A kárpátaljai magyarság mint kisebbség szenvedte el legtöbbször Trianon óta a különböző impériumváltásokat. Az 1920. június 4-től a békediktátum értelmében az akkori Csehszlovákiához csatolt Kárpátalját később a Szovjetunió kebelezte be, majd annak megszűnése után Ukrajna része lett. Talán ez is oka annak, hogy sokáig a kárpátaljai magyar irodalom sípja szólt „leghalkabban” az ötágú síp összhangzatában, a kisebbségi magyar irodalmak skáláján. Első hangosabb irodalmi életjelét a lírával adta a kárpátaljai magyarság. „A líra hosszú időn át tartó elsődlegessége nem ok nélkül alakult ki: az 1945 utáni fél évszázad, úgy tűnik, inkább kedvezett a versíróknak.” – írja Balla D. Károly.[1] Ő ennek három okát látja. Az első, hogy bizonyos értelemben nem csak a szerzőnek kell a prózához „felnőnie”, hanem magának az irodalomnak, azaz az adott közösség világlátását leképező irodalmi műhelyeknek is. Ezzel párhuzamosan ki kell alakulnia a közösség hangján megszólaló, annak élethelyzetét dokumentálni képes író-rétegnek. „A kárpátaljaira azonban mindig is bizonyos kialakulatlanság, kiskorúság volt a jellemző”.[2] A második ok – amely az egész Kárpát-medencei magyar irodalomra jellemző volt az 1950-es évektől – az, hogy a szovjet érdekszférában elfogadott esztétikai irányelvek alapján a regények vagy novellák hősei csak pozitív, a szocialista realizmusnak megfelelő származású és ideológiát valló szereplők lehettek. Ez az elv nem engedte a valódi traumák semmilyen formájú prózai feldolgozását, és ezért inkább a személyesebb hangvételű, nem annyira a társadalomtörténeti valóság bemutatására törekvő lírai önkifejezés felé terelte a kárpátaljai magyar szerzőket. „A kompromisszumra hajlamosabbak is jobban tudtak a költészetben boldogulni: az unalomig ismételt szimbolika (fényes október, vörös csillag, forradalom, nép, szabadság, Lenin, béke, boldog jövő) alkalmazásával megadták a császárnak, ami császáré, és aztán írhattak őszintébb sorokat, másfajta verseket.”[3] Végül a harmadik – specifikusabb – ok az, hogy Kárpátalja írógenerációinak tagjai munkásságukat előbb kezdték költőként, újságíróként vagy irodalomkritikusként, aztán jutottak el a novellák és regények világához, vagy – és ez a jellemzőbb – művészetükben párhuzamosan – egymásra hatva – vannak jelen a különböző írói-költői-publicista műformák.
Nagy Zoltán Mihály (született: 1949) pályaképe beilleszthető a fentebb vázolt irodalomtörténeti jellemzésbe. 1963-tól jelentek meg versei és novellái a beregszászi lapokban, és a Kárpáti Igaz Szó is rendszeresen közreadta írásait. Munkásságát a kezdeti folyóirat-publikálások után az 1983-as Dolgok igézetében című verseskötet nyitja, majd az 1988-as Fehér eper című elbeszélés-gyűjteményt ismét verseskötet követi: Pírban, perben (1990). Első három kötete alapján kijelenthető, hogy a próza felé is nyitott költőként kezdte pályáját. Az irodalomtudomány jelenlegi értékelése szerint a harmadik kötet után, tehát a „szovjet idők” megszűnésével érik be igazán írói pályája, ahogy több pályatársa (pl. Penckófer János) is ez idő tájt kezd kiteljesedni. Nagy Zoltán Mihály ekkor kezdi irodalom- és kultúraszervezői munkásságát is – gondolok itt az Együtt folyóirat szerkesztésére, valamint könyvkiadói tevékenységére.
A költői indulásában meghatározó, hogy a 70-es évek közepétől tagja volt a főleg költői generációkat kinevelő József Attila Stúdiónak. A pálya későbbi – 90-es években megjelent – regényei méltatlanul tartják – Penckófer János szavával élve[4] – „árnyékban” a költeményeket és novellákat. Nagy Zoltán Mihály első novellás kötete, a Fehér eper történeteiben például már megfigyelhetőek azok a próza-poétikai technikák, amelyekkel a szerző a későbbi „nagy” regényben, A sátán fattyában is él. Tehát a műfajteremtés, a modern prózai jellegű ballada létrehozása nem a kilencvenes évek regényeihez köthető az életműben, hanem – természetesen esztétikai szempontból nem annyira letisztultan – már megjelenik a 80-as évek történeteiben is. A Fehér eperben a tördelt hosszúmondatokból álló, egyes szám első vagy második személyű narráció, és a hagyományos prózai forma – az egyes novellákon belül ugyan nem, de – a kötetben folyamatosan váltogatja egymást. Ez a formai sokszínűség azonban nem okolható meg a téma felől, tehát időnként felmerül a formateremtő öncélúság lehetősége is. A Fehér eperben tehát megmutatkoznak „a Nagy Zoltán Mihály-féle hosszúmondatos balladamondás”[5] formaelvei, de téma és forma kapcsolatában még több az ösztönösség, mint a tudatosság.
Nagy Zoltán Mihály lírai világának reprezentánsai a Dolgok igézetében, a Pírban, perben és az Új csillagon (2003) című verseskötetek. Ez a lírai világ dacosságában Adyhoz, megformáltságában pedig Nagy Lászlóhoz áll közel. „N. Z. M. veretes nyelvezetű prózakölteményei valóban emlékeztetnek Nagy László hosszúénekeire (…) [de amíg azok a világ egészét strukturálják, addig Nagy versei] a kisebbségi létre szűkített horizonton belül tapasztalható társadalmi gondokkal küzdenek.”[6] Már a Dolgok igézetében verseiben megfigyelhető a monologikus, érzelemközvetítő jelleg keveredése a prózaversekre jellemző hangnemmel: vagyis a későbbi életműben védjeggyé váló hosszúmondat és a lírai kifejezés jellege – forma és tartalom – ugyanúgy elválaszthatatlan egységet képeznek költészetében, mint A sátán fattyában. Ezáltal is azt bizonyítják, hogy Nagy Zoltán Mihály műveiben a „prózai indíttatású elbeszélés” (Penckófer János szavaival) és a lírai ábrázolás ugyanazt a világképet, ugyanazt a morális rendet, küzdelmet és motiváltságot jelenítik meg: az én lehetőségeit vagy kilátástalanságát az adott történelmi kor és társadalmi közeg határolta léthelyzetben.
De a főmű mégis csak az első kiadásban 1991-ben, majd legutóbb 2012-ben újból megjelentetett A sátán fattya című regény.[7] „Azok az alkotások, amik előtte születtek, e mű mellett szinte előtanulmányoknak tűnnek. Amik utána – beleértve a folytatásokat is – esztétikailag nem érik el A sátán fattyában megütött mércét.”[8] A sátán fattya műfaját tekintve én-regény. Tóth Eszter, a főhős egyes szám első személyben elmondott monológjának szereplői perspektívájából látja a történteket az olvasó. A mű talán legnagyobb erénye ebből vezethető le: az író – a modern próza esztétikai elveinek megfelelően – szakít a mindentudó alkotói hozzáállásból fakadó értékítéletek kifejezésével, ezáltal az olvasás egyben recepcióvá válik, utat engedve a befogadói értékítéletek többrétegűségének. A történet középpontjában a kárpátaljai magyarok elhurcolása, a málenkij robot, és a szovjet hadsereg elítélendő erkölcsi színvonalának egyik következményeként a megerőszakolás, illetve annak hatása áll. Tóth Eszter ez előbbit családján – édesapja és jegyese elhurcolása által – az utóbbit pedig saját tragikus sorsán keresztül tapasztalja meg. Ez a megtapasztalás kettős traumát jelent. Első az idegen, megszálló diktatúra felőli kényszer, a kiszolgáltatottság traumája: „fel-felsejlett bennem a tudat, hogy/ vétlenek vagyunk/ valami idegen,/ förtelmes akarat tört ránk érzéketlenül, rontó szándékkal befolyásolja ez életünket” – (30. o.); második a falu társadalmi konvenciói miatti elítélés megélése: Tóth Esztert „katonakurvának” tartják, jegyesének édesanyja személyesen közli Eszterrel, hogy szó sem lehet ezek után a házasságról. Ehhez tartozik a munkatáborból hazatérő édesapjának reakciója, akinek cselekedete – meggyalázott lányának a történtek miatti ütlegelése, majd a többszöri lerészegedés – szimbolikus, mivel nemcsak a társadalmi konvenciók elfogadásának tudatából ered, hanem személyes és családja sorsa elleni ösztönös, és nyilvánvalóan irányt vesztett lázadásként is felfogható. Ezek a sorscsapások nemcsak a Tóth családot érik, az egész falu elszenvedi azt, ami általában megjeleníti az egész kárpátaljai magyarság szenvedéseit. Ezért A sátán fattya – amellett, hogy mindvégig a szubjektum perspektívája az uralkodó –történelmi/társadalmi sorsregényként értelmezhető. Ha azonban csak a perspektívát vesszük figyelembe, vagyis azt, hogy ezt a világot (időt és teret), a főhős szemléletén, illetve annak változásain keresztül látjuk, lélektani regénynek tekinthetjük. A „sodró lendületű, de feszesen megkomponált, drámai sűrítettségű, a falusi társadalom, a népi élet mély ismeretéről árulkodó regény a maga balladisztikus atmoszférájával, a pszichológusi pontosságú lélektani realizmusával is a móriczi, Németh László-i próza világára emlékeztet” (177. o.) – idézi Bertha Zoltán Elek Tibort a regény 2012-es kiadásának utószavában.
A sátán fattya témája nem újdonság a kárpátaljai magyar irodalomban.[9] A málenkij robot okozta társadalmi traumákat azonban a szovjet időkben semmilyen formában nem lehetett megjeleníteni. Mint fentebb utaltunk erre, ezért választotta több alkotó is pályájának kezdetén a verset mint önkifejező formát. Így áttételes megfogalmazásban lehetett szembesíteni a társadalmat a megélt szörnyűségek emlékezetével, „a hivatalos kultúrpolitika [pedig] sokáig tiltotta a nyílt szembenézés lehetőségét.”[10]
Nagy Zoltán Mihály tematikájának újszerűsége a szubjektum szűrője téma és befogadó között, valamint a szimbolikus jelentésrétegek összhangzata. Ilyen jelképes szólam az összhangzatban már a regény elején a katonák többször ismételt röhögése, az, hogy a meggyalázás után bort töltenek Eszter szájába az elkövetők,[11] vagy az édesapa dühös, mégis szótlan reakciója, mikor megtudja a történteket, valamint a szülés helyszíne – „két kéve közt a Palajon” –, amely szintén evangéliumi asszociációkat hívhat elő a befogadóban. És végül jelképes Eszter sorsa, aki mindent túlél az öngyilkossági, majd gyermekgyilkossági szándék, a megőrülés ellenére, vagyis teste él, létezik ugyan, de önazonosságának elvesztése szimbolizálja egész létközösségének, a kárpátaljai magyarságnak az identitástudat-vesztési lehetőségét.
A sátán fattya folytatásaként 1996-ban megjelent Tölgyek alkonyában „két, egymással ellentétes világ formálódik (…): a jó és a rossz.”[12] A jó: az első regény főhőse, Tóth Eszter, valamint családja és a szilasiak; a rossz: a szovjet rendszer építői (magyarok és nem magyarok egyaránt), a kolhozosítók. A sátán fattyát jellemző szabadverses tördelésű hosszúmondat megmarad a Tölgyek alkonyában, de az egyes szám első személy helyett ez a mű a prózai narráció hagyományaihoz közelebb álló egyes szám harmadik személyben ábrázol. Az összefüggő történet mellett a formai hasonlóság és a narratív technika eltérése is összevetésre sarkalja az elemzőt. Amíg A sátán fattyában egyetlen személy sorstragédiája indokolja az én-beszédet, lelkiállapota pedig a töredezett, mégis egyetlen mondattá duzzadó beszédmódot, addig a Tölgyek alkonyának „főszereplője” maga a történelmi helyzet, a politikum. Amíg az első én-regény, addig a második közösségi – a családot és a falu társadalmát középpontba állító –, történelmi regény. És mint ilyen, indokolt szerzője részéről a narratív technika hasonlósága (a töredezett hosszúmondat használata a léthelyzet elbeszélhetetlenségének adekvát kifejezéseként), és eltérése (a személyes tragikumról a közösségi tragikum felé váltó perspektíva miatti egyes szám harmadik személyű elbeszélés).
A trilógiát Nagy Zoltán Mihály 2004-ben, tizenhárom évvel az első regény megjelenése után fejezte be A teremtés legnehezebb napja című regénnyel. Ennek elbeszélője – csakúgy, mint a Fehér eper néhány novellájában – egyes szám második személyben ábrázol. A főszereplő azonban ismét egyetlen személy, a „sátán fattya”, a felnőtt férfivá cseperedett Tóth István. A történet tragikumból építkező példázat (ez minden bizonnyal összefügg az egyes szám második személy, mint általában a példázatos történetmondás hagyományos formájával): „a szovjet hadseregből »kiselejtezett« fiatalember útja sok-sok lelki vívódáson, tanuláson, munkán át vezet addig a felismerésig, hogy ő is hasznos, valóban fontos tagja Szilas rendszerváltás utáni közösségének, az érdekvédelmüket szervező magyaroknak.”[13] Ha az első regényben a lélektani, a másodikban pedig a közösségi szemlélet az uralkodó, akkor azt lehet mondani, hogy a harmadik e két szemlélet összekapcsolásával méltó befejezése a regény-trilógiának.
A kétezres években továbbra is nagyon aktív Nagy Zoltán Mihály A teremtés legnehezebb napja mellett 2001-ben novellás kötettel (Az idő súlya alatt), 2002-ben a Páros befutó című regénnyel, 2003-ban pedig ismét verseskönyvvel lepte meg az olvasókat (Új csillagon). 2008-ban újabb regény-trilógiába kezdett. Az első, Messze még az alkonyat, valamint a második, Fogyó fényben (2010) című regények „öregember hőse Istenhez fordulva, de őt számon kérve küzd a medializált világ és emberi létezés fonákságaival.”[14] A Fogyó fényben formavilága – a darabjaira tördelt próza-mondatból épített lírai beszéd – bravúrosan prezentálja a korai művekben alkalmazott írói technikát, és a téma ambivalenciájához ismételten köthető a lírai-prózai kettősség: a felgyorsult, személytelen világ szemben az öregedés „traumájával” küzdő individuummal. Összegzés és útkeresés, szembenézés és szembesülés a világgal, léthelyzettel, lélekkel és hittel. Mint ahogy ezek az útkeresések és szembenézések keretezik és motiválják egyszerre Nagy Zoltán Mihály életművének eddigi szakaszait, kezdve a szovjet idők novelláitól és verseitől a főművön, A sátán fattyán át a legutóbbi regényekig.
Jegyzetek
[1] Balla D. Károly: Valóságpróza és látszatvalóság. = Beszélő, 3. folyam, 12. évf. 7. szám, 2007. július (http://beszelo.c3.hu/cikkek/valosagproza-es-latszatvalosag)
[2] Uo.
[3] Uo.
[4] „mind a prózai, mind a költői világ egy részét árnyékban tartja valami”. Penckófer János: Morális értékjegyek módosulásai (Nagy Zoltán Mihály írói világa). In: Penckófer János: Tettben a jellem. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2003.
[5] Penckófer János: Civódó tündérek prédája – Műfaj és mondat kérdése Nagy Zoltán Mihály lírai történetmondásában. = Magyar Napló, 12. évf. 3. szám, 2000. július-augusztus-szeptember, 89. o.
[6] Uo. 90. o.
[7] „Ez a könyv meghozta írója számára a sikert, előbb elnyerte az Év Könyve díjat, később megkapta érte a József Attila-díjat is. Eddig két kiadást élt meg, emellett különféle átdolgozások születtek belőle: Schober Ottó színpadra írta át, Csaba Klári pedig rádióra alkalmazta” – Csordás László, A malenykij robot és hatásának megjelenítése Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című kisregényében. In: Csordás László: A szétszóródás árnyékában. (Tanulmányok, esszék, kritikák). Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 2014. 87. o.
[8] Uo.
[9] Vö. Kovács Vilmos: Holnap is élünk (1965); Vári Fábián László: Tábori posta (2011).
[10] Csordás László, i. m. 88. o.
[11] „A bor kettős szimbólum, amely érzékelteti a helyzet abszurditását. Egyrészt jelenti az Úrvacsoránál használatos kelléket, hiszen szimbolikusan Krisztus vérét isszuk a megújuláshoz, bűneink megbánásához, másrészt viszont épp ellenkezőleg, Dionüszoszra, a bor istenére, a bűnös mámorra, az ókori orgiákra asszociálhatunk.” – Csordás László, i. m. 89. o.
[12] Penckófer János: Hatvanból harminc – Nagy Zoltán Mihály három évtizedes alkotói pályájának vázlata. = Együtt, IX. évf. 2011. 1. szám, 66. o.
[13] Uo.
[14] Uo. 67. o.