Sárospatak különös helyet foglalt el Lorántffy Zsuzsanna és férje, I. Rákóczi György életében. Igaz, a fejedelem nem sokat tartózkodott itt, hiszen számos teendője szólította el. Lorántffy Zsuzsanna életének azonban ez a város adott állandó földrajzi keretet. Gyermekként került ide, házassága után is itt éltek, Gyulafehérvárról ide járt haza, férje halála után is itt találta meg nyugalmát. Bár nem Sárospatak volt az egyetlen, a család birtokában lévő vár, hiszen számos kastély, udvarház, lakás között választhatott volna, ő mégis ezt érezte otthonának. Élvezte a tágas, dombos, lankás vidéket. Számára ide visszatérni vagy hazatérni mindig élmény volt.[1] Hogy mennyire szerette Sárospatakot, azt végrendelete egyértelműen elárulja. „Sáros-Patakot jószágával együtt… hagyom az egész Magyarországnak, úgy, hogy sem ő fölsége fiscusa, sem más akárki, valamely szín és fogás alatt, az nemes országtúl el ne vehesse, szakaszthassa…”[2]
Férje fejedelemsége idején Gyulafehérváron, majd Sárospatakon saját maga körül olyan társadalmi-közösségi tereket hozott létre, amelyekben mind a kultúra, mind a tudomány, mind az egyház képviselői meg tudtak jelenni. A nagyasszony sokkal több időt töltött Sárospatakon, családi birtokán, lévén, hogy nem szívesen tartózkodott Erdélyben. Ennek ellenére mindkét udvarban az általa létre hozottak, az építkezések, kertépítések, az udvartartás jegyei erőteljesen tükrözték a fejedelemasszony egyéniségét.[3] Igazán mindig Sárospatakon érezte otthon magát, talán ez az oka annak, hogy az igazi udvar elsősorban itt alakult ki körülötte. Sőt miután I. Rákóczi György belépett a harmincéves háborúba, a fejedelemasszony Sárospatakra helyezte át állandó tartózkodási helyét. 1641-ben határozott úgy férjével, hogy ezt a várost rangjukhoz méltó rezidenciává építik ki.[4] A pataki vár és környékének építkezései, téralakításai magukon viselik a tudatos és a reprezentációra érzékeny gazdaasszony hatásait. Sárospatak valóságos vidéki udvari központtá vált.[5]
A férje halála után itt folytatta tovább fejedelemasszonyi életét. Döntései, viselkedése, udvartartása továbbra is a fejedelmi udvar jegyeit viselték magukon. Gyermekei már felnőttek, ezért minden figyelmét, erejét és energiáját birtokainak kormányzása kötötte le, amit kemény kézzel felügyelt. Szeretett mindent ő irányítani, mindenről rendelkezni, és mindent kezében tartani. Nyilvánvaló, hogy mindez erős jellemet igényelt, ahol a finom női vonások háttérbe szorultak. Az udvari személyzet, a különböző tisztségviselők e megnyilvánulásait erőteljesebben érezték, mint udvarának vendégei. Erre nézve jó példa a Tolcsvai Nagy János udvarbíróhoz 1659. március 15-én intézett részletes utasítása, amelynek végére Tolcsvai saját kezével írta a következőket: „Édes fiaim, valakik ezt olvassátok, az Pataky udvarbíróságtól s más számadással való szolgálattól is megh oyatok maghatokot, iob két kézi munkával egyétek kenyereteket, mert én onnat sok bút láttam két esztendőkigh, s azután sok száz forintokot fizettem, ez volt jámbor szolgálatomnak jutalma. Nagj János”.[6]
Az uradalom számos tisztségviselőt igényelt. A birtokegyüttes élén a prefectus állt. A pataki vár és tartozékai gazdálkodását az udvarbíró irányította, aki több ember fölött rendelkezett, úgymint a számtartó, a kulcsár, a sáfár stb. Ez utóbbiak alá ugyancsak tartozott néhány alkalmazott: „esztendős szolgák”, szakácsok, sütők, esztendős lovasok, zenészek. Szolgáltak még az udvarban lovászok, kocsisok, „rudasmesterek”, fullajtárok, disznó- és marhapásztorok, virágos-, zöldséges-, gyümölcsös- és vadas kertek kertészei. A várőrség parancsnokai a külső- és belsőkapuk, valamint a várkastély kapuinak fő- és viceporkolábjai voltak. Kezük alá tartoztak a gyalogos és lovas katonák, kerülők és virrasztók, tömlöctartó.[7] Ezeken felül komornyik, komorna, szobalányok, a szolgálók és szolgálónők, cselédek. A vár tulajdonosai, családtagjaik, az őket kiszolgáló személyzet, az udvarban időző vagy nevelkedő személyek együttesen alkották a kor értelmezése szerint a „család” fogalmat. Mindezt irányítani, vezetni, gondoskodni a mindennapi élet szükségleteiről rendkívüli körültekintést, hozzáértést, a különböző területeken való jártasságot, erős kezűséget, rátermettséget igényelt. A fejedelemasszony pedig okos, kreatív és tájékozott nő volt, nem hiába nevezte Rákóczi György következetesen gazdaasszonynak.[8] Rendkívüli tájékozottsága számtalan területre kiterjedt, legyen szó divatról, teológiáról, borászatról, gazdálkodásról, oktatásról vagy kertészetről. Az uradalmához tartozó és az azon kívül történő eseményekről rendszerint naprakészen tájékozódott. Rálátással volt a körülötte zajló eseményekre, érdekelte a pataki kollégium élete, az egyházban folyó változások. Ismerte kora társas életének szertartásos szokásait. Viselkedése előkelő volt, jó példát mutatva az udvarában nevelkedő hölgyek és más nők számára. Udvari iskolája – amelyre a fejedelemasszony ugyancsak nagy figyelmet fordított és amely az ország más udvari iskoláihoz hasonlóan működött[9] – növendékei közül Bornemissza Anna és Putnoky Klára név szerint ismert. Más főúri udvarokhoz hasonlóan Lorántffy Zsuzsanna otthona egyben az oktatás és nevelés színhelye volt.[10]
A Rákóczi udvarban folyó nőnevelést nem csupán a nemesi származású és az uradalomban nevelkedő nőkre, hanem az udvarban tevékenykedő más rendbeli leányokra és asszonyokra nézve is vizsgáljuk. Ebből a szempontból lényeges, hogy a sárospataki vár egyik helyiségét Báthory Zsófia idejében leányok szobájaként említik. A forrás bár későbbi, de minden bizonnyal a helyiség szerepe vagy funkciója kialakulását tekintve Lorántffy Zsuzsanna idejére vezethető vissza. II. Rákóczi György halála után a katolikus vallásban nevelkedett özvegye, Báthory Zsófia, fiával együtt 1661. augusztus 14-én visszatért a rekatolizált, amelyről értesítette Rákóczi Lászlót, György unokafivérét. Közölte vele, hogy „kirekesztettem ugyan azon napon minden eretnek tanítókat udvarunkból”.[11] November hónapban pedig utasította várnagyát, hogy a pataki várban rendezzen be katolikus kápolnát. „Az mint informáltatunk, az isteni szolgálatnak pataki házunknál alkalmatlan helye volt eddig, s vagyon most is, melynek eddig is alkalmatosabb helyet kellett volna kegyelmednek rendelni. Kegyelmesen parancsoljuk azért kegyelmednek, az melyik palotában az Pater (jezsuita atya) ő kegyelme illendőbbnek ítéli, azokban az sor házakban, amelyekben az leányok vadnak, rendelje azt az isteni szolgálat végbevitelére, mivel az mi isteni szolgálatot nem szoktuk házainkban tilalmazni.”[12] Ez utóbbi idézetből témánk szempontjából a leányok háza megjelölés érdekes. „… azokban az sor házakban, amelyekben a leányok vadnak…” Sajnos ez alapján a megjelölés alapján nem lehet teljes bizonyossággal beazonosítani, hogy hol lehetett ez a házsor vagy helyiség, de leginkább az északi szárny emeleti szobasorában képzelhető el.[13] Ez alapján több következtetés adódik. Egyrészt, mivel Lorántffy Zsuzsanna keze alatt több nemesi leány, illetve nő nevelkedett, illetve tevékenykedett, lehetett az ő számukra kialakított szobák sora. Másrészt a Détshy Mihály által közölt alaprajzok között van egy, az emeletet bemutató, 1840 körüli állapotokat tükröző ábra, ahol külön szerepel szobalány szoba és komorna szoba. Vélhető, hogy Lorántffy Zsuzsanna idejében a kiszolgáló női személyzet egy része az emeleten kapott helyett a hálószobák mellett, mint ahogy a 19. századi állapot mutatja. Báthory Zsófiának valószínűleg bizonyos női személyzetre nem volt szüksége, ezért ajánlhatta fel a szobájukat.
Az említettek alapján hihető, hogy a fejedelemasszony udvarában, mint udvari iskolában jelen volt és működött a nőnevelés. I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna sárospataki udvara, hasonlóan az országban működő más udvari iskolákhoz, hatalmas udvartartással és az oktatás különböző formáival rendelkezett.[14] Köztudott, hogy Sárospatakon a reformációt követően az oktatási intézmény kollégiummá nőtte ki magát, s a 17. században már jól működő rendszer szerint élte az életét. A Kollégium azonban csupán fiúk számára nyújtott művelődési lehetőséget, akár szegények, akár gazdagok voltak.
Magyarországon a 17. században a lányok intézményes kereteken belül nem tanulhattak. A nemesek udvari iskolákban, zárdákban vagy a szülők által felfogadott tanítók révén szerezhettek ismereteket az írás, olvasás és más, az udvartartás vezetéséhez szükséges „tudásról”. A nők oktatásával foglalkozó gondolkodók a középkortól kezdve egyetértettek abban, hogy a nemesi származású hölgyeket tanítani kell.[15] Szükség van számukra bizonyos fokú oktatásra, hogy felkészülhessenek arra a szerepkörre, amelyet férjhez menetelük után be kell tölteniük. Egyes vélemények szerint elég, ha csak olvasni tanítják meg őket, az írás tudományát feleslegesnek vélve. Mások mindkettő fontosságát hangsúlyozva mondták, hogy e két készség elsajátítása azért fontos, mert később szükség esetén megfelelően tudják intézni az irányításuk alá kerülő hűbérbirtok ügyeit.[16] A várúrnőre sokféle feladat és felelősség hárult, mikor férje távol volt.[17] Ezeken túl számos más tudományhoz is érteniük kellett, hiszen ők vezették az udvarházat és a gazdaságot a birtokokkal együtt. Ezek a gazdaságok önellátók voltak, mindent maguk állítottak elő, ami szükségként felmerült. Éppen ezért nem volt elég, ha csupán írni-olvasni tanítják meg őket, hanem a nemesasszonyoknak a gazdálkodással, a pénzügyekkel kapcsolatos praktikus ismeretekre is szert kellett tenniük. Gyakori volt ugyanis, hogy férjeik hol hadakoztak, hol más urak vagy a király udvarában időztek, esetleg fogságba estek. Ilyenkor minden tekintetben a feleség helyettesítette a férjet, még olyan teendőkben is, amelyek egyébként nem tartoztak rájuk vagy tilos volt számukra. Ezek közé tartozott a parancsolás és a büntetés is.[18] Ehhez, illetve egy ilyen hatalmas udvarház vezetéséhez, s annak harmonikus működéséhez elengedhetetlen volt, hogy a vár úrnője megfontolt, bölcs legyen, ismerje kora törvényeit. Értenie kellett a harcászathoz, hiszen ha váratlan támadás érte a várát, annak megvédését ő irányította. A betegápolás, az orvoslás is a feladatai közé tartozott.[19] Ha férje meghalt, ő volt végrendeletének végrehajtója.[20] Mindezeken túl énekelni, táncolni, idegen nyelven beszélgetni tanult, hogy később várúrnői mivoltában a hétköznapok egyhangúságát megtörje, és vendégei jelenlétében, vagy ha ő maga megy vendégségbe, illetve ünnepek alkalmával úgy tudjon viselkedni, ahogyan azt az illem szabályai megkövetelték.
A magyar főúri udvartartásokhoz éppen úgy, mint a magyar királyok vagy az erdélyi fejedelmek udvartartásához, hozzátartozott a hímzőmester alkalmazása. Ezekben az udvarokban lányok, asszonyok hímeztek, kelengyét, ágytakarót, párnavéget, étekfogó kendőt, úrasztali terítőket varrva. Lorántffy Zsuzsanna sárospataki udvarában is működött hímző iskola, ahol főúri lányok sajátíthatták el az úrihímzést, illetve különféle öltéstechnikákat tanulhattak meg.[21] A nők társas időtöltésének legáltalánosabb formája a varrogatás, hímzés Lorántffy Zsuzsanna udvarában is dívott.[22]
Putnoky Klára (1614–1667) bizonyítottan ennek az iskolának volt a növendéke. Pocsainé Eperjesi Eszter szerint Putnoky Klára szemerei Szemere Lászlónak, a Sárospataki Református Kollégium kurátorának, világi gondnokának a felesége volt,[23] amit azonban források nem támasztanak alá. Nagy Iván genealógiai munkájában a Szemere család nemzetségtáblázatában Putnoky Klárát egyértelműen Szemere Pál[24] feleségeként tünteti fel.[25] Egy 1657-ből származó birtokátíró levélen a következő címzés található: ,,Nemes Putnoky Klára úrasszonynak és az ő fiának, Szemere Lászlónak átírólevele a Gálszécs városában fekvő birtokok és részjószágok, egyszersmind a belül megirt más birtokbeli részjószágok felett. Czeglédi István Barátsághi dorgálás című művét Putnoky Klárának, Szemere Pál feleségének ajánlja. „Nagy elöl mozdítója volt, az Isten tiszta szent tiszteletinek, kegyelmed is, ama néhai nagy tanácsosnak, tökélletes haza fiának, igaz magyar édes attyának, ama nemes elméjű nemzetes vitézlő Szemere Pál uramnak, szerelmes meghagyatott élete társa, nemzetes Putkoki Clara aszonyom! Gyermekségétől fogva szép isteni félelemben, s igaz evangéliumi vallásban feltartott, nőt s nevelkedett, mostan peniglen dicsiretes maga viselésével ékes, nemzetes vitézlő Szemere László urammal együtt.”[26]
A Sárospataki Református Kollégium Múzeumában a Lorántffy hímzőműhely több páratlan szépségű és értékű terítője fennmaradt. Ezek között található Putnoky Klára két terítője, amelyeket a fejedelemasszony kérésére készített. Ezekbe belehímezte nevét és az elkészítés évszámát.[27] Putnoky Klárának gyermekségétől fogva vallásos neveltetésben volt része. 1663-ban, amikor Czeglédi István művét neki ajánlotta, férje, Szemere Pál már halott volt. Nagyon hamar lábra kapott az a hír, hogy Putnoky Klára Wesselényi nádor kedvese. S mivel férjét 1652-ben meggyilkolták, ezzel kapcsolatban egy rosszul hamisított levél alapján – amelyben Wesselényi a gyilkosság előtt már több évvel a férj megöléséről írt – azt híresztelték, hogy a felesége ölette meg bérgyilkosokkal, akiknek a munka elvégzéséért 400 forintot fizetett ki. Ezek a vádak azonban minden alapot nélkülöznek. Ugyanis később bizonyítást nyert, hogy Nagymihályi Gábor bérelt fel tizenkét orgyilkost tizenkét forint ellenében, s ölette meg Szemere Pált.[28]
Bornemissza Anna ugyancsak Lorántffy Zsuzsanna neveltje. Az ő életéről már többet tudunk.[29] Bornemissza Anna Bornemissza Pálnak, II. Rákóczi György udvari főkapitányának leánya, I. Apafi Mihály fejedelem felesége, „…ki eszélyességével, higgadtságával és tapintatosságával nagy hatást gyakorolt az ingatag jellemű fejedelemre és e miatt többször ellenkezésbe jött ennek mindenható fondorkodó miniszterével (azaz: Teleki Mihállyal)”.[30] 1688. augusztus 8-án halt meg. Naplót hagyott hátra, amely különleges forrása a korabeli társadalmi élet megismerésének.[31] Tudjuk róla, hogy számos vallásos mű megjelenésének nagylelkű patrónája volt. Mivel Lorántffy Zsuzsanna udvarában nevelkedett, sokáig úgy vélték, hogy Bornemissza Anna jelentőségét nevelője kultusza elhalványította. Petrőczi Éva szerint azonban napjainkban Lorántffy mellett az ő személye, neve is egyre inkább kiemelkedik.[32] Bornemisza Anna halotti chártájának prózai részét Köleséri Sámuel írta. Ez a dokumentum szépen szemlélteti, amint a két generáció, a két fejedelemasszony alakja teljes harmóniában jelenik meg egymás mellett. „Ki menek utána Nagy tekintetű Szülék által e’ világnak edgymást üzdögelő változásokkal ottan-ottan megujjúlo Theátrumába bélépett, és ama’ nagy dicsiretes s örök emlekezetre meltó Fejedelmi Rákóczi háznak fényes Napjának Lorántfi Susanna Fejdelem Aszszonynak, lábainál tökéletes fegyhetetlenségben (feddhetetlenségben) felneveltetett volna; Isten, mind irgalmasságának, s mind ellene álhatatlan hatalmának, édes Hites társa, szerelmesi, s maga személlyében tanito példájául kitétetett. Mert az első házassági örömének valóságát, s boldogságát, még eszében is alig vette, hogy már szerelmes Társátul, hazánk korbácsolására született pogány Nemzeteknek keserves rabságára való vitettetésével, megfosztatott; ugy mindazonáltal, hogy csak hamar a’ vasak helyett fényes Coronával, a’ szeny helett, Fejedelmi ékességgel, rabság helyett, nagy méltósággal, ugyan annak Istentül való ajándékoztatásával, megvidámittatott annyira, hogy az ólta tapasztalván tapasztalta, az Apafi háznak hogy Isten minden igyét s baját maga kezére vette, s ugy forgattya hogy mind külső, s mind belső kebelében hordozott belső ellenségének véres szándéka soha elö ne mehessen, és ma jus szerint ezt mondhassa: Isten az Apafi ház oltalma.”[33]
Bár a halotti chárta idézett laudációjának zöme az Apafi-ház dicsőségét hirdető irat volt, megtudjuk belőle, hogy Bornemisza Pál 1628 körül született lányát a Rákócziak valóban családtagként kezelték. Olyannyira, hogy 1653-ban, Apafi Mihállyal kötött házasságakor a lakodalomnak I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna erődített udvarháza volt a helyszíne a bihari Pocsaj faluban, nem messze Bornemissza Anna szülővárosától, Nagyváradtól.[34]
Bornemisza Annát, mint a fejedelem feleségét nagyon sok intrika, gúny és támadása érte, Teleki Mihály kancellár és mások részéről. A vádak valószínűségét erősítette az erős lelkű, de testében gyenge Bornemissza Anna sok betegsége, és a házaspárt sújtó, még a kor körülményeit tekintve sem mindennapinak számítóan gyakori gyermekhalandóság. Gyermekeik közül csak az ifjabbik Mihály érte meg a felnőttkort. De mindezen támadások, intrikák, testi bajok Bornemisza Annát nem rendítették meg, mert hitének erős támasza egyedül Isten volt. Szerepkörének megfelelően és ahhoz híven tudatosan felvállalta a támadásokat, gyűlölködéseket. Ugyanakkor olyan véleménnyel is találkozunk, amely azt mutatja be, hogy még ellenségeivel szemben is irgalmasan, belátással viseltetett. Jó példa erre Bethlen Mihály levele,[35] aki a Béldi-féle összeesküvés kapcsán az 1676 és 1677-es esztendőkben az Apafiak tömlöcében raboskodott. Az ő szavai nyomán egy, még a vélt ellenséggel is jót tévő, keresztyéni nagylelkűséggel viselkedő, alapjában véve „anyaszívű teremtés” képe tárul elénk.[36] Bornemissza Anna kora egyik kiemelkedő hívő asszonya volt, akinek köszönhetően megjelenhetett Pósaházi János Igazság istápja,[37] Nógrádi Mátyás munkája, amelynek kísérő versében többek között ezt olvashatjuk. „Anna Prophetissa, halhatatlan nevet Visel az egekben, kit az isten szeret, Méltóságtoknak is, Bárány Christus széket: Emelt az Mennyégben, fényes dicsösséget.[…] E’ Könyvet Nagyságtok, mint Menyország Kulcsát, Tartsa meg szüntelen Örök élet utát. Itt megtalálhattya Lelki Talentomát Minden, a’ki hiven futtya meg pállyáját.”[38]
A hímzés mint társas időtöltés több szempontból tanulásnak tekinthető. Miközben elsajátították, illetve gyakorolták a különböző hímzés- és öltéstechnikákat, számos témáról beszélgethettek.[39] Köztudott, hogy a hímzőműhelyben sok templomi használatra szánt úrasztali terítő készült, amelyekből mára igen kevés maradt fenn.
Az udvari neveléssel kapcsolatban ide kívánkozik annak részeként a kerti és a konyhai munka elsajátítása. Az udvartartások – mint említettük – önfenntartók voltak.[40] A vár úrnői pedig hatalmas kerteket működtettek, ahol minden évszaknak megfelelően megvoltak a teendők. Természetes, hogy a nevelésnek ezek elsajátítása is részét képezte. Lorántffy Zsuzsannáról tudjuk, hogy kertjei messze földön híresek voltak, mint például a Gombos-kert.[41] A vár úrnője sokszor megelőzte kertészét, s már korán reggel kertjében szorgoskodott. Kedvét lelte a ritkaságok cseréjében, a nemes fajták termesztésében. A sárospataki vár kamrájában a kert százféle termését és virágözönét őrizték, amelyekből lekvárokat, illatszereket és gyógyszereket készítettek. Ezekkel a gyógynövényekkel, illetve a belőlük készült főzetekkel a fejedelemasszony is gyógyított. „Használt hársvirágot, levendulát, fodormentát, gyógyított vesét, májat, szívet. Készített körömvirág sziromból vajban pirítva kenőcsöt gennyes sebre, a szirmokból készült teával pedig gyomorfekélyt gyógyított. Országosan ismert „gombos” kertje ma már nem létezik, vélhetően a vár körül volt. Az itt termő virágokból, gyógynövényekből készültek a híres párlatok, aszalványok, fűszerek és orvosságok, melyekből nemcsak a várbelieknek, de a bárhonnan érkező rászorulóknak is jutott, akiket a fejedelemasszony maga ápolt.”[42] A gyönyörű kert művelése, a gyógynövények termesztése, a gyógyfőzetek készítése, a gyógyítás munkája tehát mind hozzátartoztak egy nemesasszony feladataihoz, amit az udvari iskolában tanuló nemes kisasszonyoknak is el kellett sajátítaniuk.
A fejedelemasszony birtokain, ahol kegyuraságát gyakorolta, más felekezetűek is éltek, akikkel szemben mindvégig toleráns volt. Ezzel kapcsolatban jegyezte fel a kor egyik krónikása, Szalárdi János, hogy Péchi Simon leányát a fejedelemasszony saját udvarában nevelte, és ő adta férjhez egy előkelő úrhoz.[43] E feljegyzése azért fontos forrás a sárospataki várban folyó nevelés szempontjából, mert látható, hogy az udvari iskolájába nemcsak a saját felekezetén belüli nemes lányokat fogadott be.
A 16. században Somi Borbáláról Bornemisza Péter így emlékezett meg. „Ki – Bánffy László – azelőtt öt esztendővel az ő idvezült társával, a nagyságos Somi Borbála asszonyval ugyan sokat is költöttek… egyéb szükségemre. Sőt rabok és egyéb szegények segítségére is bizalt e kegyes asszony kezembe, mesze házamhoz küldezvén azokat is. Kinek jószágabéli ispitáli és oskolái most is éltetnek az tűle rendeltetett alamizsnával; ki éjjel-nappal az írást forgatván, azból nagy kegyesen tanyította az ő asszony- és leánzó cselédit, dajkálkodván sok nemesek és urak leányival is.”[44] Az a gyakorlat, amelyet Somi Borbála a cselédleányok tanítása területén megvalósított, Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony udvarában sokkal konkrétabban kimutatható. Az udvari iskola mellett arra is volt gondja, hogy cselédjei, akik olykor kimaradtak munkájuk miatt az istentiszteleti alkalmakról, ne szenvedjenek hiányt lelki életük terén, hanem az ő nyelvezetük, felfogásuk szerinti lelki olvasmányokat olvashassanak és a hitoktatás korabeli formájában részesüljenek. Ebben az időben a tanítás anyagát illetően az Abaúji kánonok a 16. század végén két kátét jelölt meg: a Batizi András-féle[45] és a Siderius János-féle[46] kátékat. A Borsod-Gömör-Kishonti cikkek a 16. század végén pedig a következőket írta elő: „Az egyházban a gyermekekről és ifjakról is gondoskodni kell. Azért a káténak, apostoli hitformának, úri imádságnak és tízparancsolatnak összevont és rövid magyarázását fenn kell tartani, s a nyilvános gyülekezésben a szokott órákon és időben elő kell adni az egyházban. Elsőben a Batizi, azután a Siderius kátéját kell tanítani.”[47] A Geleji-kánonok 50. cikkelye így rendelkezett: „Minthogy a káté némi nyitány vagy bevezetés a keresztyén vallásba, azt nemcsak az iskolában a gyermekeknek, hanem az egyházban is a leányoknak és ifjú nőknek szorgalmas igyekezettel magyarázni kell. Ezért az egyházak minden egyes lelkészeinek közhatározás folytán, hivatalbóli elmozdítás terhe alatt szorosan meghagyatik, hogy legalább egyszer minden héten a helyi viszonyokhoz képpest, a megállapított és szokott órákon, a templomban beszédjök avagy az ima végeztével a leányokat nyilvánosan tanítsák a kátéra; … Azonban szükség, hogy minden egyházi szolga ugyanazon kátét tanítsa mindenütt…”[48] Az 1646. június 10-én megtartott szatmárnémeti zsinat második végzése szerint „… tartsák meg és tanítsák mindenütt ugyanazon Heidelbergi vagy Palatinátusi Kátét, semmiképpen sem mellőzvén el a b. e. Syderius Jánostól írt magyar kátét sem.”[49] A káték mellett fontos szerepet játszott azoknak az énekeknek a megtanulása, amelyek az istentiszteleteken folyamatosan használatban voltak. A káté- és énektanulás komoly szellemi teljesítményt követelt, bizonyos rendszert formált a gondolkodásban, s hatással volt a gondolati fegyelem alakítására.[50]
A Miatyánk, az Apostoli hitvallás és a káté alkotta a leányoknak megtanítandó követelmény alapját. 1660-ban Királyhelmecen jegyezte fel az egyházlátogató: „A catechizátióra az leánzók resten járnak fel. Deliberatum est. A prédikátor denunciállya az templomban, hogy az mely leányzó nem fogja tudni az catechézist, s kiváltképpen az imátságot, Apostoli Credot meg ne esküttese, ha férjhez mennek.”[51]
A káték között a Batizi András és a Sidérius János által készítetteket emelik ki a kánonok. Néhol külön említést kap, hogy a káté rövidített vagy egyszerűsített változatát ismertessék csak a leányokkal, nyilvánvalóan annak nehézkes szövege miatt. Tudunk arról, hogy a fejedelemasszony udvari papjával, Medgyesi Pállal lelki olvasókönyvet készíttetett, ami a káték csoportjába sorolható.[52] Felmerülhet a kérdés, hogy a fejedelemasszony miért nem az addig meglévő kátékat választotta a vallásos nevelés alapjául az udvarában lévők számára. Feltételezzük, hogy amikor felkérte Medgyesit a Lelki Ábécé megírására, azt várta, hogy egyszerűen, érthetően és röviden fogalmazza meg annak kérdés-feleleteit.[53] Mindemellett Medgyesi törekvése is az volt, hogy azt minden rendhez tartozók megértsék, és könnyen megtanulhassák.[54] A Lelki Ábécé 1645-ben megjelent, s ahogy az ajánlásából kiderül, minden bizonnyal a Lorántffy Zsuzsanna udvarában szolgáló leányok és asszonyok vallásos nevelésének fontos eszköze lett.
Jegyzetek
[1] Péter Katalin: Lorántffy Zsuzsanna. In: Tamás Edit (szerk.): Lorántffy Zsuzsanna. Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma, Sárospatak, 2015. 9–11. o.
[2] Szilágyi Sándor (szerk.): A két Rákóczy György fejedelem családi levelezése. MTA Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1875. 596. o.
[3] Balogh Judit: Fejedelemasszony-szerepek Erdélyben a 17. században. In: Balogh Judit – Pap József (szerk.): Nemesi és polgári szerepek, reprezentáció és interpretáció. Líceum Kiadó, Eger, 2016. 35. o. = http://publikacio.uni-eszterhazy.hu/5561/1/33_48_Balogh.pdf (utolsó megtekintés: 2023. július 31.)
[4] Détshy Mihály: Sárospatak vára. Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma, Sárospatak, 2002. 186. o.
[5] Balogh Judit, i. m. 40–41. o.
[6] Dienes Dénes (szerk.): A Rákóczi-család a Sárospataki Református Kollégiumban őrzött dokumentumok tükrében. SRK Tudományos Gyűjteményei, Sárospatak, 2003. 129–143. o.
[7] Détshy Mihály, i. m. 146–147. o.
[8] Idézi a forrást: Balogh Judit – Dienes Dénes – Szabadi István: Rákóczi-iratok a Sárospataki Református Kollégium Levéltárában 1607–1710. SRK Tudományos Gyűjteményei, Sárospatak, 1999. 47. o.
[9] Takáts Sándor: Rajzok a török világból. 1. köt. Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1915. 12, 15. o.; Takáts Sándor: Régi magyar asszonyok. Az „Élet” Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1914. 3. o.
[10] Asztalos Bernadett: Gyermeknevelés Nádasdy Tamás udvarában = Embertárs, XI. évf. 2013. 2. szám, 166–167. o.; Takáts Sándor: Rajzok a török világból, i. m. 12. o.
[11] Détshy Mihály, i. m. 249. o.
[12] Uo.
[13] Uo. 250. o.
[14] Takáts Sándor: Régi magyar asszonyok, i. m. 10–12. o.
[15] Lásd bővebben: Misák Marianna: „Minden oskolába járó leány gyermektül…” Református nőnevelés a 16–19. századi Felső-Magyarországon. Hernád Kiadó, Sárospatak, 2019. 19–39. o.
[16] Uo. 58–64. o.
[17] Katus László: Várúrnők és apácák. Nemesasszonyok a középkorban = Rubicon, XII. évf. 2001. 6. (110.) szám, 11–15. o. = https://rubicon.hu/cikkek/varurnok-es-apacak (utolsó megtekintés: 2023. július 31.)
[18] Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest–Szeged, 1996. 102–103. o.
[19] Uo.
[20] Katus László: Várúrnők és apácák, i. m.
[21] Pocsainé Eperjesi Eszter: A Lorántffy hímzőműhely úrihímzéses úrasztali terítői a Sárospataki Református Kollégium Múzeumában. In: Tamás Edit (szerk.): Erdély és Patak fejedelemasszonya Lorántffy Zsuzsanna. Tanulmányok születésének 400. évfordulójára, Sárospatak, 2000. II. kötet, 141. o.
[22] Péter Katalin: Lorántffy Zsuzsanna. In: Tamás Edit (szerk.): Lorántffy Zsuzsanna album. Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma, Sárospatak, 2000. 55. o.
[23] Pocsainé Eperjesi Eszter, i. m. 141. o.
[24] Szemerei „Nagyeszű” Szemere Pál született 1600-ban. Megölték Alsóolcsváron 1652. szept. 19-én. A nagyeszű ragadványnevét az általa írt logikus, érthető pozsonyi és soproni országgyűlési naplók (1622, 1625, 1630, 1634–35, 1637–38, 1646–47, 1649) készítése miatt kapta. Szónok, író, politikus. Felső-Magyarország egyik legvagyonosabb embere. Királyi táblai ülnök, a szepesi kamara adminisztrátora, Abaúj, Bars, Sáros, Borsod megyék jegyzője, Abaúj megye ispánja és követe. I. Rákóczi György udvarnoka, majd abaúji alispán, szepesi kamarai tanácsos és királyi táblai bíró. Abaúj, Borsod és Sáros vármegyék részéről országgyűlési követ, képviselő és küldöttségek tagja, kamarai tanácsos, a jászói konvent jegyzője. 1622-ben királyi táblai jegyző a soproni országgyűlésen. 1624 és 1649 között Abaúj vármegye országgyűlési követe. 1651-ben Abaúj vármegye alispánja. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György kedves embere volt, közös levelezésük fennmaradtak, valamint a másokkal folytatott levelezésének egy része megmaradt.
[25] Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. 10. kötet. Ráth Mór kiadása, Pest, 1863. 598. o.
[26] Czeglédi István: Barátsághi dorgálás. Az az: az igaz calvinista (mert így neveztetik ma) vallásból ki csapont, s hogy már a Sz. Péter hajójában mezítelen bé ugrot, egy pápistává lőtt embernek meg-szólítása…. Ajánló levél, 1663. RMK I. 1002.
[27] Pocsainé Eperjesi Eszter, i. m. 141. o.
[28] Várkonyi Gábor: Családtörténet határok nélkül. Heraldika Kiadó, Budapest, 2012. 1. kötet, 126. o. https://mek.oszk.hu/17500/17593/ (utolsó megtekintés: 2023. július 31.)
[29] Balás Ilona: Bornemisza Anna élete és kora. Kner Izidor, Gyoma, 1918.; Lakó Elemér (közzéteszi): Bornemissza Anna szakácskönyve 1680-ból. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983.
[30] A Pallas Nagy Lexikona, 3. kötet. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1893. 523. o.; Révai Nagy Lexikona, 3. kötet. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1911. 560. o.
[31] Uo.
[32] Petrőczi Éva: „Istennek szolgáló leány”, néhány vonás Bornemisza Anna portréjához. In: Bajáki Rita – Báthory Orsolya (szerk.): A nők és a régi magyarországi vallásosság. MTA–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport, Budapest, 2015. 265. o. = https://btk.ppke.hu/uploads/articles/614050/file/nok_es_vallasossag.pdf (utolsó megtekintés: 2023. július 31.)
[33] A halotti chártát idézi: Petrőczi Éva, i. m. 265–266. o.
[34] Uo. 266. o.
[35] Bethlen Miklós: Önéletírás. S. a. r.: V. Windisch Éva. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1955. I. kötet, 279–280. o. „A fejedelemasszony igen tisztességes úri prebendát rendelt eleitől fogva végig rabságomban, nekem is, Béldinek is […]. Kenyér, hús, tyúk, lúd, pisztráng, Olt hala, kerti vetemény, vaj, méz, szalonna, ecet, egyszóval minden konyhaszer elég volt; sőt mikor osztán is anno 1677. telében a fejedelem, februarius elein a fejedelemasszony odajöve Fogarasba, megparancsolta a fejedelemasszony, hogy a Béldi és én inasom felmenjen mindennap az öregasszonyhoz fejér cipó, kolbász és májosért […]. Az okos fejedelemasszony azt is meghagyta, hogy az inasok magok menjenek a pincébe és magok szeme láttára véteték a fejedelem asztalára az urak számára való hordóból a bort münékünk, hogy a méregnek gyanúja se lehessen előttünk, vagy ha, mint ember halandó, másképen meghalnánk is, ne lehessen olyan hír, hogy megétettek.”
[36] Petrőczi Éva, i. m. 268. o.
[37] Pósaházi János: Igazság istápja […], Rozsnyai, Sárospatak, 1669. (RMNy 3591). [10], 735 p.
[38] Petrőczi Éva, i. m. 269. o.; Nógrádi Mátyás: A’ tekéntetes és nagyságos fejedelem aszszonynak, Bornemisza Annának. Az 1660-as évek költészete (1661–1671). Kiad.: Varga Imre. Régi Magyar Költők Tára XVII. század. 10. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 68–69. o.
[39] Péter Katalin, i. m. 55. o.
[40] Takáts Sándor: Régi magyar asszonyok, i. m. 10–12. o.
[41] Erről bővebben lásd: Balassa Iván: Sárospatak történeti helyrajza a XVI–XX. században. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc–Sárospatak, 1994. 107–108. o.
[42] Márk Éva: Lórántffy Zsuzsanna. (sic!) = Korok – online folyóirat történelembarátoknak. https://korok.webnode.hu/products/lorantffy-zsuzsanna1/ (utolsó megtekintés: 2023. július 31.)
[43] Péter Katalin, i. m. 54. o.
[44] Bornemisza Péter: Egykötetes prédikációskönyv (Foliopostilla), 1584. In: Heltai Gáspár és Bornemissza Péter művei. Vál.: Nemeskürty István. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980. 1144. o.
[45] Batizi András feltehetően Batizon (Szatmár vm.) született. A protestáns énekköltészet legjelentősebb úttörői között tartják számon. 1530-tól Kassán, majd Szikszón tanított. 1542-ben Wittenbergben találjuk. Hazatérve folytatta tanítói pályáját Sátoraljaújhelyen, majd 1545-ben már mint tokaji lelkipásztor működött. Kátéja, a „Keresztyén Tudománya” három kiadást ért meg, ami egyben népszerűségét is jelzi. A második kiadás 1550-ben, a harmadik 1555-ben volt. Első kiadása ismeretlen, de még tokaji lelkészsége előtt megjelenhetett, mert az ismert kiadások előszavát Wittenbergben 1542 és 1545 között írta, amiben megjegyezte, hogy „már előbb összeállította a kisded könyvecskét, hogy valahol scholában van a szegény tudatlan gyermecskéknek eleikbe adná”.
[46] Siderius János szikszói származású volt. 1583. május 9-én iratkozott be a wittenbergi egyetemre, ahonnan 1584-ben tért haza. Előbb kassai, majd tarcali lelkipásztor lett. 1598-tól az abaúj-tornai egyházmegye esperese. Egy év múlva Szepsibe került, ahol 1604-ben megvált esperesi hivatalától. 1608. augusztus 31-én halt meg. A reformáció harmadik nemzedékének magasan képzett lelkészei közé tartozott. Kátéja a „Kisded gyermekeknek való katechizmus, azaz a keresztyéni hitnek fő ágazatairól rövid kérdések és feleletek által való tanítás”, 1597-ben jelent meg Debrecenben.
[47] Kiss Áron: Egyházi Kánonok, melyeket részint a magyarországi, részint az erdélyi régi kánonokból egybegyűjtött s a kor kívánatához képest több másokkal is bővített és kissé jobb rendbeszedett Geleji Katona István és az erdélyi igazhitű egyházak püspöke 1649. S függelékül a Szatmár-Németiben 1646. évben tartott Nemzeti Zsinat végzései. Kecskemét, 1875. 725. o.
[48] Uo. 23–24. o.
[49] Barcza József: Siderius János kátéja. In: Bartha Tibor (szerk.): Tanulmányok és szövegek a Magyarországi Református Egyház XVI. századi történetéből. Studia et Acta Ecclesiastica III. Református Sajtóosztály, Budapest, 1975. 852. o.
[50] Misák Marianna, i. m. 82. o.
[51] Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Levéltár. Kgg. I.3.337. Királyhelmec, 1660.
[52] Medgyesi Pál: Lelki Ábécé. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1940. 150 p. Eredeti kiadás: Medgyesi Pál: Lelki A Be Ce. A Christus oskolájában az alsó rendben bé-állatandó csecsemöknek közönsegessen; kivaltkeppen penig … Lorantfi Susannanak, appróbb cselédgyének hasznokra … anglus tanítónak irásábul ford. Medgyesi Pál. 1684. RMK II. 1353.
[53] Fekete Károly: Medgyesi Pál Lelki A-Be-Ce (1645) című művének katechetikai jelentősége. In: Fazakas Gergely Tamás – Győri L. János (szerk.): Medgyesi Pál redivivus. Tanulmányok a 17. századi puritanizmusról. Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Debrecen, 2008. 81–82. o.
[54] Medgyesi Pál, i. m. 44. o.