Folyton költözünk. Olykor nem hagyjuk el a teret, mégis más helyre jutunk. Valamikor az idősíkok között vándorlunk, a múltba vagy a jövőbe vágyunk. Szeretni, vágyni, melankolikussá vagy épp csalódottá válni, emlékezni – ezek az érzések határozzák meg Nyerges Gábor Ádám Berendezkedés című kötetének hangulatát. Az új és a régi által előhívott asszociációk kiteljesítik azt a motívumhálót, amely végigkalauzolja a befogadót a lírai én otthonosságkeresésében, költözésében és berendezkedésében.
A könyvet olvasva újra és újra rátalálhatunk ezekre a gondolatokra, és ezért hangsúlyos a kötetindító Most, mikor, amely címével és formájával is utal az idő meghatározó szerepére. A jelen és a múlt összekapcsolódása a Berendezkedés több írásában is (pl. Fejlemények, Semmi sem változott) központi szereppel bír. A szöveg nélkülözi a mondatok kezdetét és végét mutató karakterjelzéseket, ezáltal utal az idő folyamatosságára, így olyan bevezetését adja a kötetnek, amely feltételezi az előzményeket, hiszen valaminek történnie kellett előtte, amelynek ez a vers a következménye. Erre az érzésre utal a kezdő sor: „most, mikor már elvonult a vihar” (5. o.). Az elvonulás jelzi, hogy nem olyan régen ott tombolt, és a korábban történtek nyomai még megvannak. Elmúlt volta viszont a bizonytalanságot erősíti, ami az emlékek átírhatóságából fakad, s ez szintén jellemző a könyv több művében (pl. Varázsütés, A meg nem érkezők). A versben a még és a már módosítószók váltják egymást, amely szintén hatványozza az idő szerepét.
Az idő és a tér kötetet átható szerepét viszi tovább a Túloldal, amely címében is jelzi a létezés és megtapasztalás helyének befolyásoló voltát, amelyre utalnak a mutatónévmások és a határozószók. „Bizonyos tekintetben átértünk a túloldalra, / mondom eleve kurzívan, mert már az első / kimondáskor magamtól idézek, van ez így, / mostanában egészen gyakran, ez nem probléma / mivel (most a tiédről lesz szó, úgyhogy figyelj)…” (12. o.) Az indítás önreflexív sorai, illetve az én és a te egybefonódása (összemosódása) olyan megoldások, amelyek fókuszpontként szolgálnak a kötetben. A férfi-nő kapcsolat bevonása nem csak a szerelmi tematika egyéni hangú továbbvitele miatt fontos, hanem azért is, mert rájátszik a folyamatosan jelenlévő múltidézésre is. Ennek egyik legtömörebb és legsokatmondóbb példája a Mi lett volna című költemény. Az egyén emlékei felülíródnak a társ elbeszélései által, főként úgy, hogy olykor a lírai én alakja, vershelyzete is lassan körvonalazódik (pl. Madárról aláhulló, még össze nem vérzett).
A Berendezkedés sajátossága a formák sokfélesége: a szabadversek mellett gyakoriak a strófákra tagolt, olykor rímes művek is. Ilyen a Van valami nehézség, amely folytatja a két ember kapcsolatát boncolgató motívumot. „Van valami nehézség, / külön, bennem, / és emiatt benned is, igen, / különben nem. (24. o.) A forma, az egymást ölelő sorismétlések (1. és 3. versszak, illetve 2. és 4. versszak 3. és 4. sora ugyanaz) utalnak arra, hogy a szubjektumból kiinduló érzelem miként folytatódik a mellette lévőben. A hatás és a válaszhatás szabályszerűségét jeleníti meg a sorok rövidsége és a bennük foglalt mondanivaló: az aggodalom, a változás és a boldogság egymást erősítő és egymásba fonódó hullámait zárja le az ötödik versszak, amely a jelen és a múlt idő használatával véglegessé és végletessé teszi a negatív hangot.
Az ezt követő Semmi sem változott különös és beszédes képei az egyén atomizálódását ábrázolják, mind a megszólaló, mind a mellette lévő (megszólított) aspektusát illusztrálva. „Egyenesített háttal bambulsz, / mint ügyetlen hadvezér, / aki még győztes csatáiban is rendre veszítve nyer, / ahogy átnézel a durcás füstként szálldogáló, / jelenednél gyorsabban telő / maradék jövőn…” (25. o.) Az időmúlást érzékeltető hasonlat a képszerűséget erősíti, amely szintén jellemző a kötetre. A Helyi nevezetesség pl. egy kibontott hasonlatból építi fel a verset, ami voltaképp egy gondolatfolyam. Az erőteljes látványra példa a Közepesen hűvös, amely egy impresszió torzítottságából kiindulva egy jelenetet mutat, amely mozgalmassá válik. Az elsődleges vizuális tapasztalat egy történetleírássá alakul, ahol a leírás origójából látott épület és lakóinak identitása bizonytalan és képlékeny. Ez utal az álmokra, amelyre a szöveg is reflektál: „Rémálmaid türelmesek.” (29. o.) Ennek segítségével, illetve az individuum elmosódása által az idő és a lét bizonytalanná válik.
Az élet egyik pillanatról a másikra való szélsőséges megváltozására Az unokák az egyik legelemibb példa. Bár a lakók cserélődnek egy-egy lakásban, valami mégis ott marad, aminek ugyanolyan joga van a léthez. Ha a kötet címére gondolunk, akkor ez a vers jelzője annak, hogy mi minden cserélődik vagy éppen marad ugyanaz a változás folytán, hogyan alakul a hordozott múlt. A szubjektum emlékei és a hely által őrzött momentumok új rendszert kénytelenek alkotni. Már hónapok óta, pók pók, / lakunk itt békében. / Ez jogilag rendes, szabályos foglalás, pók pók.” (32. o.) A versszakok első és utolsó sorvégein lévő mantrikus ismétlés (pók pók) ritmusossá, ugyanakkor nyomasztóvá teszi a hangzást. Az utolsó strófa minden sorvégén felbukkan ez az egy szó, amely amellett, hogy betetőzi a műben folyamatosan ott lappangó feszültséget, versszerkezeti szempontból is érdekes, hiszen az életükben megzavart pókok tragédiáját láthatjuk.
Az Az a nap című vers beemeli a közéletet – csakúgy, mint a Ki tudja milyen arányban vagy Egy együttérző hangsúly eltökélt szándékával – amelyet hatásossá tesz a versszakok elején álló anaforikus ismétlés is („Ma van végre az a nap…”). A vers felütése a végletekig lefokoz a negatív montázzsal, ahol a konkrét esetektől (pl. a szatyor fülének elszakadása) az elvontig (pl. vádaskodás) minden rosszra fordul. Azonban már az első egységben felsejlik valami pozitív (egy régen írt regény befejezése), és a vers végén a pesszimista képből építi fel a reményt adó zárást. Az utolsó versszakban lévő mutatónévmás hangrendi és így jelentéstani megváltoztatása (az öt versszakon keresztül szereplő az névmás az utolsó egységben átvált közelre mutató párjára) konkréttá és aktuálissá teszi a vershelyzetet. A zárásban foglalt üzenet megfordítja az addig leírtakat, s hangsúlyozza, hogy bármilyen hétköznapi vagy lehetetlen helyzetről legyen szó, ott van az újrakezdés lehetősége.
Azonban az elszalasztott lehetőségek, illetve egy meg nem valósuló jövő olyan témák, amelyek a Berendezkedés több versének központi témájául szolgálnak (pl. A síkból kiemelkedne, feltöltődne; Fejlemények; Régi idők rajzfilmjei). A Közelről nézve eltéveszted című műben a tehetetlenség szó kiemelt helyen, a versszakok elején található. Az elvont főnévben foglalt tartalom körüljárása az előbbi versben bemutatott tendencia szerint halad: a konkréttól jut el az elvontig. A tehetetlenség először fizikai, érzékszervekkel (látás, hallás) tapasztalható jelenségként mutatkozik meg: „A tehetetlenség rozsdaszínű, lomha és kattog, / száradt felmosórongy szaga van…” (58. o.) – egy elromlott, régen használt géppel kerül párhuzamba, amely az elhanyagolás és a keserűség képeit idézi meg. Ezt követően egy szemléletes ellentéttel írja le: „…egy földre hullt, fél lepkeszárny. / Súlya megmérhetetlen. Nehéz.” (58. o.) A fél lepkeszárny szókapcsolat a halált foglalja magában, amelyet a vers zárlata is megfogalmaz.
Az apróságokra, a pillanatokra koncentrálás többször megjelenik Nyerges Gábor Ádám kötetében. Az előző bekezdésben kiemelt versben az apró lepkeszárny földre hullásában megbúvó mindenre kiterjedő elmúlás is példája ennek. A következő percekben érkezők érzékletes, másodperceket megragadó indítása egy hosszan kibontott képet fest le. „Olyan ez, mint az eső, mikor felgyűlik / egészen valószínűtlen ablakkereteken, / melyeken formájuk, lejtésük, lakkozásuk / és miegyéb okán amúgy nem volna / lehetséges, de a víz mégis ott marad…” (63. o.) Az esőcseppek és az ablak találkozásának látványa átalakul egy monumentális és szürke városképpé, amelyet egy meghökkentő elem – a borítón megjelenő sárkánygyík – megjelenése zavar meg. Ám ami a zavart okozza, hamar érdektelenségbe mosódik. Így a művet indító apró vízfolyam és lassú eltűnése ennek az apátiába fordulásnak a metaforájává válik.
A pár oldallal később olvasható A meg nem érkezők egy gondolatfolyamra emlékeztet. Az átható idő-téma a kezdő sorokban, illetve az egész versre jellemző szóhasználatban is megmutatkozik. „Ez a tavalyi jövő fakul majd épp ekkortájt képzeletté a végül / mégis elengedett meg nem érkezőkben, belül, valami kegyetlen / halványulású, tavalyból font, kacska ábránddá…” (69. o.) A szabadvers lezárása erőteljessé válik azáltal, hogy az utolsó sor csupán egy (kurzívan kiemelt) szóból áll: talán. A módosítószó elbizonytalanít, ugyanakkor felülír, hiszen a sorok közötti „tavalyi jövő” szókapcsolat egyszerre jelenti a lezárás és az újrakezdés lehetőségét, amely a kötet-tematikába is szervesen beágyazódik.
A címadó Berendezkedés az utolsó költemény, így összegzés is. Az önmagára reflektáló mű „tudniillik, ez egy afféle szenvtelen, objektívféle vers” (79. o.) magában foglalja azokat a meghatározó témákat, amelyek a kötet szervező erejét jelentik. Az idő és múlása, a tárgyak, amelyek voltaképpen relikviák, és ezek felhalmozása, két ember, s kapcsolatuk árnyalatai. „Látom az arcod, azaz / emlékezem rá, azaz csak képzelem.” (79. o.) Két ember viszonyának térbeli és időbeli vonatkozásai a múlt és a jelen tekintetében válik kényszerítő kérdéssé: vajon az, amire emlékezünk, azonos-e az egykor megtörténttel?
Berendezkedni néhány óráig vagy napig tart. A hordozott, elmosódó emlékek és az új kezdet szimbiózist alkotnak. Ahogy a felsejlő, soha nem létező jövő meghatározó szerepét hangsúlyozó Abban a házban című versben olvasható: „olyasmikre emlékezem amik / aztán később talán soha nem is fognak megtörténni” (73. o.). A keresés és a megtalálás közötti idő, az átmenet ad teret az én önértelmezésének, a lezárásnak és a kezdetnek.