Rózsaszín kád
Forró köd borult a városra,
hangosan nyögtek a fák,
izzadtság csorgott a törzsükön.
A nők négykézláb másztak hazafelé,
combjukon világítottak
a gyöngyházszínű hegek.
Rekedt galambok köhögték fel az őszt,
a sünök tétován bolyongtak a fehér csíkok mentén.
A tűzfalak mögött
japán hegyeket kerestem,
nyálkás fenyőerdőt.
Vadszőlőt találtam, felrepedt betont
bordatörést, egy rózsaszín kádat.
Belefeküdtem, térdem a mellemhez húztam,
tejfehér szemek meredtek rám,
összeszorítottam magamon a bőrt.
Orchidea
Hajnalig heverek mellette éberen,
mint a zónában eltévedt fekete kutya.
Fehér hátát nézem, fehér hátán az árnyakat,
amiket a redőnyön átütő fények rajzolnak újra.
Odakint a fák ágai úgy futnak a villanydrótokig,
mint karjának bőre alatt a kék erek.
A neve olyan volt, mint egy leopárd
szájából kilógó foltos orchidea.
Ha most megfordulna, az arcára is emlékeznék.
Elég a keze, elég a háta, a combja, a feneke.
6.25-kor felhúzom a nadrágját, a pólóját, az ingét.
Mire lenyelem a hideg kávé utolsó cseppjeit,
elfelejtem, hogy ő nem én vagyok.
Majomkenyérfa
Házat építek neked az űrben rajmeteorokból,
a Tejút alatt, a Fekete lyuk fölött.
A tetőtérből rálátsz majd a Földre,
a kékeszöld foszforeszkáló üveggolyó
megfesti a szemed felett a bőrt.
A pince kövét felszórom a Mars vörös homokjával,
majomkenyérfát ültetek,
a sötétben hallgatom a lélegzetvételed.
Szédülni fogunk a platinaszőke csendben.