kollégáit a hazai források tanulmányozására, a magyar kultúra és tudományos élet elismerésére. 55 éves fejjel nem szégyellt angolul tanulni, azért, hogy a közlemények ezen részét eredetiben tanulmányozhassa. Nemcsak tudósként, hanem hazafiként és pedagógusként is köztiszteletben állt. Diákjait oly módon is igyekezett megnyerni a természettudományoknak, hogy – az egyik legjobb módszert alkalmazva – gyakran magával vitte őket kirándulásaira. Életrajzírója szerint: „…Kint, a természet magasztos templomában szerette imádni Istenét, a hol alkotásaiban hozzá közelebb állott…” (Mágócsy-Dietz, 1896)
Július beköszöntével mi más is következhetne, mint a nyári vargánya (Boletus reticulatus), amely méltán pályázhat a Zempléni-hegység „gombalogójának” előkelő címére. Ebben legfeljebb sötétebb kalapú alteregója, a (2019-ben az Év Gombájává választott) bronzos vargánya (Boletus aereus), esetleg a – környékbeli gombászok által is vitatottan – védetté nyilvánított császárgomba (Amanita caesarea) vetekedhetnek vele. Bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben akár május végétől kezdődően egészen október végéig találkozni a barna különböző árnyalatait mutató, hasas tönkű és domború kalapú, fiatalon vajszínű, idősebb korban zöldessárga szivacsos rétegű termőtesteivel.
Ezek (már gyakran fél kg-ot is meghaladó) tömegüket tekintve is imponálók és gasztronómiai élményt sejtetők. A vargányafajok frissen is kiváló csemegegombák: a kisebb, fiatal termőtesteket például érdemes a túrázóknak akár nyílt tűzön, nyárs hegyén megpirítani, átitatva a sülő szalonna lecsepegő zsírjával. A Boletus-ok egyik legfőbb erénye azonban az, hogy kiválóan száríthatók, és ízanyagaik eközben nemcsak megőrződnek, hanem be is koncentrálódnak. Ennek következtében porrá törve kiváló ízesítői lehetnek különböző mártásoknak, leveseknek. Termőtestük fontos mikroelemet, szelént is tartalmaz: lengyelországi vizsgáltok alapján például az ízletes vargánya, (B. edulis) szeléntartalma elérhette a 16,6 μg/g-os értéket is (Tamás, 2015, Borowska és Koper, 1986).
Egyik legérdekesebb élőhelyét a Bodrog-holtágakat kísérő keményfás ligeterdők jelentik, ahol a kocsányos tölgy (Quercus robur) mikorrhizás partnere. A nyári vargányák itt legtöbbször a galériaerdők aljnövényzetének egyik érdekes, egyéves lágyszárúja, a kéküstökű csormolya (Melampyrum nemorosum) alatt rejtőzködnek. Ez a félparazita növény fásszárú gazdanövényének fatestébe mélyeszti szívógyökereit, így „csak” a gazdaszervezet által felvett víz és ásványi anyagok egy részét szívja el. Színpompás virágjainak sárga sziromleveleit liláskék fellevelek (murvalevelek) veszik körül. Hangyabábra emlékeztető tokterméseit e „rövidlátó” kis rovarok is segítenek elterjeszteni. A csormolyákra lecsapódó pára tekintélyes vízmennyisége hatékonyan segíti e vargányák sokszor termetes példányainak kifejlődését. Így rájuk is igazak – időben már „messze ringó” gyermekkorom egyik emlékezetes irodalmi élményének – Csányi György Róna Emmy által illusztrált „Csacsi, csikó, pillangó” című kis verseskötetének fülbemászó sorai: „Nekik gyűjtik kéküstökű csormolyák/a hajnalok harmatból szűrt italát…”
Az első római császárt idéző augusztus havát egy – nevében és megjelenésében egyaránt szintén „uralkodói” – nagygomba, a királytinóru (Butryboletus regius) szimbolizálhatná. Az Európa más tájain már erősen megritkult fajt a hazánkban a VL 2-es (EN = endangered) kategóriába sorolták. Az ECCF (European Council for the Conservation of Fungi) a veszélyeztetett nagygombák között is a tíz, kihalással leginkább fenyegetett fajnak tekinti, amelynek oka a fokozott gyűjtés (Krieglsteiner, 2000). Az élénk, vöröses-rózsaszínű kalapú, aranysárga termőrétegű és tönkű tinóru valóban „fenséges” látványt nyújt; emellett jóízű és sokoldalúan felhasználható csemegegomba (bár étkezési jelentőségét csökkenti az, hogy gyakran és könnyen kukacosodik).
A többi, említett tinórufajjal együtt mikorrhizás életmódú: azaz a magasabb rendű (általában fásszárú) növények gyökereit behálózva azokkal szimbiózisban él. A gombafonalak vizet és oldott ásványi anyagokat juttatnak a növénynek, cserébe pedig szerves vegyületekhez jutnak. Mindez azonban nemcsak vertikális kapcsolatot jelent a szimbionta partnerek között. A gombafonalak horizontálisan is kiterjedt, föld alatt rejtőző hálózatot („wood wide web”) képeznek a növények között, amelynek jelentőségét csak az utóbbi évtizedben kezdik igazán megérteni. Ezen keresztül ugyanis anyag és egyben kémiai információ áramolhat a megfelelő irányba. Az erdők megújulása (és így egy erdőtelepítés sikere is) például nagymértékben a magoncoknak és facsemetéknek erre a bizonyos hálózatra történő rákapcsolódásától függ. Az ősharasztok e kapcsolatok nélkül (amelyek több száz millió éves meglétét a kövületek elektronmikroszkópos vizsgálata is bizonyította) meg sem hódíthatták volna a szárazföldet (Jakucs, 2009). A globális klímaváltozás kísérőjelenségeként bekövetkező, extrém száraz időszakokban (amelyre az elmúlt másfél év is szomorú példa volt nálunk) a „wood wide web” nélkül nem maradhattak volna fenn az erdők. Nem is beszélve az ott termő, gyakran nagy gasztronómiai jelentőségű mikorrhizás gombákról (a tinórukon kívül például a sárga rókagombáról – Cantharellus cibarius) vagy a horribilis értékű, föld alatti termőtestet fejlesztő szarvasgomba (Tuber) fajokról (Varga et al, 2013).
Szeptember a nyárfa-érdestinóru (Leccinum duriusculum) hónapja is lehetne – bár alkalmas időjárás esetén júniustól októberig bármikor találkozhatunk vele, a névadó fekete, fehér, vagy rezgőnyárfák (Populus nigra, P. alba, P. tremula) alatt. Kalapszíne a fehéres-okkertől a sötétbarnáig változhat, tönkjét jellegzetes, hosszanti irányba rendeződött feketésszürke pikkelyek borítják, töve nyomás hatására kékesre színeződhet. Húsa hófehér, kettévágva előbb vöröses-rózsaszínre, majd ibolyásfeketére változik. Termetes példányai gyakran nagyobb csoportokban bújnak elő a ritkás fűvel borított talajból, vagy a kubikgödrök szélének avarjából. A kemény húsú nyárfatinóruból például ízletes rántott gomba, pörkölt vagy gombafasírt készíthető (utóbbiakba a fiatal gomba vékonyra felkarikázott tönkjét is érdemes beletenni). Az idősebb gombakalapok szürkés-okkeres csöves termőrétegét azonban célszerű a felhasználás előtt eltávolítani, mert nyálkássá teszik az ételt. Szárítható is, bár eközben (az összes Leccinum fajhoz hasonlóan) feketésbarnára színeződik.
Az élőhelyén található kubikgödrök kulcsfontosságú szerepet játszanak a Bodrog-menti ökoszisztémák vízháztartásában: áradáskor ezek vezetik ide a folyó vizét, a nyári szárazság idején pedig értékes tartalékot jelentenek (Egri, 2008). Jellegzetes magaskórós és liánnövényzetből álló „fátyoltársulásaik” (Tuba, 1994) szinte áthatolhatatlan falként védik az ott rejtőző értékes flórát és faunát – a szintén kímélendő fajokat tartalmazó fungáról (nagygombavilágról) nem is beszélve. A gödrökből kiemelt földből épültek a folyót szegélyező árvízvédelmi töltések, amely során a Kheopsz-piramis térfogatának többszörösét termelték ki, nehéz fizikai munkával az egykori kubikosok a Bodrog és a Tisza mentén (Lázár, 1980).
Hazai vonatkozású mikológiatörténeti érdekeségként említhető, hogy Carolus Clusius (eredeti nevén Charles de L’Ecluse) természettudós, botanikus és mikológus híres, Fungorum in Pannoniis observatorum Brevis Historia művében – amely az első, mikológiai tárgyú monográfia volt Európában – egy érdestinóru is szerepel. A munkát illusztráló fametszetek azokról az akvarellekről készültek, amelyeket Clusius unokaöccse, Esaye le Gillon, a bécsi udvar miniátora készített. Clusius, főúri mecénása, Batthány Boldizsár meghívására érkezett Nyugat-Magyarországra, és zömében ottani (ma már részben Burgenlandhoz tartozó) kutatásait örökítette meg (Járayné Komlódy, 1995).
Következő gombánk több szempontból is rendhagyó az eddig tárgyalt fajokkal összevetve, hiszen a szőlő egyik kártevője. A szőlészek-borászok általában félelemmel és haraggal gondolnak a gombákra, ami nem meglepő, hiszen két rettegett parazita: a szőlő-peronoszpóra (Peronospora viticola) és a szőlő-lisztharmat (Unicula necator) jó néhány ígéretesnek induló évjárat termését tette tönkre egy-egy esős nyáron. A gombák tömeges őszi megjelenése sem örvendezteti meg a gazdákat. A Hegyalján elterjedt szólás szerint: ha jó a gombatermés, akkor gyenge lesz a szüret és fordítva. A gombák megjelenéséhez szükséges, bőséges csapadék ugyanis nem kívánatos sem a szüreti munkálatok, sem a gombakártevők megjelenése miatt.
Az utolérhetetlen tokaj-hegyaljai borok, köztük az aszú azonban elképzelhetetlen lenne különböző, mikroszkopikus gombafajok jelenléte, közreműködése nélkül. Naptárunk októberi lapjára ezért a szürkepenész (Botrytis cinerea) került fel (ami a Botrytis fuckeliana tömlősgomba konídiumos, azaz ivartalan szaporítósejteket létrehozó) szaporodási formája. A veszélyes kórokozó a Hegyalján azonban hasznot is hajt, hiszen – a borvidék speciális mikroklímájának köszönhetően – az úgynevezett nemes rothadás előidézője, három feltétel együttes teljesülése esetén: 1) A fertőzés a szőlőt teljes érésben érje, ekkor nedves, párás legyen az időjárás (ez általában jellemző itt ősz elején); 2) A fertőzött szőlőszemek épek legyenek; 3) Az aszúsodás idejére meleg, száraz periódus következzen, ugyanakkor megfelelően magas legyen a páratartalom is (amit a Bodrog közelsége biztosít).
A kártevő gomba speciális, kemény falú képződmények (a már említett, ún. szkleróciumok) formájában telel át, és tavasszal a szőlő virágzatát is megfertőzheti, emellett konídiumai is jelen vannak. Ezek terjedését és a fertőzést nagyban megkönnyíti a csapadékos időjárás, amely során a Botrytis ivartalan szaporítósejtjei „kicsíráznak”. Megtámadják a bogyók héján lévő gázcserenyílásokat (sztómákat), amelyek zárósejtjei elhalnak. Így a bogyók növekedése során mikrosérülések keletkeznek, amelyeken át a hifák a szőlőszemek héjába, és a héj alá hatolhatnak. A fertőzést szenvedett bogyók bőrszövetének sejtfalai így funkcióképtelenné válnak, a szőlőszem jellegzetesen barnás-kékes, illetve csokoládészínű és összetöpörödött lesz (Bene, 2004).
A roncsolt és a gomba speciális (testén kívül ható) ektoenzimjei által fellazított héjon keresztül a bogyó sok vizet veszít, és értékes anyagai bekoncentrálódnak – annak ellenére, hogy a gomba növekedéséhez és anyagcseréjéhez felhasználja a szőlőszem tápanyagainak egy részét. Jelentősen megnő a szárazanyag-tartalom, ezen belül is cukorkoncentráció, amiben a töményedés mellett az is szerepet játszik, hogy a gomba a sejtfalakat alkotó szerves vegyületeket is egyszerű cukrokká alakítja. (A 3 puttonyos aszú 1 literében például minimum 60 g természetes cukor és 25 g ún. extrakt, azaz egyéb szárazanyag található.) A minél teljesebb aszúsodás érdekében kezdték – hazai viszonylatban viszonylag későn, a hagyomány szerint október 28-án, azaz Simon-Júda napján a hegyaljai szüretet. Az itteni, két szólás szerint „szeptember érlel – október mézel”, illetve „akár haszon, akár kár – Simon-Juda a határ” (Bakos, 1959).
Az aszúsodás – kedvező körülmények között, rendkívül ritkán – más vidékeken is bekövetkezhet. Ilyen kivételes jelenséget tapasztaltam meg 1982 őszén, amikor sorkatonai szolgálatomat töltöttem Szegeden. Századunkat egy szeptemberi vasárnap az ópusztaszeri „Hét Vezér MgTsz” földjeire vezényelték, ahol „kikapcsolódásként” futóparadicsomot kellett szednünk – stílszerűen laposkúszásban. A „wellness-hétvége” zárásaként feltálalt (valószínűleg matuzsálemi korú birkából készített, faggyúgyertyára emlékeztető) pörkölt után némi desszertre fájt a fogunk. Így bukkantunk rá a közeli szőlőtőkéken a nem várt csemegére: a részben aszúsodott fürtökre. Szakaszunk zömében hegyaljai fiúkból állt, így nálunk nem okozott gondot a mazsolaízű szemek elkülönítése a penészesektől. A másik két szakaszban szolgáló pesti és alföldi srácok azonban nem igazán észlelték a különbséget – így ők is először vérszemet, majd kis híján vérhast is kaptak. Szerencséjükre egy viszonylag dúsabb levelű kukoricaföld is akadt a közelben… (Lehet, hogy hasonló okból szenvedtek közel ezerfős veszteséget I. Ferdinánd Tokajt elfoglaló, a Szepességből érkező német zsoldosai 1530-ban. Valamilyen járvány üthette fel a fejét a soraikban, a túlélők szerint a magyarok mérgezett borral itatták őket.) (Csorba, 1980, Bánlaky, 1933).
November a késői laskagomba (Pleurotus ostreatus) hónapja pataki gomba-naptárunkban. A kozmopolita elterjedésű, közismert és közkedvelt, régóta termesztésbe is fogott nagygomba-faj bio- és nekrotróf parazita fehérkorhasztó (Vetter, 1996). Utóbbi azt jelenti, hogy a sejtfalak cellulóz-tartalma mellett azok ligninjét is képes hasznosítani, így a – vöröskorhasztó fajokénál jóval tökéletesebb – lebontó folyamatok végeredménye fehéres színű, kézzel is könnyedén elmorzsolható korhadék. A laskagomba szintén nem válogatós, de leggyakrabban már pusztuló nyárfákon jelennek meg jellegzetes, kezdetben kékes-feketés, később szürkés-barnás, enyhén tölcséres, illetve féloldalas, kagyló alakú termőtesteik. Ezek átmérője akár a 20-25 cm-t is elérheti, a termőtest-csoportok együttes tömege pedig akár több kg is lehet! A gomba leginkább az enyhe fagyokat követő, nyirkos-ködös időben fejlődik.
Életmódjának másik érdekessége, hogy apró gerincteleneket, például fonálférgeket is képes zsákmányolni és lebontani speciális gombafonalai segítségével! A legújabb kutatások kiderítették, hogy erre tulajdonképpen „ideggáz” segítségével képes. A hifákon néhány μ átmérőjű nyeles gömböcskéket, ún. toxocisztákat növeszt, amelyek az illatszer-gyártók által jól ismert (például levendulára és a rozmaringra is jellemző) a oktan-3-on nevű ketont tartalmazzák. (Landy-Gyebnár, 2023). Ha a féreg több, ilyen mikroszkopikus méretű, számára mérget rejtő „nyalókának” nekimegy, azok kipukkadnak és az állat elpusztul. Ezután a gomba ektoenzimjei lebontják a testét, hasznosítva annak nitrogéntartalmát. Így tulajdonképpen „ragadozónak” is tekinthető, amelyik ritkaságnak számít a gombák világában!
A termesztésbe is fogott laskagomba gasztronómiai jelentőségének és sokoldalú felhasználásának részletezése meghaladná e munka kereteit, így csak egy – családunk által kipróbált, egyszerű és ízletes – elkészítési módot említek. A csíkokra szeletelt és kevés sós olajban, vagy vajban – ízlés szerinti mértékben – megpirított gombaszeletek ízével csak a hasonlóan (de egészben) kisütött nagy őzlábgomba (Macrolepiota procera) veheti fel a versenyt! A Bodrog holtágai (például a Berek, a Kertekalja, illetve a Svábszögi-holtág) közelében október végétől karácsonyig is érdemes laskagombára „vadászni”! A termőtest-csokrok gyakran akár 10-12 m magasan is találhatók, aminek az az oka, hogy ez a gomba – a termesztett csiperkével (Agaricus bisporus) ellentétben – kimondottan fényigényes. Azok leszedésére gyakran speciális felszerelést (például akár több m hosszú rúdra szerelt kis lapátot, vagy teleszkópos horgászbot végére kötött vastag damil-hurkot) kell alkalmaznunk. (A félig elkorhadt nyárfákra mászást kipróbáltam, de senkinek sem ajánlom…) Két évtizede az is megtörtént, hogy december 24-én – egy utánozhatatlan kézügyességű, cigándi kosárfonó népművész által készített – háti puttonyomat („kazupomat”) sikerült színültig szednem laskával! Retro kemping-kerékpárommal hazafelé tekerve már hatalmas pelyhekben hullott a hó, így az Árpád úton lakók bizonyára csodálkozva nézték ezt a furcsa „Mushroom-Mikulás performanszot” (amire bordó felsőm is ráerősített)…
Naptárunk záró, decemberi lapjaira a lila pereszke (Lepista nuda) került. Bár nem kifejezetten téli gomba, ősz közepétől kezdődően akár az enyhébb decemberi napokon is találkozhatunk csoportosan megjelenő, jellegzetesen vastag húsú, lila színű termőtesteivel, amelyek akár a város belterületein (például a Csécsi-internátus kertjében) is felbukkanhatnak. Az idősebb gombák kalapja később barnás árnyalatúra fakulhat, ilyenkor felületesen hasonlíthat közeli rokonához, a lilatönkű pereszkéhez (Lepista saeva), amelynek azonban csak a tönkje lila, kalapja és lemezei szárazon világosbarnás-szürkés színűek. (Utóbbi faj is egyre gyakrabban található meg – néhol tömegesen is – nemcsak a Sárospatak környéki legelőkön és árvízvédelmi töltéseken, hanem füves belterületeken is.)
Mind a két említett nagygomba terrikol szaprobionta (a talaj lebomló szerves anyagait hasznosítja). A lila pereszke – a korhadó avar, vagy fenyőtű hőtermelő folyamatainak köszönhetően – akár a kalapjára hullott vékony hóréteget is képes megolvasztani. A vastag decemberi hótakaró – a népi időjóslás szerint is – jó termést ígér a következő évben, hiszen a (Bodrog tavaszi áradását is okozó) téli csapadék fontos a talajok megfelelő víztartalék-képzésében. Ezért a lila pereszke itteni, tél eleji kimaradását akár egy ilyen strófával is kommentálhatnánk: Hóba fúlt a pereszke: árvíz lesz a Berekbe! A lila pereszke – többek között – remek ízű rántva vagy fasírozottként (itt célszerű kb. fele-fele arányban darált hússal keverni), illetve savanyított gombának eltéve. Finnországot megjárt kollégista társaim lelkesen meséltek a sárga gyűrűstinóru (Suillus grevillei) fiatal példányainak felhasználásával készült, lila és sárga színekben pompázó gombasalátáról…
Mindkét említett faj ehető, árusítható, így egymással történő összetévesztésük nem okoz különösebb gondot. Más a helyzet a lilás árnyalatú, a vegetatív idegrendszerre ható méreganyagot, muszkarint tartalmazó gombákkal, például a szintén lilás retekszagú kígyógombával (Mycena pura), vagy a lila susulykával (Inocybe lilacina), amelyek azonban jóval vékonyabb húsú és tönkű, kisebb termetű gombák. Az említett pereszkéket leginkább a hasonló megjelenésű, vastag húsú, lilás pókhálósgomba (Cortinarius)-fajokkal lehet könnyen összetéveszteni. Utóbbi, népes nagygomba-nemzetség tagjai általában mérgezők, illetve nem fogyaszthatók; vörösbarna, pókhálószerű burokmaradványokon megtapadó spóraporuk és gumós tönkjük alapján is elkülöníthetők (Ewald, 2017). Pontos meghatározásukat hagyjuk a mikológusokra és tartsunk be két fontos szabályt! Először is: a gomba élénk színe (önmagában) nem jelenti azt, hogy mérgező; ellenpéldaként elég a fehér gyilkos galócát (Amanita virescens) említeni! Másodszor: a fogyasztani kívánt gombát mindig vizsgáltassuk meg legalább középfokú végzettséggel rendelkező gombaszakellenőrrel (ne „önkéntes mérvadókkal”, esetleg „facebook-exhibicionistákkal”)!
Gomba-naptárunk végére érve újrakezdhetnénk a sort – akár több tucatnyi, érdekes és értékes fajjal. Jelenleg még e tekintetben is a bőség zavarával küzdhetünk. Azonban sok intő jel utal arra, hogy a természet nagygombákat kínáló ajándék-kosara olyan, mint a mesebeli terülj-asztalkám: egyik pillanatról a másikra kifogyhat! A természetes élőhelyeket fenyegető veszélyforrások „Pandora-szelencéje” sajnos, továbbra is nyitva áll. Csak kettőt kiragadva innen: az illegális hulladék-lerakás és az erdőirtás környékünkön is tovább folytatódik. Utóbbi egyik elszomorító példája volt a Keleti Bodrog-holtág (Berek) erdősávjának szakszerűtlen és barbár, a természetvédelmi szempontokat semmibe vevő „gyérítése” 2020-ban. Itt a védett fajokat (például csoportos csiperke – Agaricus bohusii, óriás bocskorosgomba – Volvariella bombycina) is rejtő nagygombavilágot „sikerült” szinte teljes mértékben kipusztítani. Legyalulták a kubikgödrök talaját is, amelyek – érdekes, szintezettséget mutató – élővilága talán örökre eltűnt az emberi felelőtlenség és hozzá nem értés következményeként. Lehet, hogy a tavalyi, (feltehetően) globális problémák okozta rendkívüli szárazság következménye az, hogy az idei nyár bőséges csapadéka ellenére meglepően kevés vargányát lehetett szedni a környéken? Zárszóként csak Gerald Durrell, világhírű zoológus és természetbúvár író sorait idézném: „A világ különleges és bonyolult, akárcsak a pók hálója. Ha megérinted egy fonalát, remegése végigfut az összes többi szálon. Mi nemcsak megérintjük a hálót, hanem bele is szakítunk.” (Citatum, 2009)
Ezután nincs más hátra: induljon (a nordic walking egyetlen túrabotot és gombászkosarat használó, az észak-magyarországi viszonyokra adaptálódott) „palóc walking” változata a környék csodálatos gombavilágának megismerésére…
Irodalomjegyzék
Bakos, J. (1959): A Tokajhegyaljai régi szőlőművelés szókincse. Az Egri Pedagógiai Főiskola évkönyve. (5. köt.) = Acta Academiae Paedagogicae Agriensis (Tom. 5.) 5–54. o.
Balassa, I. (1975): Lápok, falvak, emberek. Bodrogköz. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 302 o.
Bánlaky, J. (1933): A magyar nemzet hadtörténelme. 13./II./b (https://mek.oszk.hu/09400/09477/html/tartalomjegyzek.html) Letöltés: 2023.08.20.
Bene, Zs. (2004): Aszúbogyók élesztő- és penészbiotájának tanulmányozása Tokaj-Hegyalján. Doktori (PhD) értekezés tézisei. Budapesti Közgazdasági és Államigazgatási Egyetem, Borászati Tanszék. (phd.lib.uni-corvinus.hu/461/1/de_1635.pdf) Letöltés: 2015. 09.08.
Borowska, K. , Koper, J.(1986): Selenium and zinc in mushrooms. Internat. Tr. El. Symp. Jena. (Eds.: M. Anke et al.). 622–626. o.
Citatum (2009): https://www.citatum.hu/idezet/20174 Letöltés: 2023. 08. 23.
Csorba, Cs. (1980): Várak a Hegyalján. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 198 o.
Egri, K. (2008): A Bodrogköz erdőinek gombavilágáról. In: Frisnyák, S., Tuba, Z.(eds): Bodrogköz: A magyarországi Bodrogköz tájmonográfiája. Gödöllő–Sárospatak, 427–433. o.
Egri, K. (2009): Sárospatak környéki nagygombák fungisztikai, ökológiai és természetvédelmi jellemzése. (PhD értekezés tézisei) Mikológiai Közlemények. Clusiana 48 (2): 203–230. o.
Ewald, G. (2017): Gombászok kézikönyve. Cser Kiadó, Budapest, 720 o.
Jakucs, E. (2009): A föld alatti gombavilág titkai. Természet Világa 140 (9) 143–145. o.
Járainé Komlódi, M. (ed.) (1995): Pannon Enciklopédia. Magyarország növényvilága. Dunakanyar Könyvkiadó, Budapest, 430 o.
Ködöböcz, J. (2000): Lakóhelyünk Sárospatak és körzete. Sárospataki Népfőiskolai Egyesület, Sárospatak, 331 o.
Krieglsteiner, G. J. (ed.) (2000b): Die Grosspilze Baden-Württembergs. Band 2. Ulmer, Stuttgart
Landy-Gyebnár, M. (2023): Vegyi fegyverrel öl a laskagomba. National Geographic Magazin, 2023.01.24. (https://ng.24.hu/tudomany/2023/01/24/vegyi-fegyverrel-ol-a-laskagomba/) Letöltés: 2023.08.18.
Lázár, I. (1980): Kiált Patak vára. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 472 o.
Locsmándi, Cs., Vasas, G. (2005): A rejtélyes kucsmagombák. Élet és Tudomány, 60 (15): 472–473. o.
Mágócsy-Dietz, S. (1896): Hazslinszky Frigyes. Vasárnapi Ujság 43 (48): 1–2. o.
Pap, M. (1987): Debreczeni Ember András és Márton János leírása a Tokaj-Hegyalja és Zemplén településeiről. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 47 o.
Phillips, R. (1981): Mushrooms and other fungi of Great Britain and Europe. Pan Macmillan Ltd., London, 287 o.
Rimóczi, I.(2007a): Gombaválogató 1. Szaktudás Kiadó Ház Rt., Budapest, 171 o.
Rimóczi, I., Siller, I., Vasas, G., Albert, L., Vetter, J., Bratek, Z. (1999): Magyarország nagygombáinak javasolt Vörös Listája. Mikológiai Közlemények. Clusiana 38 (1–3): 107–132. o.
Tamás, M. (2015): Eltérő típusú talajokon termesztett búza szeléntartalmának és szelénformáinak vizsgálata Románia különböző tájegységein. Doktori (PhD) értekezés, 148p. Letöltés: 2023.08.19. https://dea.lib.unideb.hu/server/api/core/bitstreams/e5028b9a-f020-425d-b32b-af769fa9d63d/content
Tóth, M. (1997): Gombászösvényeken – Rejtőszínek és -formák a túlélésért. Természetbúvár 52 (1): 47. o.
Varga, T., Hegyessy, G., Merényi, Zs., Szegedi, Zs. és Bratek, Z.: (2013): Föld alatti gombák Magyarország tájain I. Mikológiai Közlemények. Clusiana. 52. (1–2): 65–78. o.
Vetter, J. (1993): Gyógyító gombák. Gyógyszerészet 37 (12): 945–949. o.
Vetter, J. (1996): A nagygombák lebontó tevékenysége. Mikológiai Közlemények. Clusiana 35 (3): 77–91. o.
Zsigmond, Gy. (2010): A gomba a magyar népszokásokban. In: Olvasó: tanulmányok a 60 esztendős Barna Gábor tiszteletére. Szegedi vallási néprajzi könyvtár 26. 102–115. o.
(A tanulmány hivatkozási és bibliográfiai leírási rendje a biológiai tudomány publikációs szabályaihoz igazodik – a szerk.)