A címre tekintve bocsássuk előre: nem vízgazdálkodási vagy halbiológiai könyvről van szó. A kötet, tárgya szerint, a versenyszférában működő cégeknek készült, ám a benne kifejtett gondolkodási paradigma általános érvényű lehet minden típusú (költségvetési, nonprofit stb.) szervezet számára. A „kék óceán” fogalom olyan gyarapodási útmutató, amely elveti a mások rovására történő terjeszkedést (az a hagyományos, ún. „vörös óceán” szemlélet), és a piacteremtés új módját kínálja, hátat fordítva a klasszikus közgazdaságtan termelési lehetőség függvénygörbén alapuló megközelítésének. A „kék óceán” követői nem a meglevő vevőkért indulnak harcba, hanem adott funkciójú termékek adott piacán új kereslet teremtésével generálnak új vásárlókat. A kulcsszó a vevői hasznosság. A folyamatot a könyv szerzői öt lépésben mutatják be, mondanivalójukat konkrét és szemléletes megoldásokkal alátámasztva. Akik ismerik, azoknak nem lesz újdonság az ActyFry krumplisütő, a Salesforce.com ügyfélkapcsolat-kezelő szoftver, a citizenM szállodalánc, a Cirque du Soleil társulat és más példák. Hasznos és szórakoztató kötet, és nemcsak cégvezetőknek ajánlom!
- Chan Kim – Renée Mauborgne: Kék óceán váltás. Hatékony és magabiztos növekedés verseny nélkül. Fordította: Hegedűs Péter. HVG Kiadó, Budapest, 2018. 344 o. ISBN 978-963-304-711-8
Lehet, hogy figyelmetlen voltam, de mintha nem ütötte volna át a tömegmédia ingerküszöbét az internet tavalyi ötvenedik születésnapja. Mert az első hálózat, az ARPANET, az Egyesült Államok négy egyeteme között 1969. szeptember–december folyamán épült ki. S hogy azoknak is igazuk legyen, akik a tudományos-technikai fejlődés mérföldköveit a hadiipari fejlesztésekből eredeztetik: az ARPA ügynökség katonai irányítás alatt állt, s az internetworking – az internet később e szóból rövidült – létrehozását eredetileg a fegyverkezési verseny ihlette. De hol vagyunk már ettől! A szerző a témában minden bizonnyal az ország első számú szakértője, publikál róla, a műegyetemen tanítja. Ebben a kötetében mindent összefoglalt. A hálózatépítés rejtelmeit, a gépek történetét, a világháló kialakulását; sok-sok kis lépés: fórumok, piacterek, zeneletöltések, keresőprogramok, blogolás, chatelés, fotók, wikipédia. Aztán jön a közösségi média, Facebook és Twitter, aztán a streaming, Netflix és Spotify; hadd ne folytassam. A végét úgysem látni. Az utolsó fejezet a jövő kihívásairól szól, de mire olvasom, ez a jelen. Szóval, hogy ne csak a telefonod legyen okos, van itt ez a könyv…
Szűts Zoltán: Online. Az internetes kommunikáció és média története, elmélete és jelenségei. Wolters Kluwer Hungary, Budapest, 2018. 488 o. ISBN 978-963-295-778-4
A színháztörténet két Márkus Lászlót tart számon. Egyikük, a jellegzetes hangú, közismert színművész, a Madách Színház tagja volt. Másikuk a század első felének nagy formátumú színházi szakembere – rendező, díszlet- és jelmeztervező, drámaíró, kritikus, művészetpedagógus –, 1923-tól az Operaház főrendezője, 1935–44 között igazgatója. Mondanom sem kell, a kötet az utóbbi Márkusról szól. Az operarendezőről, akinek nevéhez A csodálatos mandarin 1931-es bemutatása fűződhetett volna – ha a premier el nem marad. Övé lett viszont a Háry János és a Székely fonó ősbemutatója. Igazgatóként a fiatalon elhunyt Radnai Miklós örökébe lépve tovább építette az „aranykort”, következetesen képviselve az irodalmi alapanyagból táplálkozó, egyszerre látványos és zeneileg tiszta színházi eszményt. Emellett a magyar táncművészet jövőjét meghatározó döntéseket hozott: kinevezte Harangozó Gyulát vezető koreográfusnak, s meghívta Nádasi Ferencet az operai balettiskola újjászervezésére. Ezzel hozzájárult a nemzeti balettművészet és balettoktatás megalapozásához. A kötet teljes értékű monográfia: a pályakép kronologikus és tematikus ismertetése, számos fénykép, a színházi munkák jegyzéke, bibliográfia és mutatók.
Galántai Csaba: Márkus László. A művészi létezés mestere. MMA Kiadó, Budapest, 2018. 264 o. ISBN 978-615-5869-03-7
Az ellentmondás éles: a munkásállam eszméjén és a parasztság ideológiai meggyőzésén alapuló kommunista rendszer nem csak élni hagyta, de igyekezett átnevelni a „könnyű műfaj” képviselőit. A vándorcirkuszosok, artisták és egyéb komédiások állami vállalatok és revüszínházak keretében folytathatták „népszórakoztató” tevékenységüket, a „szocialista kultúra” nagyobb dicsőségére. Ne nézzük le őket: hivatásuk magaslatán álló, hihetetlen munkabírással rendelkező, szakmájukat életre választó személyekről van szó. S valóban: akárhány művészettörténeti-művészetpolitikai elemzés készült az ötvenes évekről, a szórakoztatóipar mintha nem létezett volna: a cirkusszal nem „cirkuszoltak”. Pedig a politikai szándékok itt nyertek teret igazán. Átszervezés átszervezést követett, hogy fogást találjanak egy olyan világon, amelynek lényege a kötetlenség. A fiatal szerző bámulatos otthonossággal mozog az intézmények, nagy egyéniségek és műfajok között, számos interjút készített még élő szemtanúkkal. E témának ma Magyarországon nincs nála jobb ismerője. A kötetben a tánc „Táncosok – a professzionalizálódó szakma páriái” címmel kapott fejezetet – s ebben minden benne van.
Molnár Dániel: Vörös csillagok. A Rákosi-korszak szórakoztatóipara és a szocialista revűk. Ráció Kiadó, Budapest, 2019. 496 o. ISBN 978-615-5675-23-2
A huszadik századi magyar történelem ellentmondásait jól jellemzi, hogy Dohnányi Ernőt, a kiváló zeneszerzőt, zongoraművészt, karmestert a Zeneművészeti Főiskola igazgatói állásából – a Tanácsköztársaság idején viselt zenei direktóriumi tagsága miatt – jobboldali kormány váltotta le, majd 1934–43 közötti újabb zeneakadémiai vezetői periódusa, s ezzel összefüggő felsőházi tagsága utóéleteként 1945-ben egy baloldali kormány minősítette háborús bűnösnek. Ma már tudjuk: egyiküknek sem volt igaza. A művész azonban emigrációba kényszerült és többé nem térhetett haza. 1960-ban New Yorkban hunyt el. Rehabilitációja azóta többszörösen megtörtént, elegendő csupán Vázsonyi Bálint életrajzi monográfiájára és a Dohnányi Évkönyv kiadványsorozatra utalnom. Ez a tanulmánykötet fontos továbblépés Dohnányi életművének interpretációjához. Kovács Ilona a zeneszerző kamaraműveinek itthon és Londonban őrzött primer forrásokon alapuló elemzésével új megállapításokat tesz a művész zeneszerzői műhelyéről, a zenéje és a tánc kapcsolatáról, tanári működéséről, valamint az életmű és a történelem egyes találkozási pontjairól. A jól szerkesztett kötet tizennyolc tanulmánya az elmúlt másfél évtizedben keletkezett.
Kovács Ilona: Dohnányi Ernő új perspektívában. Gramofon Könyvek, Budapest, 2019. 400 o. ISBN 978-615-80474-9-4
A Takács Etel Pedagógiai Alapítvány nyelvészeti, irodalmi, pedagógiai tárgyú disszertációkat közreadó, 2015-ben indult sorozatában Toma Kornélia értekezése a 25. kötet. Kutatási témája a mai, főleg online kapcsolatokra és közösségi médiára épülő személyközi kommunikációban több mint figyelemre méltó. A szerző vallja az élő beszéd semmivel sem pótolható értékét és a retorikai felkészültség fontosságát. Az Y és Z generáció szövegalkotási képességét empirikusan vizsgáló kutatáshoz az évenkénti Kossuth-szónokversenyen elhangzott beszédek szolgáltak alapul. A versenyzők előre megadott témára alkottak expozét, különféle valódi és fiktív szituációkban. A szerző e beszédek szerkezetét, érvelését és stílusát vizsgálta. Számomra a kényszerekről és korlátokról szóló alfejezet különösen érdekes. Ebből is az ún. „külső érvek” rendszere: maxima, tekintély, bizonyságtétel, statisztika, törvény – magamnak lefordítva: az interiorizált objektivációk. (A belső érvek a szónoktól, magából a beszédből származnak.) A kötet rádöbbent beszédkultúránk alakításának közös felelősségére, amelyről szinte elfeledkeztünk – pedig az iskolában mindenkinek megtanították, hogy az emberré válás alapja a beszéd…
Toma Kornélia: Mai fiatalok argumentációs kultúrája. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2018. 284 o. ISBN 978-615-80351-8-7
Az idősebbek emlékeznek rá: a filmszínházakban – ahogy akkor hívták – a „nagyfilm” előtt a nyolcvanas évek végéig heti megjelenésű filmhíradót, esetleg még kisfilmet is vetítettek. Ez a moziüzemeltetési rendszer a két világháború közötti Magyar Világhíradó öröksége volt, amely ugyanazt a célt szolgálta, mint a Kádár-korszakban: információközlés, tömegkommunikációs befolyásolás, közönségformálás, propaganda. Az 1914-től 1958-ig bemutatott heti filmhíradók az interneten szabadon elérhetők (http://filmhiradokonline.hu). Ezek közül Barkóczi a Magyar Film Iroda által 1931–1944 között készített tekercsekre fókuszál. Másfél évtized híradós gyakorlatát elemzi az intézményi háttér, a formai és tartalmi jegyek és a médiatörténeti beágyazottság szempontjából. A hírek – akkor is – szimbolikus jelentőséggel bírtak, a vizuális érvelés gyakran már a főcímekben elkezdődött. A háború kitörésével, majd Magyarország hadba lépésével a műfaj eszközrendszere és állambiztonsági vonatkozásai (cenzúra) módosultak. Mindezek történelmi, kommunikációelméleti és esztétikai összefüggéseit a szerző olvasmányosan nyomon követi. Nekünk csak olvasni és okulni kell.
Barkóczi Janka: Ezerszemű filmhíradó. Vizuális propaganda Magyarországon 1930–1944. MMA MMKI – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2017. 138 o. ISBN 978-963-414-164-8
A történelem fordulópontjait hajlamosak vagyunk konkrét eseményekhez kötni: mohácsi csata, szatmári béke, világosi fegyverletétel, szarajevói merénylet és így tovább. Pedig a változás sokszor folyamatok eredménye. A történész feladata ilyenkor az összefüggések feltárása. Különösen olyan periódusokról, amelyekben – látszólag – alig változik valami, s mégis, mire a végére érünk, 180 fokot fordultunk. Az 1944–49 közötti fél évtized éppen ilyen, eddig jószerivel átmeneti korszaknak tekintették. A kötet változtat ezen a szemléleten, ráadásul a világháború utáni koalíciós éveket eddig nem vizsgált szemszögből, a parlament prizmáján keresztül tárgyalja. S mi lenne alkalmasabb a demokratikus átalakulásba vetett hit és az évszázados köztársasági eszme uralomra jutása, illetve az előbb ezt csak akadályozó, aztán korlátozó, végül teljesen felszámoló sztálini szovjetizálás küzdelmének megjelenítésére, mint a politikai csatározások közvélemény számára legszembetűnőbb terepe, a parlament. Ennek keretében és tekintélyére hivatkozva szalámizták le a pártokat, internálták a képviselőket, manipulálták a választásokat. A „tisztelt Ház” felül- és alulnézetben egyaránt megtekinthető.
Palasik Mária: Parlamentarizmustól a diktatúráig (1944–1949). Országgyűlés Hivatala, Budapest, 2017. 464 o. ISBN 978-615-5674-16-7
A jó téma kiforrja magát. Igazolja ezt Fejős Zoltán, aki az eredetileg a Fejezetek Cigánd történetéből c. 2014-es kötetben megjelent tanulmányát fejlesztette tovább. A tengerentúli migráció általános problematikája eddig is számos szerzőt megihletett (Bába Szilvia, Frank Tibor, Puskás Julianna, Szántó Miklós stb.), most azonban kifejezetten mikrotörténelmi nézőpont dominál: a szerző egyetlen falut vizsgált. Ehhez helyszíni kutatások, családi interjúk, iratok, fényképek, református egyházi anyakönyvek nyújtottak segítséget. Mindezt kiegészítették az Egyesült Államokban fellelhető adatok: Staten Island-i magyar református egyházi és bevándorlási hivatali források, hajózási utaslisták, helyi lapok. 1895–1936 között 546 cigándi bevándorló lépett partra, de a személyek száma ténylegesen kevesebb, mert közben többen haza- és visszautaztak. A kötetből kiderül kik voltak ők, mikor érkeztek, hol telepedtek le, hogyan éltek, mivel foglalkoztak. A leghíresebb közülük alighanem Gutmann Dezső, aki David Gould néven vált jó nevű hollywoodi filmgyári (MGM) táncigazgatóvá. A kötet kuriózuma az 1920-ban hazatért Kő Csáki József verses önéletrajzának közreadása.
Fejős Zoltán: „Mert abban az időben lehetett vándorolni” A cigándi amerikások emlékezete. Cigánd Város Önkormányzata, 2017. 336 o. ISBN 978-963-12-9311-1
Jelvényszerző túramozgalmat indított Szádeczky-Kardoss Géza. Szakirodalmi kutatás és személyes terepbejárás alapján felmérte a hazai várakat és mindezt tájegységenkénti kötetekben adja közre. Ezek között – számunkra örvendetes módon – megjelent a Zempléni-hegység is. Tekintsünk el attól, hogy a címben a névelő fölösleges, és fordítsuk figyelmünket a belívre. A kiadvány szöveges leírásokat, felmérési vázlatokat, térképrészleteket és fotókat tartalmaz. Az építmények megközelítési lehetőségeit egyrészt GPS-koordináták, másrészt a Zempléni-hegység északi és déli turistatérképek K–Ny, É–D mezőinek megadásával közli. A szerző 18 település 27 várát mutatja be abc-sorrendben, Abaújvártól Telkibányáig, közte két általa felfedezettet: a kovácsvágási Jakab- és a sárospataki Harda-várat. Szerepel öt további objektum, mint „a korábbi irodalomban várként leírt peremek, kősorok és sáncok”, valamint tíz egyéb lelőhely, mint „lehetséges várhelyek és várakra utaló helynevek”. A kötet végén igazolólapokat és Kék-túra bélyegző helyeket találunk, amelyek segítségével a túrázók elismerő jelvényben részesülhetnek. A munka szenvedélyes szakmaszeretetet és hozzáértést sugall. Csak így érdemes hozzáfogni.
Szádeczky-Kardoss Géza: Várak a Zemplénben. Szerzői magánkiadás, Budapest, 2018. 110 o. ISBN 978-615-00-0306-1
„Mi az, kedves tiszteletes úr, maga közben unitárius lett? – A pataki diákanekdota szerint e szavakkal nógatta Szabó Ernő zenetanár a teológust, aki a kollokviumon már harmadszor futott neki az „Atya, Fiú, Szentlélek…” kezdetű éneknek a harmóniumon, de az első két akkordnál nem jutott tovább. Míg az anekdota a református és unitárius vallás leglényegesebb különbségére tapint rá, Retkes Attila monográfiája éppen az együttműködést bizonyítja: a fővárosi unitárius gyülekezet első nyolc évtizedének históriáját a Debreceni Református Hittudományi Egyetem fogadta el doktori értekezésként. Nyugodtan mondhatjuk: erre minden alapja megvolt. A könyvet úttörő jelentőségű alapkutatások, gazdag forrásbázis, gördülékeny fogalmazásmód jellemzi. A történeti áttekintést az egyházi vezetők pályaképei és az unitárius vallással hitbeli vagy más alapon kapcsolatba került közismert személyiségek (Jókai Mór, Batthyány Ilona, Bartók Béla) bemutatása színesíti. A szerző feldolgozta az első templom és az Unitárius Misszióház építéstörténetét, nemkülönben a 20. század első felében Budapesten működő egyháztársadalmi szervezetek históriáját is.
Retkes Attila: Unitáriusok Budapesten. Egy erdélyi történelmi egyház a főváros vallási életében (1869–1949). Zwingli Protestáns Kiadó, Budapest, 2019. 358 o. ISBN 978-615-81264-0-3
Oroszország lelkülete örök talány. A történelem során sokan próbálták megérteni. Legkevésbé azoknak sikerült, akik megtámadták. Az orosz öntudatnak sajátos szervező ereje van, amely nem politikai formációkra támaszkodik, hanem a néplélek vallási és szakrális alapjaira. Ezért örvend feltétlen tiszteletnek a mindenkori hatalom, legyen az cári, sztálini vagy putyini. A cseh szerző érdeme a jelenség alapjait képező hagyományrendszer pontos feltérképezése a Fekete-tenger partvidéki ókori kultúráktól Szovjet-Oroszországig. A kötet az egyes korokat, jelenségeket megidéző képekre és ezekhez kapcsolódó, történetileg lineárisan építkező fejezetekre tagolódik. A szerző szerint az orosz lelkiség (és a mai nagypolitika) megértéséhez öt központi alapgondolat társul, amelyeket látni kell: az autokrácia, az ortodox kereszténység, a nacionalizmus/népiség, a megkésett és rendszertelen kulturális fejlődés, végül a pravoszláv romantika. Ezek a tényezők áthatnak minden korszakot s együttesen határozták meg az orosz állam törekvéseit. A könyv érdeme a tisztán politikai ügynek látszó jelenségek ilyetén hátterének feltárása.
Martin C. Putna: Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből. Fordította: Csehy Zoltán. Kalligram Kiadó, Pozsony – Kalligram Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2017. 440 o. ISBN 978-80-8101-958-6