14 éves voltam, amikor a szüleim kezelhetetlen viselkedésem miatt száműztek. Egész nyáron ültek Magyarország térképe fölött, hogy megtalálják a legtávolabbi települést a szülővárosomtól, Veszprémtől, és hurrá, sikerült nekik.
Így augusztus 28-án, két nappal az iskolakezdés előtt feltettek egy vonatra, ahol közölték velem, hogy mostantól a Sárospataki Református (akkoriban állami Rákóczi) Gimnáziumban folytatom a tanulmányaimat. Sosem hagyták el egyszerre a távolba robogó vonatunk fülkéjét, nehogy kiugorjak az ablakon, vagy ki tudja, még mire lettem volna képes, szerintük. Választásukat az a tény is támogatta, hogy ott lakott ezredesként nyugalmazott nagyapám is, aki reményük szerint majd gatyába ráz.
Fordítva sikerült. Megérkeztem új „börtönömbe”, ami egy rossz álomnak tetszett akkor. Nagyapám (aki egyébként egy áldott jó lélek volt, de tényleg) végigkalauzolt a városon, megmutatott minden fontos középületet, mint a könyvtár, fagyizó, presszó, kocsmák. Ahogy sétáltunk le a város egyetlen hídjához, megállt egy pillanatra, és egy szűk, kanyargó utcára mutatott, ami meredeken vette útját a Bodrog-part irányába, és nagyon szigorúan azt mondta:
– Kis unokám! Mindenhova mehetsz, de ebbe az utcába eszedbe ne jusson bemenni, mert nagyon veszélyes!
– Miért? – kérdeztem.
– Mert ebben a sikátorban laknak a cigányok! – válaszolta. Nagyapámat egyébként Jónásnak hívták, mindig gyanús volt nekem a név alapján, hátha ő is az. (Azaz veszélyes!)
– Ühüm! – mondtam, és innentől valahányszor matekóra helyett leszöktem a híd túloldalán lévő tavacskához meztelenül fürdeni, óvatosan bekukkantottam a titkos utcába, és reméltem, hogy ellátok a fenekéig, ahol azok a „veszélyesek” laknak.
Nagyapám nem tudta, hogy anyukám gyermekágyi depresszióban szenvedett, nem volt teje, így a bejárónőnk, Ilonka néni szoptatott, aki cigány asszony volt, hat gyerekkel az oldalán. Egy év alatt az anyatejjel szívtam magamba a soha el nem múló hálámat és érdeklődésemet a cigányok iránt. Ilonka néni mindig a szívem közepén marad.
Nagyapám mint nyugdíjas a városi tanácsnak dolgozott akkoriban, az árvízkárosultaknak tervezett házakat. Mondanom sem kell, hogy leginkább cigányoknak.
Történt egy délután, ahogy jöttem visszafele a titkos fürdőzésemről, bekukkantva a tiltott sikátorba, gyönyörű hegedűszót hallok. Figyelmesen körülnéztem, és hopp, már be is illantam a tiltott zónába, a falhoz támaszkodva, behunyt szemmel élveztem a muzsikát. A szürkület is segített, nem féltem annyira, hogy valaki meglát, és beköp a nagyapámnak, így szép lassan, óvatosan elindultam a lejtőn lefelé, én, a szőke, kék szemű, angyalarcú „ördöglány”– ahogy a szüleim mondták –, hogy felfedezzem az egyetlen tiltott helyet, akárcsak a mesékben a királylányok.
Ami a Bodrog-parton fogadott, az megdöbbentett. Talán először láttam igazi szegénységet. Hullámkartonnal, műanyag darabokkal lefedett viskókat, a sárban a viskók között szaladgáló, csillogó szemű, meztelen gyerekekkel, temérdek kutyával, macskával és csirkével.
Amennyire én megdöbbentem, úgy a gyerekek is, ahogy megláttak, és sikongatva rohantak az otthonukba. Egy percen belül minden felnőtt kint volt, a muzsika elhallgatott, és minden szem engem nézett.
– Mit keresel itt? – kérdezte egy öregasszony.
– Én azt a gyönyörű hegedűszót, amit a hídról jövet hallottam. Azt keresem!
Nagy nevetés tört ki, majd kézen fogtak, és nagy nevetgélés közepette bevezettek az egyik földes kunyhóba. Leültettek egy sámlira, és egy középkorú férfi elkezdett hegedülni. Rövidesen másik kettő is csatlakozott hozzá. Hamarosan megtelt a helyiség, és mindenki engem figyelt, hogy mit szólok hozzá.
Mit szólhattam volna? Ilyen gyönyörű koncerten meg sosem vettem részt. El is sírtam magam meghatottságomban, tapsoltam, táncra perdültem a lányokkal, és egyszerűen boldog voltam. Így kezdődött az én titkos kapcsolatom a Bodrog-parti cigányokkal. Nem múlt el hét, hogy ne látogassak el hozzájuk. Lassacskán minden jobb ruhámat lesírták rólam a kamaszlányok, nem bántam. Úgy éreztem, tartozom nekik! Talán a tejért, nem tudom.
Persze jól kikérdeztek mindenről, így derült ki, hogy a nagyapám az árvízkárosultaknak tervezi a házakat. Na, hát itt kezdődik valójában az én titkom. Ugyanis a helyzet az volt, hogy a tanács minden évben kiutalt házakat – persze korlátozott számban – az árvízkárosultak számára. Csak egy volt a fontos, hogy árvízkárosult legyen az illető, azaz mossa el az otthonát a Bodrog. Én szépen kifaggattam a nagyapámat, hogy mikor jön az árvíz, mert az változó volt, és neki mindig megmondták, hogy mikorra várható az ár levonulása. Így amikor az árvíz két napra volt Sárospataktól, akkor én szépen lerohantam, és megmondtam a cigánysoron, hogy: na most!
És akkor az egész cigánytábor megmozdult, mint az erdő a Macbeth-ben, és a cigánytábor „lecsurgott” egészen a Bodrog-partra. Másnap az ár szerencsésen elmosta őket, és már lehetett is menni igényelni az új házakat, amiket a nagyapám tervezett. Soha annyian nem igényeltek házat, mint azon a tavaszon, amikor a cigányok nekem húzták a Bodrog-parton. Csak nekem!
(Az írás 2014-ben a Centrál Színház néző-író pályázatára készült. Köszönjük a szerzőnek a közlés lehetőségét. Forrás: https://olvassbele.com/2014/03/26/kamaszkorom-legszebblegrondabb/.)