végül
fogta a csomagjait, és taxiba szállt, mi meg apámmal
ott maradtunk ketten, két külön szobában az illatával
és a kacatjaival, az összes ránk maradt ruhájával, hogy
aztán egyesével égessük el, hogy a leveleit mind felnyissuk,
és a hófehér törölközőit hamuvá mossuk, hogy esténként
véletlenül túl sokat képzelhessünk bele a semmibe,
és múlt időben kezdjünk beszélni,
mert anyám fürdés utáni szappanillatú
testére gondoltunk, amihez elalvás előtt hozzábújtunk,
az olvadt vaj színű testre, ami buján himbálózott rajta, a hatalmas melleire
és a gesztenyebarna hajára, ami hullámokban törte
meg a teret, a szemére, ami mahagóni
volt, hogy másnap ne bírjunk egymásra nézni, mert
a ráncaim alatt anyám szemei néztek vissza ránk.
a sziklákról meg a vízről
elképzelem, hogy az érkezési váróteremben állok,
egy amerikai film jut eszembe, ahogy a főszereplő
áll a tömegben, körülötte az emberek sodródnak,
mint amikor beleülsz a kádba, és ahogy előrébb
csusszansz, a víz pedig hátra, a combok a sziklák,
de a víz örökké víz marad, és azt képzelem, hogy
ő én vagyok, akit vesz a kamera, nézek fel a
kijelzőre, és látom, hogy a járatod még két órát
késik, de én nem mozdulok, néhány statiszta pedig
úgy nyomja hozzám a vállát, ahogy esténként a
mellkasod feszült rám, és pont mint te, vissza se
néznek, mennek tovább. az emberek sziklák,
de a víz örökké víz marad.
azért én mégiscsak
a legfrissebb cikkek szerint a kis
sárgabóbitás kakadu egyedszáma
negyvenre csökkent a természetben
ez azért mégiscsak jelent valamit
a kapcsolatunkra nézve azt is olvastam
közkedvelt faj ami képes megjegyezni
amit az emberektől hall kicsit olyan
mint a képzeletbeli gyerekünk akinek
már nevet is adtunk miközben a váróterem
sarkait számoltuk ahol két köhögésre jutott
egy halál végül mi vagyis hát csak én jöttem
a sorban és a képzeletbeli gyerekünknek
esélyt sem adva írtam alá a receptet
hogy aztán még három hétig izgulhassunk
és hogy a halála ne könnyedséggel hanem
fájdalommal töltsön el titkon reménykedtem
mert azért én mégiscsak nagyon szerettem volna