Ne félj
Az este füstüveg darabjai
szirmokként szétszórva.
Meztelen talppal lépked
a szél a sikátor-köveken.
Felfeslett öltés: patkány fut
a falak szövetén.
Ablakod nyirkos résébe mászunk,
ágyadig követem.
Sosem ébredsz fel,
mikor melléd fekszem.
Zúgva érkeznek
lélegzeteddel hömpölygő álmaid.
Patkánykarom mentén
reped a szobameleg.
Nem hagylak, ne félj!
Paplanod felhúzom államig.
Az üresség csarnoka
a szenvtelen folyó fölött
állsz
azon a hídon ami a partokat
erőszakkal távol tartja
nem pedig összeköti
bőröd alatt
hordalékkövekkel
és a tavasz higítószagával
szemeddel kettétöröd a holdat
és egy darabjával
ismeretlen alagutakat ásol
amíg
a görnyedő hátad
tönkremegy a lélek bányajáratában
miután semmit csak földet találsz
öregen
fáradtan és rokkantan
visszaköltözöl a verssorok
mesterséges biztonságába
és arra gondolsz
hogy még csak három
évtizede élsz
végül a tükörben addig
vizsgálod arcod
roncsolt architektúráját
amíg rád omlik az
üresség csarnoka
Fényvesztés
úgy szorítsd torkomra
az ég vörös szalagját
hogy
ajándéknak higgyem magam
a tér préselt
papírdobozára tűzve
kinek a kiégett szemét
gondolom a Nap díszének?
napokat
legyeket söpörsz le arcodról
mocskos fogaid a fák
között a fény csontja ropog
kibillen a vér a láthatár
ólomkanalából
és én még mindig alkonynak
szólítom
Váza
nyugalom
kopog az álmok héján
virágot ültetnek minden
feltört koponyába
feltámad a szél
marad
a monokróm háttér
szerkezeti váza
vázád
és te éjszakának becézed mert így
nem kell félned