Nagy Géza posztumusz könyve kapcsán
Ismertetést terveztem Nagy Géza (1930–2002) gyűjteményes bodrogközi könyvéről, ám annak kapcsán számos emlék merült fel bennem egy korábbi korszakról, az ahhoz kötődő régiekről, akik megítélésem szerint megérdemlik a mai fiatalabb generációk figyelmét. Még egyetemi gyakornok voltam Miskolcon 1974 nyarán, amikor először találkoztam Nagy Gézával. A Herman Ottó Múzeum készülő Ember és munka című állandó kiállításához gyűjtöttünk néprajzi tárgyakat a Bodrogközben Fügedi Márta (1949–2000), Dobrossy István (1946–2015) és Veres László kollégáimmal, ahhoz a munkához megkerülhetetlen segítséget jelentett a jeles néprajzi gyűjtő, helytörténész karcsai tanár. (Megjegyzem, az édesapja hagyatékát jelenleg gondozó, digitalizáló fia, a ma már nyugdíjkorú Nagy György is amolyan „klottgatyás” gyerekecske volt még akkor a nyári szünetben. Az ő rendszerező munkájának köszönhető a most megjelent kötet anyagának rendezése is.)
Bár az 1950-es években meglehetősen ellentmondásos volt a néprajztudomány megítélése a korszak hivatalos kultúrpolitikája részéről, a második világháborút követő évtizedek – a hagyományos paraszti kultúra minden korábbinál gyorsabb és mélyebb átalakulásával párhuzamosan – az értékmentő gyűjtések virágkorát jelentették. Azon túl, hogy az 1960-as években indult el a kutatás a nagy összegző munkákhoz (Magyar Néprajzi Atlasz, a magyar néprajz új összegző feldolgozása, Magyar Néprajzi Lexikon), intézményesült az önkéntes néprajzi gyűjtés, és igen nagy segítséget jelentett az intézményes munka számára. Az 1960-as évektől kiváló helytörténeti és néprajzi gyűjtő gárda szerveződött Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, amelynek egyik hajtóereje az önkéntes népnyelvi és néprajzi gyűjtőpályázatok évenkénti megszervezése volt, mögötte a Néprajzi Múzeum munkatársainak hozzáértésével. Megyénkbe (az 1962-től hivatalosan is megyei múzeum) Herman Ottó Múzeum, elsősorban a jeles néprajzos muzeológus Bodgál Ferenc (1932–1972) ültette át ennek működését az Istvánffy Gyula gyűjtőpályázat rendszeres megszervezésével (1961). A gyűjtő és feldolgozó tevékenységet jobbára pedagógusok, lelkészek, öntevékeny helyismereti kutatók végezték. A gyűjtőmozgalom első nagy nemzedéke különösen eredményes volt az 1970-es és 1980-as években, tevékenységük összefonódott a Hazafias Népfront égisze alatt szervezett honismereti mozgalommal. Nem szerencsés neveket kiemelni ebben az összefüggésben sem a kiválóságok közül, ugyanakkor méltatlan lenne elhallgatni őket! Számomra (Nagy Géza mellett) a taktaszadai református lelkész és kiváló folklórgyűjtő Szabó Lajos (és felesége, Futó Rózsa), a kesznyéteni lelkész Galuska Imre, a tokaji tanár és múzeumszervező Pap Miklós, a borsodi és gömöri körből id. Dobosy László, Nagy Károly, Vass Tibor, Faggyas István, Molnár Mihály és É. Kovács László tevékenysége volt kiemelkedő. Az utóbbi személye kapcsolatot jelent a jeles zempléniekkel, hegyaljaiakkal, bodrogköziekkel: az indulásában hasonlóan Sárospatak szellemisége és Újszászy Kálmán személye volt meghatározó, mint Nagy Géza és sokak tájékozódásában. A magukat tanítványának valló, a falumunkában járatosak ismertették meg a néprajzi munkát iskolai szakköreikben a diákjaikkal (Kováts Dániel, Nagy Géza). Az utóbbiak közül hivatásos muzeológus-kutatók is kikerültek (pl. Petercsák Tivadar), de éppen olyan nagy jelentősége volt annak is, ha valaki az élet bármely területén „be volt oltva” a kulturális örökség iránti érdeklődéssel. A zempléni térség – Tokaj-Hegyalja, Bodrogköz – ilyetén megismerésében persze jelentős szerepe volt annak is, hogy az 1950-es évektől a létrejött pataki Rákóczi Múzeumban etnográfus szakemberek (Bakó Ferenc, Dankó Imre, Balassa Iván, Filep Antal, Janó Ákos) váltották egymást.
Nagy Géza fiatal korában a karcsai segédlelkész Román Jánostól kapta az indítást a néphagyományok gyűjtéséhez, mestereinek Újszászy Kálmánt, Balassa Ivánt és Kováts Dánielt vallotta. A szálak itt összeérnek, mivel a szóban forgó kötet válogatása és szerkesztése a kitűnő Kováts Dániel egyik utolsó munkája volt, aki korszakos személyisége volt a térség öröksége megismerésének és megismertetésének, s abban a fiatal generációk felnevelésének.
Nagy Géza a karakteres bodrogközi településen, Karcsán született, amelynek népét nem csak a románkori templom kötötte a falujához sok generáción keresztül, hanem a föld, az 1960-as évekig erős paraszti örökség és mentalitás is. A sárospataki református kollégiumban tanult, ám korai tájékozódása ellenére sem bölcsésznek készült, inkább lelkésznek, jogásznak, orvosnak, de nem sikerült egyetemre jutnia. Képesítés nélküli nevelőként dolgozott a szülőfalujában, úgy iratkozott be az egri főiskolára, ahol 1965-ben szerzett magyar-történelem szakos tanári oklevelet. Egész életében Karcsán élt, az általános iskolai oktatói munka mellett néprajzi gyűjtőként és honismereti szakkörvezetőként szerzett elismerést. Pedagógusi munkáját 1987-ben cserélte fel a pácini Bodrogközi Kastélymúzeum vezetői állásával, ahol nyugdíjazásáig főhivatásként folytathatta a tevékenységét. Nagy Gézát gyűjtő, kutató tevékenysége is elsősorban a szülőfalujához kötötte, s bár tájékozott volt és számos munkájában kitekintett a történeti táj egészére (Bodrogközi tájszótár. Pácin, 1992., A magyarországi Bodrogköz földrajzi nevei. Pácin, 1994., A Bodrogköz helytörténeti és néprajzi bibliográfiája, 1837–1997. Sárospatak–Karcsa, 1999.), magát Karcsa krónikásának vallotta, amint azt a halála után megjelent nagy összegző kötetének címe is jelzi (Az ezeréves Karcsa krónikája. Karcsa, 2002.). Gyűjtései kezdetben a múzeumi adattárakat gyarapították, de 1970-től rendszeresen publikált. Nem csak a paraszti kultúra hagyományának feltárása foglalkoztatta, közösségének mindeneseként a lokális történelmet is kutatta, a hazai társadalom és kultúra változásának folyamatában a lokális história egésze érdekelte. Írásaiban nyomon követő, hogy az életpálya során a megélt, megtapasztalt helyi jelenségek a társadalmi változások, nem utolsó sorban sokféle külső inspirációra is miként nyílnak ki a szaktudományok horizontjára, de egészen soha el nem szakadva a lokális jellemzőktől. Nagyon kevés hazai település van, amelynek a históriájáról, népéletének apró részleteiről annyit tudhatnánk, mint Nagy Géza szeretett Karcsájáról. Az előzőknek megfelelően országos fórumokon nem csak a néprajzi gyűjtéseiből jelentek meg írásai, de szisztematikusan közreadta az oktatásban és nevelésben szerzett pedagógiai munkájának tapasztalatait is. Rendszeresen megnyilatkozott az iskolaügy, a falusi műveltség, egyáltalán a kultúra változásai, történései kapcsán. Aktív szervezője volt a honismereti munkának, ismertséget szerzett Karcsának és a Bodrogköznek könyveivel és más írásaival is. Különösen nagyra becsülöm a diákjai gyűjtéseiből szerkesztett kiadványait. (Nagy Géza életművét részletezően ismerteti e kötet függelékében a szerkesztő Kováts Dániel, 311–318. o.)
Jelen kötet Nagy Géza gazdag és szerteágazó életműnek egyfajta esszenciája: az őt ismerők számára felidézi, másoknak megidézi egy tevékeny életút főbb vonásait. Nem vállalkozom itt a munka részletező bemutatására, csupán a könyv, vele az életpálya csomópontjainak felvillantására. Kováts Dániel, a közvetlen barát és szerkesztő, Nagy Géza életútjának ismeretében kiválóan súlyozza az életszakaszokat és a kutatások tematikáját. Ennek megfelelően az első fejezet (Az elődök útján) azokra a jelesekre emlékező írásokat gyűjt csokorba, akik Nagy Géza elindulását és szakmai-emberi pályájának emelkedését segítették (Balassa Iván, Kántor Mihály, Újszászy Kálmán), s akik néprajzi gyűjtéseinek irányadó adatközlői voltak (a jeles karcsai mesemondó Pápai Istvánné). De ebbe a körbe tartozik a tevékenységének keretet jelentő honismereti mozgalomra való emlékezés, valamint honismereti szakkörök szervezésének területén szerzett tapasztalatainak összefoglalása is. A második tematikai egység (Élet a határban) a történeti táj és a közösségben élő ember kapcsolatának legszembetűnőbb vonása, a létformák, a hagyományos gazdálkodás aspektusában főként az egykor vízjárta Bodrogköz világát idézi meg, mind a természeti, mind a termelő gazdálkodás néhány vonásának bemutatásával. A földrajzi nevek, a karcsai határ vizeinek néprajzi vonatkozásai, a halászat, a nádaratás a vízrendezés előtti állapotot idézi, a szemnyerési módok, a társasmunkák, Karcsa cserekereskedelme inkább a nagy tájátalakítást követő paraszti világot. De ebben az egységben is felbukkan már a paraszti társadalom problematikája: a birtokos és a parasztok viszonyának kérdése a Karcsa-tó halászatában, a kepések munkaszervezete, a szegődményesek munkája és a társasmunkák kulturális szerepe. A kötet utolsó blokkjának (A falvak közösségében) hangsúlyos írása a karcsai parasztság helyzetével és az 1898-as földosztó mozgalommal foglalkozik, és bemutatja, hogy az egészségtelen birtokstruktúra és a falusi társadalmat feszítő elégedetlenség miként robbant ki a Várkonyi István nevével jelzett agrárszocialista mozgalomban. Adatgazdag leírások szólnak Karcsa népi építészetéről és településtörténetéről, fontos megfigyelésekkel az egykori nagycsaládok közös, hosszú udvarairól. Hasonlóan informatívak a hagyományos családdal és a gyermekélettel, a keresztszülők szerepével, a református egyház fegyelmező szerepével foglalkozó részek, a karcsai temetővel és a temetkezési szokásokkal bezárólag.
Úgy vélem, nem szükséges újra hangsúlyoznom Nagy Géza könyvének jelentőségét, megtettem már azt az előzőekben! Csupán a reményemet fejezem ki zárásként, hogy a jól válogatott és jól szerkesztett szöveggyűjtemény könnyebben utat talál magának a Bodrogköz félszáz magyarországi és a szlovákiai településének lakóihoz, mint a történeti tájról az elmúlt emberöltő alatt megjelent, a vidék néprajzát a korábbihoz képest átszerkesztő nagyszámú kiadvány!
(Nagy Géza: A Bodrogköz hagyományos népéletéről. Válogatott írások. Válogatta és szerkesztette Kováts Dániel, Nagy György közreműködésével. Kazinczy Ferenc Társaság, Sátoraljaújhely, 2023. 320 o. ISBN 978-615-5784-29-3. Széphalmi Minerva Könyvek ISSN 2631-1461)