Megjelent Egri Petra Divatelmélet, teatralitás, dekonstrukció – Kortárs divatperformanszok című könyve, mely a Magyarországon még csak kialakulóban lévő kritikai divatkutatás önálló diszciplínává válásának újabb lépése. Orbán Jolán előszava is arra fókuszál, hogy a fashion studies műfaját a különböző teoretikusokhoz való relációjuk említésével elhelyezze a tudományterületek térképén. Tény, hogy ma Magyarországon még csak a már kanonizált diszciplínákhoz viszonyítva, kvázi „hozzájuk varrva, cipzárazva” lehet ebben a műfajban írni. Ez a legitimációs kényszerhelyzet érződik a tanulmánykötet első hatvanhat oldalán, amelyben a szerző Austin beszédaktus-elméletét a középpontba állítva De Manon és Derridán keresztül jut el valódi tárgyáig, a nyelv performativitásán át a divat performativitásáig, mintha a fashion studies az irodalomtudomány, a színháztudomány friss hajtása lenne, egy önállóan, önmagaként meg nem álló, aládúcolandó diskurzus. Kicsit olyan ez, mint amikor a nőknek sokszorosan meg kell csillogtatniuk a tudásukat, kitartásukat ahhoz, hogy végre odafigyeljenek rájuk. Egri Petra belevág, hogy meggyőzze a tisztelt urakat és bennünket is a terület relevanciájáról, és arról, hogy a divat és a dizájn igenis nagy hatással van arra, ahogy élünk, és még arra is, ahogy élni fogunk.
A performativitás-elméletek mind az austini gondolatból indulnak ki. A szerző – mint oly sokan – Judith Butlert tekinti a performativitás másik elméleti megalapozásának. Az amerikai filozófus ugyanis a testre is kiterjeszti a beszédcselekvés fogalmát, a divathoz pedig többnyire még szükség van egy emberi testre is. Igaz, a könyv utolsó fejezetében, amely a Digitális divat és a felszámolandó materialitás: a Balmain NFT-Barbie-kollekciója címet kapta, az NFT-kollekciók már ezt az alapvetést is dekonstruálják. De ne rohanjunk a végzetünk felé, és ne ugorjunk ennyire előre! Az Egri-kötet témájának a testre való kiterjesztés adja a tágabb kontextust. A szerző hangsúlyozza Butler alaptézisét, miszerint „performatív az egész világ” és benne mi a performanciák hálójába szőtten alakítjuk, hajtjuk végre önmagunkat (30. o.). A tanulmánykötet Butlert, és az ő révén korábbi elméleteket (Merleau-Ponty, Husserl, Mead) követve felvázolja, hogyan is állunk. Társadalmi konvenciók, korlátozások, megjátszott identitások hálójában élünk pontosan úgy, mintha színpadon szerepelnénk. „A szelf, az én megteremtődése nem egy rendezett folyamatban, konstatív, jelentéses hátterű, strukturált bizonyosságban történik, hanem mindez mögött, a színjáték szereplőjének és a mindennapi élet emberének megformálódásában is átfogó performativitás működik.” – írja a szerző (31. o.). Eszünkbe jut ezen a ponton Hajas Tibor Öndivatbemutató című kísérleti filmje, ahol a Moszkva tér járókelőinek ad utólag rendezői utasításokat az őket szemlélő alkotó.[1]
A performativitás még jobb megértéséhez Egri egyik mestere, Bókay Antal hatására kutatása fókuszába vonja a pszichoanalízist is. Freud Emma-esetét idézi fel, ahol egy fiatal nő gyermekkorában szexuális zaklatás áldozata volt, és amely eseményt Butler és Freud is színházi eseményként értelmezi. E példa révén, Freudot követve a szerző kutatása alapjának tekinti, hogy „az én elsősorban valami testi jelenség, nemcsak felület, hanem maga is vetülete egy felületnek.”[2]
A bevezetés második részében a szerző az Erika Fisher-Lichte képviselte szemiotikai megközelítést vonja vizsgálódása középpontjába, és már a fejezetcímben azt ígéri, hogy ezen performansz-elméletek korlátait is felfedi. Meglátása szerint ugyanis sokkal pontosabb irodalomnak számítanak a színháztudományok területén Richard Schechner[3] és Peggy Phealan[4] munkái. Mindegyik szerző azt mondja, hogy a performatívumokból levezethető az, hogy mi is az a performansz, avagy egy olyan cselekmény, esemény, ami radikálisan más, mint a színház. Az austini érvénytelen, komolytalan megnyilatkozás derridai kritikáján való átsiklást Fisher-Lichte mulasztásaként rója fel a szerző, tekintve, hogy Derrida a „nem sikeres” performatív aktust egy lehetőségnek tekinti, és véleménye szerint e nélkül a „sikeres” performatív aktus sem lenne lehetséges. Sőt tulajdonképpen ezek a sikerületlen performatívumok építik a performativitást.
A szerző a szöveg folyamán párhuzamosan olvassa és olvastatja a Derrida-szövegeket, valamint a divat és művészet határátlépéseiben alkotó művészek divatperformanszait, divatbemutatóit. Felidézi a derridai szövet és köldök fogalmát, ezeket összekapcsolja a ruhák alapanyagával, és Hussein Chalayan földbe elásott, majd onnan kiásott The Tangent Flows című diplomakollekciójával. Lassan, de biztosan beérünk a szövegtest szövetében oda, ahol már valóban a divatról van szó, azokról az alkotókról, akik a képzőművészet és a divat határán egyensúlyozó akcióikkal, alkotásaikkal bebizonyították, hogy ezek a területek átjárhatók, és hogy a filozófiának ezekkel a területekkel igenis dolga van.
Tovább haladva az igazán kalandos eszmei „utazáson” Alison Gill[5] nyomdokait követi a szerző, aki a dekonstrukciót és a derridai alapállást összeköti olyan divatalkotók munkáival, mint Martin Margiela, aki a ruhadarabok alapvető részeire is rákérdez, megmutatja a varrásokat, és bélésanyagból is készít ruhát. Láthatóvá teszi azt, amit nem „szabadna” látnunk. Egri Petra a dekonstruktív divatot a divatipar önkritikájaként értelmezi. Alapállás számára, hogy Derrida után másképpen kell tekinteni a divatra, és hogy a dekonstrukció ’90-es évekbeli divatos elméletként meghatározta az atmoszférát, amelyben Chalayan vagy McQueen létrehozzák „sikerületlen” divatbemutatóikat és kollekcióikat. McQueen egyenesen odáig megy, hogy nemhogy nem szolgálja ki a divatbemutatókkal kapcsolatos elvárásokat (esztétikus, harmonikus ruházat, szép, arányos testű nők által bemutatva), hanem létrehoz egy performansz sorozatot, amelyben szezonról szezonra szembesít, vádol, feloldoz bennünket, a divatot követni akarókat. A McQueen- és a Chalayan-showk a London Fashion Week csúcspontját jelentették az ezredforduló táján. Mindenki ott akart lenni, látni akarta a saját szemével, hogy ezúttal vajon próféciát mesélnek az alkotók a robotizált jövőről, vagy beolvasnak a nézőknek a bűneikkel, a háborúk okozta migrációval, a testfetisizmusukkal, vagy a divatipar természetet romboló hatásával kapcsolatban? A szerző ebben a kötetben felhívja a figyelmünket azokra a vizionáriusokra, akik harminc évvel előre látták a divatipar változásának tendenciáit. Chalayan és Margiela penésszel, gombákkal dekonstruált öltözékei korunk biotechnológiai és alapanyag-forradalmát jelezték előre, amelyben a micéliumgomba és a baktériumok festette textilek nagy szerepet játszanak. A deadstockból (elfekvő, megmaradt anyagok) és előző kollekcióiból tervező Margiela az upcycling kortárs trendjét, McQueen a testhatárok feszegetésével a konfekció által uralt divatipar válságát jelezték előre, míg Chalayan a magaddal vihető ruhabútorzattal a migráció problémáját jelenítette meg. Egri Loscialpóval[6] egyetértve hangsúlyozza, hogy a dekonstruktív divat egyfajta sem belül, sem kívül levés a divatiparban. Ezt a feltételt az említett dizájnerek, alkotók mind remekül abszolválták: sem nem divattervezők, sem nem képzőművészek a szó klasszikus értelmében. Életművükkel pont arra mutatnak rá, hogy ezek a kategóriák idejétmúltak, kizárólag a különböző területek együttműködése, az interdiszciplináris szemléletmód hozhat valódi megoldásokat.
A kötet második fejezetének harmadik részében egy másik kívülálló, az avantgárd alkotó, Király Tamás és a Baltazár Színház Baltazáréji álom című előadásának jelmezeit vonja be a szerző a dekonstruktív divat témakörébe. Király szemétből építkező alapállása, a szüntelen barkácsolás, a komolyabb pénz felhasználása nélkül való kreáció „abból, ami van, ami szerezhető”, a divatipar pazarló működésének tökéletes ellentéte. A szocialista országokban nevelkedő alkotók alapállása az, amit a Nyugaton fel kell találni. A könyv harmadik része éppen ezért logikusan következik Király alkotói metódusainak elemzése után. Izgalmas kontextust, ízt ad a kortárs, slowlife tendenciáknak a szerző által ezen a ponton felidézett F. Dózsa Katalintól származó mondat: „minden ügyeskedés ellenére a legcsinosabb pesti nőn is látszott a Trabant-jelleg, különösen egy-egy nyugati turistacsoport mellett”.[7] Egri megállapítja, hogy a keleti blokk országai képtelenek voltak versenyezni a Nyugat gyors divatváltásaival. A kérdés már csak az, hogy valóban a versenyre kell-e építeni a jövőnket. Meglehetősen furcsa fordulat, hogy a divatipar jelenlegi krízisének megoldásához jó példa lehet a szocialista divat praktikusabb „időtlen elegancia”[8] fogalma. Egri megállapítja, hogy „a divat gyors változása egyszerűen nem illett bele a tervgazdaságba és a hagyományos szocialista ideológiába” (143 o.). A helyzet ma pedig az, hogy a klíma- és energiaválsággal küzdő világ ötéves tervébe sem fér már bele a Nyugat által diktált tempó. Korunk divataktivistái, mint Katharine Hamnett, Vivienne Westwood mind-mind a moderált, ökotudatos fogyasztásra, az alapanyagok tudatos megválasztására szólítottak fel bennünket, már a nyolcvanas évektől kezdve. A gond leginkább abból adódik, hogy mi minden mással el voltunk foglalva, a növekedéssel, a GDP-vel, s erre egyáltalán nem figyeltünk oda.
(Egri Petra: Divatelmélet, teatralitás, dekonstrukció – Kortárs divatperformanszok. Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2023. 378. o. ISBN 978-615-82100-6-5)
Jegyzetek
[1] Hajas Tibor: Öndivatbemutató (1976). Vö.: Horváth Ivetta Otilia: Mosolyogj, vesz a kamera (Hajas Tibor: Öndivatbemutató) = Apertúra, VI. évf. 2. szám, 2011. tél
[2] Sigmund Freud: Az ősvalami és az én. (Ford.: Hollós István – Dukes Géza) Pantheon, Budapest, 1937. 30. o.
[3] Richard Schechner: Performance Theory. Routledge, New York, 1988
[4] Peggy Phelan: Unmarked. The Politics of Performance. Routledge, New York, 1993
[5] Alison Gill: Jaques Derrida: Fashion Under Erasure. In: Agnes Rocamora – Anneke Smelik (szerk.): Thinking Through Fashion. A Guide to Key Theorists. IB Tauris, London, 2016. 251–268. o.
[6] Flavia Loscialpo: Fashion and Philosophical Deconstuction. A Fashion In-Deconstruction. In: Alissa de Witt-Paul – Mira Crouch (szerk.):Fashion Forward. Inter-Disciplinary Press, Oxford, 2011. 13–27. o.
[7] F. Dózsa Katalin: Szocialista divat a valóságban, avagy hogyan lehet divatos egy pesti nő, ha semmit sem lehet kapni az üzletekben? In: Simonovics Ildikó – Valuch Tibor (szerk.): Öltöztessük fel az országot! Divat és öltözködés a szocializmusban. Argumentum Kiadó, Budapest, 2009. 260.o.
[8] Djurdja Bartlett: Ideológia és viselet. In: Simonovics Ildikó – Valuch Tibor (szerk.): Öltöztessük fel az országot! i. m. 23.o.